2010. szeptember 29., szerda

Gondolatok egy maratoni debütálásról

Hogy ne üljön le újra a blog, levonok néhány tanulságot, vagy mondjuk úgy, átgondolom még egyszer a güssingi versenyt, hátha még jó lesz valamire a későbbiekben. Beleteszek néhány képet is, azt meg hogy hosszabb legyen:-)

Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne különösebb mondanivalóm: lealáztam a mezőnyt, oszt jó napot, ha kell valami, akkor kérdezzé’:-) A keserű valóság viszont az, hogy alapvetően nem futottam meg azt, amit szerettem volna és akármennyire is jól hangzik első maratoni időnek egy 3:00:52, ez – most még – cseppet sem vígasztal. Időközben amúgy felvilágosítottak, hogy ténylegesen 2:59:112-t futottam:-)))

40km-nél - itt már gémover volt

A legjobb lenne arra a ronda esős, pocsolyás, hideg időre fogni mindent és akkor itt szépen be is fejezhetném az egészet. Ám ez az időjárás éppen a legtöbb futó álma, így pechemre az enyém is. Ez akkor kilőve. Az is jól hangzik, hogy külföldön mindig megzavar az idegen nyelvű közeg, így nem is lehet optimálisan teljesíteni, viszont a félmaratoni PB-met éppen Ausztriában hoztam össze. Meg amúgy is nevetséges indok lenne, ismerjük be. Maradnak akkor a tényleges okok, vagy legalábbis azok, amelyek relevánsak lehetnek.

Akárhogy is csűröm-csavarom, mindig ugyanott kötök ki: rá kellett volna néznem menet közben az órámra és rutintalanságomból adódóan kihagytam a rápihenés (tapering) minimálisan két hetét is.

Nézzük az elsőt: a táv két félmaratoni körből állt, így féltávnál akarva-akaratlanul is megtudtam hogyan is állok. Itt mindjárt három lehetőség adódik: vagy célidőn belül, vagy azon, esetleg azon túl esek be a célzónába: előbbi esetben bár örülök, de félve kezdem a második szakaszt, utóbbinál (ami végül is történt) viszont alkalomadtán elkeseredek és jobb híján tempót kell váltanom. Ezt viszonylag egyszerűen úgy lehetett volna elkerülni, hogy időben, mondjuk 10km-nél ránézek a részidőmre, abból már következtethetek, vajon helyes tartományban haladok-e. Ezzel szemben kizárólag érzésre, „hogy azért még jól essen” módon futottam és 2 perccel elmaradtam, ami, ha nem is indított el pánikrohamot, azért nem tett jót az önbizalmamnak.

31km-nél aztán elfáradtam, le is mondtam mindennemű, időeredményben kifejezett reményemről és már csak a célbaérés motivált. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az előttem haladó még nálam is jobban fejre állt, így legalább láttam magam előtt egy feladatot, amivel még elszórakozhattam, már amennyire szórakoztató fáradt lábakkal a másik után szaladgálni. Ha ekkor rápillantok az időmre és kiszámolom, hogy mondjuk mi kell az utolsó 3 km-en egy 2:xx-es időeredményért, még így is meg lehetett volna az alapcél. De az az igazság, hogy úgy éreztem, reménytelenül kifutottam már az időből és nem kínzom magam még azzal is, hogy ez véglegesen tudatosuljon bennem. Ez hiba volt: kiderült, hogy az egész mezőnyben talán én futottam a legkiegyensúlyozottabb tempót – ami még most is hihetetlenül hangzik.

Befutó - a kék lufi volt a cél, de elvétettem:-)

Tapering: még rutinos hosszútávfutók is 2-3 hetet rákészülnek egy maratonra, így nem nehéz belátni, ezt nekem még hatványozottabban figyelembe kellett volna vennem. Ez konkrétan a kilométeradag és intenzitás fokozatos visszavételét jelenti, hogy a verseny napjára teljesen kipihenten érkezzen a futó. Ennek is megvan a lelki háttere, sokan nehezen viselik ezt a könnyített időszakot (átlagember bizonyosan nehezen értené ezt meg), nemrég olvastam erről egy szakfolyóiratban. Hja, olvastam,miközben csinálnom kellett volna.

Nálam ezzel szemben ez az időszak két 100km feletti hétből állt, amiben akadt két 30 km feletti hosszúfutás, egy félmaraton (még ha nem is teljes erőből) és számos tempófutás a többi között. Egy rövidebb verseny még elviselte volna ezt a fajta terhelést, de nem egy olyan, amilyen hosszút azelőtt még soha nem futottam és köztudottan minden erejét felemészti az embernek, ha önmagához képest jó időt szeretne futni (erről a Keszei Bandi is tudna mesélni).

egy sör után már könnyű pózolni

A legnagyobb pozitívum így az lett, hogy két nappal a maraton után már 5 percen belüli tempóval futottam regenerálót, három nappal rá (azaz ma), a következő edzésre pedig már elmúlt mind a fáradtság, mind az izomláz, ami hétfőn még erősen jelen volt. Mindez azt mutatja nekem, hogy nagyon jól felkészültem magára a távra, és különösebben nem viselt meg fizikálisan a verseny, de ez lelki síkon is igaz lehet, hisz már nagyon várom a következőt. Graz Maraton két hét múlva?

Na nem, a taperingnek akkor megint lőttek:-)

2010. szeptember 27., hétfő

Tekenyei győzelemmel (is) ünnepeltem a szülinapomat

Sólyom még júliusban invitált az idei "Tőkétől a pohárig" elnevezésű szüreti futóversenyre, s rögtön meg is tetszett az ötlet, hogy egy kellemes hangulatú futással ünnepeljem a 33. szülinapomat.
Rajt 2009-ben
A táv bő 14 km, de 3 jókora emelkedővel nehezítve, ráadásul hiába volt szép idő egész héten, szombat éjjelre megérkezett a beígért bőséges eső, így sáros-csúszós talajra számíthattunk. A budapesti és güssingi maratonon (és félmaratonon) indulók miatt szerény létszámú aszfaltszaggató (Évi és Sólyom még rajtam kívül) képviselte a klubunkat, de azért voltak még ismerősök Egerszegről, elsősorban tájfutók. Timi is elkísért, sőt még a 6 km-es távon való induláson is gondolkodott, de amikor megláttam a sáros pályát, én javasoltam neki, hogy inkább nekem drukkoljon a pálya széléről.

Útközben
Szóval a rajt után óvatosan kezdtünk, s hamar kialakult egy négy fős élboly (jómagamon kívül Sólyom, Fehér Feri és a keszthelyi Bolla Tomi részvételével). Aztán az első domb megmászása után, már a harmadik km-t elhagyva egyszer csak berobbant Papp Jácint, aki néhány másodpercig átvette a vezetést, de ezzel bőségesen megelégedve aztán vissza is vett a tempóból.

Maradtunk négyen, egészen a 6. km végéig, vagyis a következő emelkedő aljáig. Itt némileg elszakadtam a többiektől, fogalmazzunk úgy, hogy udvariasan előreengedtek szülinapom alkalmából. Két, egyenként kb 75 m-es emelkedő várt még ránk, végig lendületes tempóban haladva 1:01:30-nál csaptam be a célba, vagyis érkeztem vissza Tekenyére. Három-négy percen belül megérkezett előbb Sólyom, majd Tomi és Feri is. 

A tempóm kereken 4:20-as volt, amivel elégedett lehetek a pálya talajára való tekintettel (helyenként aszfalton, helyenként füvön, helyenként sáros földúton, helyenként hatamas pocsolyákon átgázolva haladtunk). Átlagpulzusra 165 jött ki. A lányoknál Évi futott be egy hosszú kihagyás után is meggyőző fölénnyel, így a három aszfaltszaggató ezúttal senkit nem engedett maga elé. Reggel még úgy beszéltük meg, hogy hazafelé én vezetek, de a célban azért egy pillanatra ráijesztettem Sólyomra: "Akkor ahogy megbeszéltük: a győztes iszik, a vesztes vezet!" Végül azonban Jácint magára vállalta a nemes feladatot, így én is végigkóstolhattam az igencsak finom helyi mustkínálatot.
Beérkezés a célba
Az igencsak szomorkás időjárás ellenére egy nagyszerű hangulatú versenyen vettünk részt, a futás után pörkölt, gulyás, italkóstolás, eredményhirdetés bőséges ajándékokkal, no és egy szüreti fesztivál előkészületei színesítették a programot. Dícséret illeti a szervezőket, elsősorban Tarsoly Róbertet! Akinek egy külön gratuláció is jár, hiszen első helyezést ért el a szőlész-borász kategóriában (ne legyünk ünneprontóak, de azért némiképp beárnyékolja győzelmének fényét a tény, hogy ezúttal egyedüli szakmabeliként indult :-) ).

Ezzel a győzelemmel tovább folytattam egy szép sorozatot: az elmúlt egy évben ez volt a 12. versenyem (egyéni futóversenyem), és mindössze két alkalommal találtam csak legyőzőre (illetve egy alkalommal legyőzőkre). Mivel következő versenyem a graz-i maraton lesz, ahol 2:13 körüli a jellemző győztes idő, igencsak komoly esély van rá, hogy egyelőre nem szaporítom tovább a győzelmeim számát... :-)

2010. szeptember 26., vasárnap

Güssing Maraton 2010-09-26

Ugye milyen patetikusan hangzana, ha azt állítanám, mióta csak elkezdtem futni, kizárólag a maraton lázában égek, vagy hogy legfőbb vágyam mindig is abban öltött testet, hogy egyszer az életben lefussak egyben 42.2km-t. Ám valójában egyáltalán nem motivált egy ilyesfajta teljesítmény, azt viszont szerettem volna, hogy legyen azért egy hivatalos (értsd: nem edzésen elért) időeredményem ezen a távon is. Ha már viszont ez megtörténik, lehetőleg értékelhető (értsd: számomra is elfogadható) legyen az.

3 órán belül – ez igazán jól hangzott, no és azt azért tudtam, hogy azzal már amatőrként nem kell szégyenkezni.

Ahhoz képest, hogy azt gondoltam, egyedüli ZASZ-osként érkezek Güssingbe, a félmaratonon Ági, Sifter Andi, Vali, Edit, Sifter Attila, Keszei Bandi vitézkedtek - nem is akárhogyan. Az időjárás több mint ideálisnak volt mondható, 13-15 fok, borult idő, helyenként kisebb esővel.

Egy technikailag még ma is felettébb képzett tájfutó-időmérő munkatársammal érkeztem, aki a képekért és némi egyéni frissítésért volt felelős, több-kevesebb sikerrel:-)

Előzetesen 1:27:xx-es félmaratoni részidőt terveztem, de – talán rossz – szokásomhoz képest rá sem néztem az órámra menet közben. Az első körben még a félmaratonistákkal együtt róttuk a kilométereket, én mégis egy osztrák maratonista mellé szegődtem kísérőnek. Úgy éreztem, haladunk azért némiképpen, még ha meg nem is szakadtam, mert azt az elején végképp nem szabadott.



16km-nél aztán elszakadtam, hátha kisül belőle majd valami. Aztán legnagyobb csalódásomra – és ez kis híján a lelki összeomlás szélére sodort – 1:29-nél értem 21.1km-hez és noha nem futottam ki magam, ennél azért jobb időre számítottam. Ez a körülmény aztán rányomta a bélyegét a továbbiakra: elkezdtem az ésszerűség határain belül gyorsítani (ez a lenti résztempóimon is nagyon jól kivehető), hisz ennél azért jobban illene szednem a lábaimat – első maraton ide vagy oda.

Előttem olyan 1km-rel a sokszoros maratonista Rosta Csaba haladt, 600m-re valaki más, aztán sehol senki. Minden frissítőnél vagy vizet vagy Iso-t vettem magamhoz és néha el-elmajszolgattam egy aszalt-gyümölcsös falatot is. Ebben semmiféle tapasztalattal nem bírtam, sőt néha azt sem tudtam, hogy most éppen rosszalkodik a gyomrom, vagy ez ilyenkor teljesen normális. A lényeg, hogy a 31km-es saját frissítést kihagytam és fejben kezdtem feladni a dolgot, belassultam.

Ám valamiért még így is közelítettem az előttem haladóhoz, vajon hátrafelé halad – kérdeztem magamban. Stabilan egy teljes métert közelítettem kilométerenként (de lehet hogy kettőt is), ám belülről úgy éreztem, hogy csak vánszorgok és így az időm is valahol 3:10 körül megáll majd szépen...

37, 38, 39, 40 – viszonylag gyorsan jöttek a jelzőtáblák, pedig annyira nem élveztem ezt a lassú futást. Arra gondoltam, 42.0-nál nyomok egy hajráféleséget, egy helyezést javítandó, arra talán lesz még erőm. Végül sikerült kicsit előbb megejtenem ezt, így pár méter híján befogtam a Csabit is, aki a végére elkészült az erejével.


Alig hittem a szememnek, hogy még így is alig estem ki a 3 órás időből (3h00m52s), no és persze már jöttek is Asiék bíztató szavai, hogy a félmaratonra mérve is már kijött +200m a GPS szerint.

5.2 km-es tempóim: 4:18-4:15-4:17-4:15-4:10-4:13-4:21-4:27.



Néhány tapasztalat, ami még jól jöhet a későbbiekben. Ilyen értelmetlen erőpazarlást még egyszer nem csinálok, hogy 10 napon belül futok előzőleg egy jó erős hosszút, majd rá 2 napra egy félmaratoni versenyt. Akárhogyan is kerestem, ilyesféle ajánlást egyik Runner’s World-ben sem találtam, sőt inkább szigorú tiltólistára tettek mindenféle hasonló nyalánkságot. No és néha nem árt megbizonyosodni az aktuális átlagtempóról, csak a tisztánlátás kedvéért, ez utóbbin még azért gondolkodok.

Ezen felül más most hirtelen nem is jut eszembe (bár ez éppen elég), hisz a maratontól messze nem tántorodtam el és egy 2:50 – 2:55 közötti eredményt teljesen reálisnak látok a közeljövőben, főleg hogy az ezüstérmes Nagy Gábor 2:40-et (!) futott, akivel félmaratonon nagyjából versenyben szoktam lenni. (ám most résztávja egyéni félmaratoni legjobbat hozott neki…).

Sikerült végül abszolút 7.-ként befutnom (78 indulóból), M30-ban így éppen dobogón végeznem.

Eredmények

2010. szeptember 19., vasárnap

Végre újra verseny: 50 km-en indultam Kanizsán

A rajthoz készülődve
Április 24, azaz a sárvári 12 órán való futásom óta lényegében nem indultam versenyen (az augusztusi alsóerdei Cross Félmaratont - bár jól szervezett esemény volt - egy hosszabb kihagyás után futottam, így inkább edzésnek fogtam fel). Ez bizony majdnem 5 hónap. Ezalatt a 21 hét alatt különböző okok miatt meglehetősen visszafogott volt az edzésmunkám: összesen 1233 km-t teljesítettem, ami heti 59 km-nek felel meg. Csak az utóbbi 2-3 hétben kezdett közelíteni az edzéstervem egy ultrafutóhoz illő mennyiséghez. Ami még ennél is nagyobb hiányosság, hogy ebben az öt hónapban lényegében gyors edzésem nem is volt, hosszú edzésem is alig (kétszer futottam maratoni távot), az edzéseim zömét rövid (max. 20-25 km-es), laza kocogások tették ki.

De azért már hiányzott nagyon a versenyzés, így örömmel fogadtam el a nagykanizsaiak meghívását az 50 km-es versenyszámra. Gondoltam, legalább felmérem, hol tartok.

Már a reggeli felkelés után felszereltem a pulzusmérőt, és már akkor láttam, hogy ma is elkapott a szokásos "verseny-szindróma", azaz magasabb a pulzusom az amúgy megszokottnál (minden bizonnyal a verseny izgalma miatt). Egyszerűen nem értem, miért nem tudom ezt levetkőzni, számtalan versenyen vagyok már túl, megvan a rutinom, mégis szinte mindig így járok (utoljára tavaly szilveszterkor sikerült olyan pulzussal versenyeznem, ami megfelelt az edzéseken mért értékeknek).

Egy jól sikerült felvétel
Sebaj, nekivágtam a távnak úgy, ahogy elterveztem: 155-ös pulzussal. Bár eredetileg 4:10-es tempóra gondoltam, így most kb 4:25-ös ezrekkel kezdtem. Még a rajt előtt köszöntöttük egymást a többiekkel, és a szombathelyi Kovács Balázs (aki idén rengeteget fejlődött, és kiváló formát mutat) megjegyezte nekem, hogy idén könnyű dolgom lesz. Mondtam neki, hogy csak ne szerénykedjen, könnyen lehet, hogy ma még meggyűlik vele a bajom... :-)

Rögtön a rajt után az élre álltam, de Balázs ott jött mögöttem 40-50 m-el meglehetősen sokáig. Ahogy bemelegedtem, fokozatosan sikerült kicsit növelnem a sebességem (lejtős és sík részeken 4:00-4:05 között futottam) anélkül, hogy a pulzusom 155 fölé ment volna. Az eső az első 10-12 km-en végig zuhogott, így teljesen eláztunk. Nem zavart különösebben, szeretem az esőt, de azért közel négy órán keresztül nem igazán jó csuromvizesen futni.

Jellemző kép: én elöl, mögöttem Balázs
A murakeresztúri fordítónál már olyan 150 m előnyöm volt, de az még mindig bőven látótávolság. A visszafelé út egy kicsit gyorsabbra sikerült (talán kevesebb az emelkedő?), de sajnos megfájdult a hasam, ami innentől a verseny végéig eltartott. Nem hoztam saját frissítőt, és ilyenkor mindig csak vizet iszom a közös frissítőkből, azonban most véletlenül valami isoitalt vettem fel az egyik asztalról. Biztos hasznos amúgy, de az ilyenkor egyébként is terhelés alatt lévő gyomrom úgy látszik nem tudott mit kezdeni az idegen anyaggal. Féltávnál már közel 500 m előnyöm volt Balázshoz képest, de itt meg is kellett állnom, kb egy percet vesztettem vele, így újra látótávolságba kerültem. És innentől egészen a célig ott loholt Balázs a nyomomban (kb 200 m távolságban).

A harmadik hossz (25 km-től 37,5-ig) még egészen lendületesre sikeredett, de aztán a negyedikben már jól érzékelhetően lassultam, bár olyan nagyon nagy bajom nem volt. A lassulás ellenére az utolsó 10 km-en sorban előzgettem a félmaratonistákat, ami mentálisan jót tesz ilyenkor az embernek. A végére egy kis gyorsításra még maradt erőm: 3:46:27-kor haladtam át a célkapun. Balázs 73 mp-el utánam ért be, miután gratuláltunk egymásnak, újra csak szerénykedett: "Nagy megtiszteltetés nekem, hogy a végén hátrafelé nézegettél!" Bár jólesik, hogy ilyen tisztelettel van korábbi eredményeim okán, azért az igazság az, hogy egy perc különbség ezen a távon nem különbség, akár fordítva is lehetett volna ma a sorrend (fociban erre mondják, hogy "egy-egy lett a meccs, de lehetett volna fordítva is" :) ).

Két perccel a beérkezés után
Statisztika: 50,61 km-t mértem, ez 4:28-as bruttó tempónak felel meg (a megállásokat leszámítva nettó 4:25-ös átlaggal jöttem). Átlagpulzusom 157, az elégetett kalória 3728. Tíz km-es szakaszokra bontva az alábbiak szerint alakult a tempó és a pulzus:
4:20 156
4:17 158
4:20 159
4:26 158
4:45 153

A kanizsai versenyszervezők dícséretére szóljon, hogy a polgármester annyi ajándékcsomagot és kosarat hozott nekem a dobogóra, hogy megtelt velük a csomagtartóm. :) A tavalyihoz hasonlóan idén is jól éreztem magam a Kanizsai Futófesztiválon, az időeredményemet pedig nagyjából reálisnak, az utóbbi hónapok edzésmunkájának megfelelőnek értékelem. Ami viszont igencsak biztató, hogy egyrészt semmilyen sérülésem nem jött elő a rég nem látott nagy terhelés ellenére, másrészt a verseny után meglehetősen gyorsan, már estére sikerült nagyjából regenerálódni. Másnap egy kis átmozgatás után már teljesen frissnek éreztem magamat.
Kovács Balázs és Ács László között

Az Aszfaltszaggatóktól ma csak hárman voltunk a versenyen, de Korpa révén a félmaratoni győzelmet is elhoztuk. Így a három férfi számból (10,21,50) kettőben is Aszfaltszaggató diadal született. Olivér is megpróbálta a bravúrt 10 km-en, de ... maradjunk abban, hogy most nem sikerült. Talán jövőre, igaz Oli? ;)

Hajrá Aszfaltszaggatók! 

Találkozunk október 16-án, Bagodban:

2010. szeptember 18., szombat

Nagykanizsai őszi futófesztivál félmaraton 2010-09-18

A maraton előtti utolsó felkészülési állomásként Kanizsát választottam, időben is még éppen belefért és nem tűnt annyira kemény erőpróbának sem, hogy azt ne lehessen mint erős edzést felfogni.

Ennek jegyében előbb azt terveztem, hogy résztávozok egyet a verseny keretein belül, de a 2 nappal ezelőtti hosszú és lendületes 35km-es edzésemből még nem regenerálódtam teljesen, így egy viszonylag jól eső, de azért nem annyira lassú tempóra szelidültek elképzeléseim. Az sem okoz majd álmatlan éjszakákat, ha elmegy majd a fél banda – gondoltam előzetesen. Hát okozott:-)

Olivér 10, Roland 50km-t vállalt, remélem, ők is beszámolnak majd a saját menetükről...

Na, de visszatérve a félmaratonra: a kanizsai gyaloggaloppok (Bálint, Koló) ezúttal 10km-en rajtoltak, nincsenek olyan formában, ahogy hallottam tőlük a magyarázatot. Ők és mi egyszerre rajtoltunk (az 50-esek 2 órával korábban), de hátulról senkiről sem látszott, hogy éppen milyen távon indult, így csak a rövidtávosok 5km-es fordítójánál lett tiszta, hogy kik is szaladnak ténylegesen előttem.


Legelől az immár szokásosnak mondható, most már a Kanizsai Futóklub szekerét toló csurgói kollega látszott az ugyancsak megszokott narancssárga pamutpólójában, utána egy jó száz méterrel még két futó, én pedig egy negyedikkel együtt váltogattuk a tempót, ami néha nem eshetett jól neki, főleg a későbbiek fényében. Ezen a távon kényelmesnek mondható 4’10”-es kilométerekkel teljesítettük a féltávot, de legnagyobb megdöbbenésemre a fordító után az első helyen a kanizsai ironman (innen is gratula neki utólag!) Vránics Laci köszönt rám szemből narancssárgában, őt számomra ismeretlen futók követték, ám ekkorra az éltől már jó 600m-re voltam leszakadva.

Ez ugyan nem kevés, de mindenesetre látótávolságot jelentett, amitől azt hiszem vérszemet kaptam. Kényelmes tempóra vonatkozó tervek ide vagy oda, csak bennem motoszkált a kisördög, hogy ha egy ilyen, nem túl acélos féltávból csak annyire maradtam le, nem lehetetlen felérni akár az elejére sem.

„Alkalmi futópartneremet” sikerült leszakítanom és a virtuális dobogósokat is közelítettem már: ugyan nem egyik pillanatról a másikra, de 15km-nél már az élen találtam magam és utána is stabilan távolodtam. Ekkor már közel 3’50”-es tempóval haladtam, de a 13-14 fok és a kissé szemerkélő eső igazán az én világom és ezek a körülmények (no meg a lábaim, edzettségem, ilyenek) be is húztak a célba 1h24m41s-es idővel, majd utánam már közel 2 perccel lemaradva érkezett a többi dobogós.


Összefoglalva, igazából közel sem azt az edzést futottam, amit eredetileg terveztem, így „jogosan” álltak be kissé a combjaim a végére, de remélem, ez nem lesz kihatással jövő vasárnapra. Amitől inkább tartok, az az időjárás, hisz ha 20 fok feletti napos idő várható, akkor nagyon necces lesz jó maratont futni. Ebben az esetben az sem kizárt, hogy későbbre, esetleg Graz-ra halasztom a debütálást, ami egy igazán nagy verseny és jobb eséllyel várhatók ideálisabb körülmények.

Pulzus és tempó grafikon.

Eredmények, képek itt.

korpa

2010. szeptember 4., szombat

Sri Chinmoy Szombathely 33km 2010-09-04

Azzal kezdeném, ha létezik tökéletes futóidő, akkor ahhoz a mai nap során valahol nagyon közel lehettünk. De ha létezik tökéletesen hullámzó pályavezetés, ma valamiért arra is rászolgáltunk.

Meglehetősen korán útra keltünk Gáborral, hogy a 8 órai kezdésre már kellően bemelegedve hagyjuk magunk mögött a startvonalat. A szerény nevezési létszám mellett azért rögtön feltűnt, hogy ezúttal félmaratonon indulnak a gyorsabb léptűek, így mivel a maraton jegyében 33km-t szerettem volna teljesíteni, ráadásul tisztességes és egyben egyenletes tempóban, azonnal felfogtam, ezen a napon nem az aranyért fogok küzdeni. Vagy azért, de akkor már a rajtban lőttek eredeti terveimnek… Szerencsére nem kapott el a hév, de erről majd később részletesebben. A táv egy 3 és 3 db (nekem 5) 6km-es, fordítókkal megspékelt körből jött össze.

Gábortól ezúttal az elvárás – látva a mezőnyt 42.2km-en – csakis a győzelem lehetett, de erről is később bővebben.

Szóval akkor indulás: erősödő eső, 13 fok, szélcsend, több hónapja vártam már ezt a csodás mocskos (futó)időt. Néhányszáz méter után, ahogy az lenni szokott, kirajzolódtak az erőviszonyok: a szombathelyi Gáborok (Nagy és Fábrics) hamar elléptek, a bronz várományosa is távolodott, én pedig az egyik ismerős master-korú vasi futóval (Gyöngyössy Robi) haladtam – egyszer felfelé, másszor lefelé, ahogy erről már volt szó.


Azt gondoltam, milyen remek lesz ez így nekem, takarékosan futok és még társam is lesz. Igen ám, de az előttünk lévő csak nem akart kikerülni a látótávolságunkból, így logikusnak tűnt, hogy felfussak rá, de arra nagyon ügyeltem, hogy az intenzitás ne csapjon át a 33km-en már tolerálhatatlan kategóriába. Ennek nyomán lejtőn kissé leszakadtam, emelkedőn azonban visszakapaszkodtam rá.

A harmadik normál kör elején (ami a félmaratonisták utolsó etapját jelentette egyben) próbáltam ritmust váltani, de éppen csak annyira, hogy aztán az ajándék 12 km-en ne legyenek gondjaim – már a körülményekhez képest persze. Ez olyannyira sikerült, hogy könnyedén elhoztam a bronzot, 1h24m32s-as idővel (a táv 20.4 lehetett csak), hogy aztán jöhessenek a „jól megérdemelt ráadás kilométerek” – immár egyedül.

Illetve ez így nem teljesen igaz, hisz időről-időre köröztem le a még versenyben lévőket, ám ezek a mutatványok csak rövid időre zökkentettek ki nagy magányomból. Szemből többször is összefutottunk (persze csak átvitt értelemben) Gáborral, aki mindvégig magabiztosan növelte a végére már tetemessé duzzadt előnyét és könnyedén meg is őrizte azt!

Visszatérve a húszonikszedik kilométereimhez, úgy éreztem, talán nem állok már fejre, hisz vízzel, Isostarral és aszalt gyümölcs szelettel is tudtam frissíteni, bár utóbbi leküldése szárazon lényegében értékelhetetlen gasztronómiai élményekkel ajándékozott meg.

Szégyen vagy nem: az utolsó 6km-en már az ujjaimon számoltam vissza a maradék emelkedőket, de végül az összeset különösebb pánik nélkül megfutottam és utólag visszanézve azt láttam, hogy a táv második felére még gyorsultam is. Ez azért is bíztató, hisz versenyben valójában csak félmaratonig vettem részt, a többit bele a vakvilágba alapon hoztam le. (nem szoktam futás közben a sebességemet nézegetni, mert csak idegesítene).

6 egyenlő részre felosztva a távot a tempóim (pulzussal): 4:14(155)-4:10(157)-4:12(154)-4:03(158)-4:06(157)-4:05(159).

A vége 2:16:40 lett (4:08), de tegyük hozzá, egy maraton még csak ezután szokott kezdődni (legalábbis ezt szokták mondani az okosok).

Gábor 3:32-vel hozta a kötelezőt, gratulálok neki újra innen is.

korpa