A tavalyi év második fele nem éppen az elképzeléseim szerint alakult. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, közepes formában tudtam csak edzeni és versenyezni, mígnem aztán november közepén achilles-em túlterheltsége miatt úgy döntöttem, tartok egy hosszabb pihenőt, fájó szívvel lemondva ezzel a szilveszteri maratonról.
A hat hetes pihenő szép gyarapodást hozott, legalábbis a testsúlyom tekintetében: a korábbi 60 helyett 66 kg-ot mutatott a mérleg, ami ugye éppen 10% extrát jelent. Január 3-án, az első edzésem napján alighanem bármelyik aktív aszfaltszaggatótól kikaptam volna, ha versenyzünk egymással: alig hat km könnyű kocogás után is már minden bajom volt, a pulzusom az egekbe emelkedett. A csapnivaló forma nem vette el a kedvemet, gondoltam, legalább most világosan megmutatkozhat, hogy a nulláról építkezve milyen gyorsan tudok fejlődni. Innentől már folyamatosan edzettem, bár csak lassan emeltem a terhelést. A formám pedig látványosan ívelt felfelé, elég csak szemléltetésképpen az alábbi edzésadatokat és ábrát bemutatni (átlagtempó és átlagpulzus, valamennyi nagyjából sík terepen):
5:00 164 (január 3.)
4:58 145 (január 13.)
4:21 148 (február 3.)
3:59 148 (március 24.)
Ha az elsőt és utolsót összehasonlítjuk, nem is kell tovább magyarázni a fejlődést... És ha még azt is hozzáteszem, hogy a 6 kg plusz súlyból még mindig megvan 3, akkor joggal bizakodhatok a további gyorsulásban is.
Január végén Bandi és Korpa (akik kinézték maguknak a pozsonyi maratont) invitálására jelentkeztem én is a szlovák főváros március 27-re meghirdetett nagy maratonjára. Remek alkalomnak ígérkezett felmérni, hol is tartok a felkészülésben. Később aztán Hegyi Peti is csatlakozott hozzánk (igaz, ő félmaratoni távon), de aztán sérülések miatt mégis úgy alakultak a dolgok, hogy csak egyedül (menyasszonyom kíséretében) voltam ott Egerszegről vasárnap reggel a rajton.
Némi kis szelet leszámítva ideálisnak mondható futóidőben versenyeztünk mindvégig, legalábbis én nagyon szeretem az ehhez hasonló, 5 fok körüli klímát. Az öltözködést is jól eltaláltam: rövid alsóban és hosszú felsőben futva melegem sem volt, de nem is fáztam.
Az egész versenyen olyan túl sok izgalom nem történt, megpróbálom összefoglalni az eseményeket. A rajtnál szokás szerint beragadtam a tömegbe, de nagyjából két perc után már kitisztult előttem a terep, és onnantól már a saját ritmusomban tudtam haladni. Az első 10 km-en enyhe ellenszélben futva, 4:05-4:10 közötti tempót (és 155-160 közötti pulzust) tartva futottam, és az útvonal itt fordult vissza a városközpont felé, azaz innentől egy kis hátszél támogatott bennünket. És éppen itt értem utol egy kb. 50-60 fős csapatot, akik a lufis emberek (3:00-s pacemaker-ek) körül csoportosultak. Még nem csináltam ilyet korábban, de mivel most éppen ideálisnak tűnt a tempó, csatlakoztam a társasághoz. A tempó 4:10 körül stabilizálódott, a pulzusom pedig 155 alá esett egy kicsivel. Féltávnál 1:28:40 körül voltam, de itt egy kicsit elvette a kedvem, hogy hosszabbnak bizonyult a pálya. Pedig addig a gps órám szerint is szinte hajszálpontosan voltak kirakva a km-ek, de a körváltásnál (ahol a félmaratonisták kiváltak) valamit elszámolhattak, mert a 22. km-nél már több mint 200 m eltérést jelzett az órám. És ez már előrevetítette, hogy 42,2 helyett 42,6 km-nél fogok beérni a célba... A másik tényező, ami tovább nyújtotta a beérkezés várható idejét, az a "flat and fast" jelzőkkel reklámozott pálya vonalvezetése volt: körönként négy nagyobb (azaz összesen nyolc) hidat vagy emelkedőt kellett megmásznunk, mérésem szerint 272 m szintkülönbséget győztünk le a 42 km alatt, ami kevésnek éppen nem mondható. Féltávnál még frissnek éreztem magam, és a tervem az volt, hogy ha marad erőm, 30-nál kiválok a társaságból, és a végéig a saját tempómat futom. Azonban éppen itt, 30-nál kezdtem el fáradni, így maradtam a csapattal, egészen a végéig. Sajnos a végére elfogytam, nem maradt erőm a hajrára. Direkt megnéztem az órámat: 42,2-nél 2:58:01-et mutatott, a végső időm pedig 2:59:32 lett.
Ezzel az eredménnyel nem kell szégyenkeznem, de azért nem vagyok teljesen elégedett. A körülmények (forma, időjárás) ideálisak voltak, így a nehézségek (hosszabb pálya, emelkedők, szél) ellenére néhány perccel jobb időre számítottam a mai napon. Hogy nem sikerült, az azon múlott, hogy 30 fölött már nem tudtam váltani (pedig a taktika ez lett volna, éppen ezért futottam az első felét kicsit visszafogottabban, mindössze 156-os pulzussal). Olyan nagyon azért nem csodálkozok, hiszen a három hónapos edzésprogrammal felhoztam magam odáig, hogy rendben van a gyorsaságom és a hozzá tartozó pulzusom, azonban a hosszú távokra még nincs meg a kellő kitartásom (október óta se edzésen, se versenyen nem futottam maratoni távot). Az alap tehát biztató, de még sok tennivalóm van augusztusig, hogy jól szerepeljek a hazai 100 km-es ob-n, ami az idei fő célom.
Ami bizakodásra adhat okot, az feltétlenül az, hogy meglepően gyorsan regenerálódtam, pedig a 42. km végére teljesen elkészültem az erőmmel... Már estére lett volna kedvem egy kis kocogásra (pedig közvetlen a futás után még sétáltunk is Timivel egy órát a belvárosban, utána meg hazavezettem Pozsonyból Zalaegerszegre), ma pedig ténylegesen el is mentem, és igencsak könnyedén és jól ment az edzés.
Ami bizakodásra adhat okot, az feltétlenül az, hogy meglepően gyorsan regenerálódtam, pedig a 42. km végére teljesen elkészültem az erőmmel... Már estére lett volna kedvem egy kis kocogásra (pedig közvetlen a futás után még sétáltunk is Timivel egy órát a belvárosban, utána meg hazavezettem Pozsonyból Zalaegerszegre), ma pedig ténylegesen el is mentem, és igencsak könnyedén és jól ment az edzés.
Magáról a versenyről és a rendezésről néhány szó. Egy gyorsan fejlődő nagyvárosi futóverseny a Bratislava Maraton, évről évre egyre többen választják, köztük pénzdíjra hajtó profik is. A rendezésnek javára legyen mondva, hogy rendkívül kulturált, szervezett körülmények között zajlott minden (az eseménynek otthont adó Eurovea például egy olyan hatalmas és hipermodern pláza, ami mögött a West End csak elbújhat), külön kiemelve a frissítő állomások kényelmesen elérhető és átlátható kínálatát. Amiben még fejlődniük kellene, az a körítés: se zene, se dobszó, se speaker nem fokozta a hangulatot, egy árva pisztolylövésből tudtam meg, hogy elrajtolt a mezőny. Útközben is csak két zenész volt, és nézők is csak alig-alig akadtak, többségük csak passzívan szurkolt. Az útvonal két szép Duna hídtól és az óvárosi macskaköves résztől eltekintve 90 százalékban jellegtelen lakótelepeken és unalmas országutakon, azaz nem éppen inspirálónak mondható környezetben haladt. A sok emelkedő és a szélnek kitett pálya miatt nem javasolnám azoknak, akik rekordot szeretnének futni, akik azonban egy jól szervezett tavaszi maratonon futnának, azoknak bátran ajánlom, nem fognak csalódni a pozsonyi versenyben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése