Kóla és csipsz

Korábban már egy csomó információ és szám megjelent itt a Sárvári 12/24 órás versenyről.

Ezért arról szeretnék elmélkedni, hogy hol a határ?
Mi vihet rá valakit, hogy elinduljon ezen a versenyen?
Gyakorlatilag abban a 12 órában, amíg több kevesebbszer futottam, néztem az arcokat és ezen gondolkodtam.

A magam részéről elhatároztam reggel, hogy nagyon jó, hogy "csak" a váltóra neveztem, mert FEJBEN egyáltalán nem voltam kész egy 12 órás futásra, pláne nem egy 24 órásra.

Hozzá tartozik a történethez, hogy két éve olyan 104 km-ig eljutottam mintegy 10,5 óra alatt és ezután 1,5 óra agónia következett.
A verseny után azt is tudom már, hogy a korábbi terv egyre erősebbé vált. Hogy jövőre egyéniben szeretném újra a 12 órát. Mostani agyammal biztos vagyok benne, hogy "feljebb" soha!

A verseny végén persze volt valaki, aki a legtöbbet teljesítette. De biztos vagyok benne, hogy érdemben nincs különbség a teljesítők között. Mindenki hatalmas tettet vitt véghez önmagához képest.

És nincs sok különbség szerintem a váltó tagok és a 24 órások között sem. (S ezt nem azért mondom, mert én csak 3 órát futottam.)
Hiszen fejben dől el minden. Onnan kezdődően, hogy melyik táv mellé teszed az x-et a nevezési lapon. Hogy mit, mikor eszel és iszol. Hogy hogyan öltözködsz. Hogy milyen tempót választasz.

Magam részéről a tempóválasztás egy kicsit öngyilkosra sikerült. De hajtott a csapatunk által kitűzött cél megvalósítása. S egyszer csak elfogytam fizikailag. Inkább hosszabb távokat vállaltam, mint amit rám osztottak a többiek, hogy legalább egyel kevesebbszer kelljen elindulnom. Mert az a végén már nagyon nem ment. (így is hét db lett belőle, pedig amikor legelőször az indulásra adtam a fejem csak háromban gondolkodtam)
Ha nincs a csapat biztosan megint jött volna a végén a másfél órás agónia.

Bizony-bizony, úgy látszik fejben egy kicsit aluledzett vagyok még ehhez a távhoz. Azért remélem egy év múlva már nem így lesz.

Jó, de végül is hol a határ?
Mit lehet leolvasni az arcokról?

Hát a legsiralmasabb arcok is ott voltak.
Aki simán begyalogol a tömegbe a kutyájával.
Aki ugyanezt teszi biciklivel, batyuval.
Akik sós rudacskát kínálnak a futók elé benyúlva, akadályozva őket.
Akik részegen az útvonal közepén tántorognak és cigiznek.

Hát ők nagyon nem értették meg, hogy miért is voltunk ott.

Bár ha jobban belegondolunk, ha mindenki a sárvári várkörön szeretne futni, nem lenen jó, hiszen nem férnénk el. S ki bíztatna? :)

És ott van arcokon a fájdalom és elborultság is. Azt hihetnénk, hogy ez csak egy másodpercre látszik, mert amint megjelenik a futó megáll és odébbáll. De nem. Miért gyötörjük magunkat? Elmondhatatlan. Ugyanúgy nem tudom, mint elmagyarázni a vaknak a színeket.

De ezek az arcok vidámsággá, büszkeséggé változnak. Míg a legelöl említettek megmaradnak örökké siralmasnak.

(Nagyon szeretem nézni az arcokat egy maraton versenyen a 3 óra után beérkezőknél. Hihetetlen az a boldogság, ami ragyog rajtuk.)

Hiába gondolkodtam a verseny közben és most is, hogy a hol a határ.
Nem tudom megfejteni. Mindenkinek magában kell ezt megtenni.

De abban biztos vagyok, hogy az ember nem kólára és csipszre termett, hanem mamut elől/után rohangálásra.

(Mélységes mély tisztelet minden futónak!)