Gondolatok egy maratoni debütálásról

Hogy ne üljön le újra a blog, levonok néhány tanulságot, vagy mondjuk úgy, átgondolom még egyszer a güssingi versenyt, hátha még jó lesz valamire a későbbiekben. Beleteszek néhány képet is, azt meg hogy hosszabb legyen:-)

Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne különösebb mondanivalóm: lealáztam a mezőnyt, oszt jó napot, ha kell valami, akkor kérdezzé’:-) A keserű valóság viszont az, hogy alapvetően nem futottam meg azt, amit szerettem volna és akármennyire is jól hangzik első maratoni időnek egy 3:00:52, ez – most még – cseppet sem vígasztal. Időközben amúgy felvilágosítottak, hogy ténylegesen 2:59:112-t futottam:-)))

40km-nél - itt már gémover volt

A legjobb lenne arra a ronda esős, pocsolyás, hideg időre fogni mindent és akkor itt szépen be is fejezhetném az egészet. Ám ez az időjárás éppen a legtöbb futó álma, így pechemre az enyém is. Ez akkor kilőve. Az is jól hangzik, hogy külföldön mindig megzavar az idegen nyelvű közeg, így nem is lehet optimálisan teljesíteni, viszont a félmaratoni PB-met éppen Ausztriában hoztam össze. Meg amúgy is nevetséges indok lenne, ismerjük be. Maradnak akkor a tényleges okok, vagy legalábbis azok, amelyek relevánsak lehetnek.

Akárhogy is csűröm-csavarom, mindig ugyanott kötök ki: rá kellett volna néznem menet közben az órámra és rutintalanságomból adódóan kihagytam a rápihenés (tapering) minimálisan két hetét is.

Nézzük az elsőt: a táv két félmaratoni körből állt, így féltávnál akarva-akaratlanul is megtudtam hogyan is állok. Itt mindjárt három lehetőség adódik: vagy célidőn belül, vagy azon, esetleg azon túl esek be a célzónába: előbbi esetben bár örülök, de félve kezdem a második szakaszt, utóbbinál (ami végül is történt) viszont alkalomadtán elkeseredek és jobb híján tempót kell váltanom. Ezt viszonylag egyszerűen úgy lehetett volna elkerülni, hogy időben, mondjuk 10km-nél ránézek a részidőmre, abból már következtethetek, vajon helyes tartományban haladok-e. Ezzel szemben kizárólag érzésre, „hogy azért még jól essen” módon futottam és 2 perccel elmaradtam, ami, ha nem is indított el pánikrohamot, azért nem tett jót az önbizalmamnak.

31km-nél aztán elfáradtam, le is mondtam mindennemű, időeredményben kifejezett reményemről és már csak a célbaérés motivált. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az előttem haladó még nálam is jobban fejre állt, így legalább láttam magam előtt egy feladatot, amivel még elszórakozhattam, már amennyire szórakoztató fáradt lábakkal a másik után szaladgálni. Ha ekkor rápillantok az időmre és kiszámolom, hogy mondjuk mi kell az utolsó 3 km-en egy 2:xx-es időeredményért, még így is meg lehetett volna az alapcél. De az az igazság, hogy úgy éreztem, reménytelenül kifutottam már az időből és nem kínzom magam még azzal is, hogy ez véglegesen tudatosuljon bennem. Ez hiba volt: kiderült, hogy az egész mezőnyben talán én futottam a legkiegyensúlyozottabb tempót – ami még most is hihetetlenül hangzik.

Befutó - a kék lufi volt a cél, de elvétettem:-)

Tapering: még rutinos hosszútávfutók is 2-3 hetet rákészülnek egy maratonra, így nem nehéz belátni, ezt nekem még hatványozottabban figyelembe kellett volna vennem. Ez konkrétan a kilométeradag és intenzitás fokozatos visszavételét jelenti, hogy a verseny napjára teljesen kipihenten érkezzen a futó. Ennek is megvan a lelki háttere, sokan nehezen viselik ezt a könnyített időszakot (átlagember bizonyosan nehezen értené ezt meg), nemrég olvastam erről egy szakfolyóiratban. Hja, olvastam,miközben csinálnom kellett volna.

Nálam ezzel szemben ez az időszak két 100km feletti hétből állt, amiben akadt két 30 km feletti hosszúfutás, egy félmaraton (még ha nem is teljes erőből) és számos tempófutás a többi között. Egy rövidebb verseny még elviselte volna ezt a fajta terhelést, de nem egy olyan, amilyen hosszút azelőtt még soha nem futottam és köztudottan minden erejét felemészti az embernek, ha önmagához képest jó időt szeretne futni (erről a Keszei Bandi is tudna mesélni).

egy sör után már könnyű pózolni

A legnagyobb pozitívum így az lett, hogy két nappal a maraton után már 5 percen belüli tempóval futottam regenerálót, három nappal rá (azaz ma), a következő edzésre pedig már elmúlt mind a fáradtság, mind az izomláz, ami hétfőn még erősen jelen volt. Mindez azt mutatja nekem, hogy nagyon jól felkészültem magára a távra, és különösebben nem viselt meg fizikálisan a verseny, de ez lelki síkon is igaz lehet, hisz már nagyon várom a következőt. Graz Maraton két hét múlva?

Na nem, a taperingnek akkor megint lőttek:-)