Bronzérem a 100 km-es országos bajnokságon

Augusztus 6-án, szombaton éjjel került sor az idei 100-as ob-re, melyen hazai környezetben, az egerszegi Számviteli Főiskola udvarán versenyezhettem.

Előre bocsátom, titkos vágyam volt a verseny előtt, hogy hazai közönség előtt sikerüljön dobogóra állnom a magyar bajnokságon. Ez sikerült, aminek örülök, de az időeredményem miatt nagyon csalódott vagyok, ha egy órával jobbat futottam volna, akkor sem lennék teljesen elégedett.

Kezdeném azzal, hogy úgy érzem, szinte tökéletesre sikerült a felkészülés. A tervezett edzések 95%-át sikerült megcsinálnom, az edzésformám kiegyensúlyozott volt, joggal bizakodtam egy 8 óra körüli (lehetőleg alatti) eredményben. Hogy ne tűnjön nagyképűségnek, hadd magyarázzam meg, mire alapoztam ezt a várakozást: a 8 órás idő 4:48-as bruttó tempót jelent, ami a frissítő időket leszámolva kb 4:40-es nettó átlagtempót feltételez. Síkon, a versenyhez hasonló körülmények között (és 4:40-es tempó mellett) végzett edzéseken a pulzusom rendre 134-136 között volt. Tízből tízszer, tévedhetetlenül. Még a verseny előtti napon, péntek este is éppen 135 lett az átlag 4:40-es tempó mellett. Tudtam azt, hogy ha 145 alatt marad az átlagpulzusom, akkor bírni fogom végig az iramot.

A kérdés tehát csak az volt, hogy emellett a tempó mellett a máskor 135-ös pulzus megáll-e 145 alatt a verseny napján, vagy sem? Nos, nem állt meg, és ez borított fel minden előzetes kalkulációt.

A rajtnál, bár nem volt tömeg, de igencsak erős mezőny sorakozott fel. Ott állt mellettem Hajduska Balázs, a szám 2010-es magyar bajnoka, a másik oldalamon Zahorán Ádám, a 2009-es bajnok, és Bogár János, akit nem kell bemutatni, lévén az ultrafutás világklasszisa. Az első körben Jani és Ádám álltak az élre, de Balázzsal ott futottunk mögöttük, és csatlakozott még hozzánk Lubics Szilvi is. A kör végén néztem rá az órára, és kellőképpen meg is ijedtem: a 4:30-as átlagtempóhoz máris 152-es átlagpulzus párosult. Ez rettenetesen magas néhány száz méter futás után, úgyhogy azonnal behúztam a fékeket, és próbáltam beállni a tervezett 4:40-es tempóra. Ez sikerült is, a szívem viszont változatlanul szaporán vert, nem akart engedni a percenként 150-ből. Tovább lassítottam, mert tudtam, hogy ebből baj lesz, de sajnos maradt a 150. Később még tovább lassítottam (5:00-ra, majd immár a valószínűtlenül lassú 5:10-re), de egyszerűen nem nyugodott meg a pulzusom (csak összehasonlításképpen: edzéseken az 5:10-es tempó mellett mindig 120 a pulzusom, szemben a mostani 150-el). A feladat az lett volna, hogy ne engedjem 145 fölé, de képtelen voltam lassabban futni, így is sorban kaptam a köröket a többiektől, Jani és Ádám például már másodszor körözött le 25 km-nél, de Szilvi és Balázs is egy kör előnybe került.

Tehát hogy összegezzem a helyzetet: a verseny negyedénél járunk, és csigalassúsággal közlekedek, a pulzusom az egekben, a bombaerős riválisaim már körökkel járnak előttem. Hát itt bizony nem tűnt túl valószínűnek a dobogó... Egyetlen reményem az volt, hogy tartom ezt a lassú tempót, amíg csak nem kezdek el megnyugodni, és nem indul el lefelé a pulzusom. Akkor majd meg lehet kezdeni a felzárkózást. Azt mondjuk pontosan láttam, hogy a tervezett 8 óra alatti időre így semmi esélyem.

Teltek-múltak a körök, fogytak a km-ek, elérkezett a maratoni táv, majd az 50 km. A frissítést az előre eltervezett módon csináltam, ez volt az első ultraversenyem, hogy végig a saját frissítőmet tudtam használni, mert voltak segítők (szüleim elsősorban, de Timi menyasszonyom és Adrián unokaöcsém is lelkesen segített, és még sokan jöttek ki szurkolni, ami nagyon jól esett). Amúgy a korábbi ultraversenyeken sem volt túl nagy gond (a legszükségesebb ételeket-italokat azért mindig magammal vittem, és egyébként a közös frissítő asztalt használtam), de most aztán végképp tökéletesre sikerült minden: a legapróbb emésztési probléma sem adódott, még csak pisilni sem kellett megállni. Inkább sokszor, de kis adagokban táplálkoztam, sokat ittam hozzá, és úgy tűnt, a szervezetemben gyorsan felszívódik a bevitt táplálék, és gyorsan képződik belőle hasznos energia. Változatlanul tartottam a sebességet, a szívem változatlanul 150-el vert, de amúgy viszonylag könnyedén esett a futás, még a maratoni táv után is. Sőt, 40 és 50 között, amikor Timivel együtt futottunk pár kört, kifejezetten jól esett, és még gyorsulni is sikerült egy kicsit.

Az idő amúgy nem volt a legtökéletesebb a futáshoz: az éjszaka ellenére viszonylag meleg volt, párás volt a levegő, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy az éjszakai futás némileg ellentétes az ember természetes bioritmusával. Talán ezen okok miatt is, néhány futó igencsak rosszul viselte a körülményeket, és már a táv felénél gyalogolni kényszerült. Sőt, több feladásra is sor került, már a 40. km tájékán gyors egymásutánban kaptam a hírt a szurkolóktól, hogy a korábbi két bajnok, Balázs és Ádám is kiszállt, így jelenleg a második helyen haladok Bogár Jani mögött (igaz, ő már 4-5 kör előnyben volt).

Aztán közel 5 órás futás, és 55 km megtétele után váratlanul elkezdett lefelé kúszni a pulzusom változatlan sebesség mellett. Előbb 145, majd 140 környékére. Bárcsak a legelejétől így lett volna! Ezen felbuzdulva kicsit bele is erősítettem: a tempó 4:50-5:00, a pulzus 140-145 között stabilizálódott. A futás változatlanul jól esett, nem volt különösebb bajom még 60, 70, sőt még 80 km-nél sem. 

Nem emlékszem pontosan, de valahol 70 km környékén a harmadik helyre kerültem, lévén hogy Mózsik Józsi félelmetes tempóban ért utol és húzott el mellettem. Okosan versenyzett, az elején lassan kezdett, de elképesztően sok ereje maradt a legvégéig.

Egyetlen kérdés lógott csak a levegőben: mikor bosszulja meg magát az, hogy a verseny első felében átléptem a tiltott zónát, vagyis a 145-ös átlagpulzust. Mivel a 150-es pulzus közel van a maratoni versenypulzusomhoz (ami mellett 30-35 km-nél szokott jönni a savasodás), törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb most is be kell következnie. Ha csak vizet ittam volna, akkor valószínűleg már az 50. km környékén totálisan elmerevedtek volna a combjaim, de szerencsére kéznél volt a Fortune (talán nem véletlenül keresztelték erre a névre? :D ) nevű ital, ami a lúgos hatása révén valamennyire képes késleltetni az elkerülhetetlent. 

Ez végül is 85 km-nél következett be, szinte egyik pillanatról a másikra az addig könnyű lábaim ólomnehézzé váltak, innentől kínkeserves csoszogás várt rám egészen a célig. A gps órám 83 km után lemerült (kissé meglepődtem, mert tavaly kibírta a teljes 12 órás sárvári versenyt, de úgy látszik, a kor előrehaladtával egyre kevesebbet bír, illetve túl sokat használtam a világítást rajta), emiatt az utolsó körökben már csak a nagy óra alapján tudtam tájékozódni: kb 6:30-as tempóval tudtam csak futni, de nagyon rosszul esett már minden lépés. A végén azért feldobott némileg a cél közelsége, sőt az utolsó körben csatlakozott hozzám Timi és Adrián is, ami nagy erőt adott az utolsó 1116 m megtételéhez.

A célidőm végül 9:13:49 lett, ami fényévekkel marad el az előzetes várakozásomtól. Hogy azért pozitív végkicsengéssel fejezzem be a futásom értékelését, néhány dolog nagyon jól alakult, és biztató jelnek veszem őket a folytatásra:

• ez volt az első ultraversenyem, ahol a legapróbb gondom sem akadt a frissítéssel, emésztéssel
• egyáltalán nem fáztam még a verseny végén, és utána sem, a hőérzetem megfelelt a külső hőmérsékletnek
• ez volt az első ultraversenyem, amin nem sikerült összeszednem semmilyen komolyabb sérülést, az izomlázat leszámítva kutya bajom
• gyorsan megy a regeneráció, már vasárnap este lett volna kedvem újra futni
• a menet közben adódó nehézségek (nagy hátrány, savasodás nagy kockázata, utolsó 15 km nehézsége) ellenére fejben végig kőkemény voltam, egy másodpercre sem vetődött fel bennem a feladás gondolata

Nagyon büszke voltam Timire, aki váltóban indult, és több részletben összesen 20 km-t futott az éjjel. A leghosszabb egyben futott szakasza 11,2 km volt, 5:00 körüli tempóban teljesítette, és elmondása szerint még a végén is nagyon jól érezte magát. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy a dániai kirándulásunk miatt az utolsó két hétben egyetlen métert sem futott, akkor el kell ismernem, hogy nem akármilyen tehetsége van ehhez a sporthoz. Hát ha még egyszer rá tudnám venni a rendszeres edzésmunkára... :)

Végezetül szeretném kifejezni a 100-as futók nevében a köszönetemet, hogy egy remekül szervezett versenyen vehettünk részt. Tökéletes volt minden, ha akarnék sem tudnék semmibe belekötni, és miért is akarnék? Számomra különleges élmény volt ennyi ismerős, és nekem szurkoló barát előtt versenyezni!

A verseny oldala, eredmények: Éjszakai 100-as 

Zalai Hírlap cikk: Ultrafutás: százezer méteres kitérő 

Korábbi versenybeszámolóim: Miért szeretem a maratonfutást?