Szilveszteri futás beszámoló (Tölli Tamástól)

Csodálatos az emberi elme azon tulajdonsága, hogy önmagát megvédje. Széles körben ismert jelenség a diákok vizsga előtti dorbézolása vagy takarítás iránti eltökéltsége - mindez csak azért, hogy aztán erre foghassák az esetleges rossz eredményt.

Talán ez is munkálkodott bennem, amikor a hegyimaraton hetének hétfőjén elszántam magam egy 46 kilométeres terepfutásra, de az is igaz, hogy már nagyon kimozdultam volna (és a badacsonyi kirándulás túl rövidre sikeredett) és a túra gps-szel is meg akartam szolgáltatni az árát. Az eredmény mindenesetre egy eléhezéssel-szomjazással súlyosbított, kellemesnél mindenképpen erősebb fáradtság. Hét közben nem is futottam már, csak szerdán bicikliztem bő egy órát, hogy a szív-érrendszeri stimulus ne maradjon ki túl sokáig.

Csütörtök este jól éreztem magam, az időjárás-előrejelzés szerint előkészítettem a másnapi ruhát (téli nadrág, rövidujjú + polar felső + futószéldzseki, sapka, vastag kesztyű) és családi nyomásra egy órányit bowlingoztam. Itt sikeresen elkerültem a húzódást, ráadásul mindkét körben első lettem.

Péntek reggel nem voltam csúcsformában. A hétórás kelés ugyan nem okozott gondot, de már éreztem a jobb karom és a tenyerem és valahogy a lábaimat sem éreztem igazán frissnek. Komótosan készülődtem és csak 8:40-kor indultam el a Deák iskolához, lassú, bemelegítős tempóban kocogva. Még mindig nem éreztem az átütő erőt, ezért a "tempósan kezdek aztán majd' lesz valami" taktikán gondolkoztam. Eközben volt egy kutyakalandom, pontosabban nem nekem, hanem egy középkorú kerékpáros. Az első vizslaparki ház melletti kerékpárútra kanyarodtam és jobbra húzódtam, mert szemben egy biciklis haladt. A járdától balra egy bőrszerelésbe öltöztetett, tömzsi, bamba kutya nyáladzott a távolba bámulva, a gazdájá nem volt a közelben. Nem tartottam tőle, mert úgy tűnt, a lélegzetvétel minden mentális kapacitását lefoglalja. Aztán egyszercsak mégis elindult felém - pont akkor, amikor a kerékpáros odaért hozzá. Innentől ismerős volt a szituáció: a kerék megakad a kutyában, a biciklis elesik, a kutya ez esetben, hang nélkül odébbáll. Ekkor előkerült az eb gazdája is, akivel együtt felsegítettük a jóembert, aki szerencsére nem sétült meg és némi morgás után folytatta útját. Ez az esemény kicsit felrázott és már nem is éreztem annyira lehangoltnak magam.

10 perccel 9 óra előtt érkeztem, a nevezési asztalnál hosszú sor állt. Kitöltöttem a papírt és végigvártam, amíg előttem mindenkit regisztrálnak, aztán átvettem a 163-as rajtszámot és mielőtt kivonultunk volna a buszmegállóba rajtolni, válottam pár szót az ismerősökkel. Sokat nem tudtam meg a 2010-es maratoni indulókról, ezért csak a korábbi információra ahgyatkoztam, miszerint gyorslábúak részvételére lehet számítani. Reálisan értékelve a tavalyi második helyem annak volt köszönhető, hogy az erős futók sérültek voltak, most nem vártam dobogós helyezést, inkább csak a 3:30-as cél elérését.

A hagyományoknak megfelelően együtt indult a három táv mezőnye és szokás szerint előreálltak a gyorslábó 10 km-esek, én pedig a hátsó harmad elején végeztem pár lazító mozdulatot és indítottam el az mp3 lejátszót. A rajt pillanata ki is maradt számomra, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy előttem elindulnak, én pedig követtem őket.

Jövőre ambíciózusabban kell rajthelyet választanom. A Becsali út előtti síkon végig előzgettem, sokszor le kellett mennem a fűre vagy nagyobb kerülőt tennem, hogy se hirtelen leleassuló futót, se kisgyerekét sétáltató hölgyet ne üssek el. Az emelkedőn 92%-os (175 bpm) pulzusra próbáltam beállni, ez gyakran 93%-ig is emelkedett, de alapvetően sikerült tartanom az intenzitást. Tavaly 87%-os átlaggal teljesítettem a maratont, most kicsit magasabbat terveztem - hogy mennyire bírom, az a táv második felében derül ki.

Tapasztalt csapat indult 2010-ben, csak egyetlen srác volt, aki a 10 kilométeres táv elejére túl nagy tempót választott és bele kellett sétálni a városon kívül, az erdős részen. Igyekeztem lelket önteni belé és ő próbált felzárkózni, de két-három próbálkozás után lemaradt. A tv-torony mellett deres fák és köd fogadott. Épp senki sem futott a közvetlen közelemben, ezért a távolabbi futókra koncentrálva próbáltam minél energiatakarékosabban lezúdulni a Panoráma úton. Az alsóerdei kerékpárút és az aranyoslapi út még nem hozott előzést, de a Jánkahegyre felvezető meredekebb szakaszon már megfogtam egy-két embert. Talán épp elhaladtam a kereszt mellett és rátértem az aszfaltos útra, amikor Keszei András mellé értem, akivel jót beszélgettünk a Mátyás király utcai lejtőig. Ő ott óvatosan jött le, én pedig nekieresztettem. Már korábban is megfigyeltem, hogy szinte csak lejtőn tudok előzni, de akkor nagyon. Emelkedőkön vagy lemaradok, vagy tartom a tempót hasonlóan erős ellenféllel, de amint lefelé fordul az út, és bátran engedem neki, legyen az aszfalt vagy könnyű-közepesen nehéz terep.

A Volán telepig még egy futót megelőztem, aztán a Flextronics előtt felért rám András. Ő az emelkedőket és a síkot nyomta jobban, ráadásul 24 km-es távon indult, tehát már túl volt a felén. A botfai kereszteződést lassítás nélkül abszolváltam és meg sem álltam a Karácsony-hegy tövében levő frissítőpontig. Jánkán nem álltam meg, mert tavaly is forró teát akartak ott rámsózni, természetesen úgy, hogy én szedek magamnak a nagy fazékból. Most nagyon jól esett a cukros tea és a két darab banán, ami liberálisabb helyen banánfagylaltnak is elment volna, olyan hideg volt.

A Botfa és Bozsok közti dombhát rendszeres edzéseim helyszíne, ezért nem okozott meglepetést egyik emelkedő sem és a lejtőt is jól megfutottam. Egy hátizsákos srác még mindig előttem volt, egy kék ruhás pedig a mobiltelefon átjátszó torony előtt futott el mellettem úgy, mintha álltam volna. Ők előttem vagy 100 méterrel futottak a bozsoki egyenesben.

A frissítőállomás nagyon kellemes meglepetés volt. Öt méterről kiáltottam, hogy vizet kérek és azt is kaptam - langyosat. Ez nagyon jó volt, mert egyrészt nem éreztem úgy, hogy mindjárt lepattog a zománc a fogaimról, másrészt kicsit átmelegített. A körforgalomnál bosszúsan vettem tudomásul, hogy mindkét előttem futó jobbra kanyarodik. Hogy előttük hány maratoni távos haladt el, abba igyekeztem nem belegondolni.

Erős volt a kezdeti tempó és ezt éreztem is. A lábaim már kezdtek elnehezedni és borúsan gondoltam az előttem álló rövid, de meredek csácsi emelkedőkre. Nem volt mit tenni, azért nyomni kellett. A csacsitelkeknél jobbkanyar, siratófal, aztán balkanyar és hosszú, enyhén emelkedő földesút, ami meredekben végződött. Ahogy a kalózzászló mellett elhaladtam (a zászlóból már csak hénány foszlány van meg, de felismerhető, hogy még ugyanaz, amin öt éve ott virított a halálfej), felismertem, hogy asics cipőben fut a hátizsákos srác. Ez nem csak azért vidított fel, mert japán-mániás vagyok, hanem mert azt is jelentette, hogy lassan beértem. A meredek, tégladarabokkal telepakolt, bokatörő szakaszon el is futottam mellette és a kanyar utáni frissítőállomáson sem veszíettem annyi időt, hogy utolérjen.

A toronyhoz vezető emelkedőt leküzdve jó hangulatban futottam, a henye-hegyi kápolnánál azonban egy kirándulócsoportba futottam, akikkel vagy tíz szabadon kóborló kutya volt. Futás közben nem szeretek kutyával találkozni, mert ritkán barátságosak és most nem győztem mindenfelé pislogni, hogy mind a tizet szemmel tartsam. Sétára váltani nem akartam, de küzdeni sem. Szerencsére mindegyikük jól nevelt volt és incidens nélkül megúsztam a szituációt.

Három lejtő és két emelkedő után a csácsi városrészbe értem és itt éreztem, hogy nagyon hosszú lesz az utolsó 12 kilométer. Furcsa, görcshöz közeli érzés volt a bal vádlimban és éreztem, hogy lassulok. Eközben a pulzusszám 88-89%-on állt, tehát az egyetlen ok a fáradtság volt. Ekkor már biztos voltam abban, hogy túl gyorsan kezdtem és nagyon fogok szenvedni a végéig. Az Apocalyptica Metallica-albuma véget ért és ahogy Gólyadombnál kiértem a városból, már az Aerosmith legjobb számai adtak némi felüdülést. A félrehúzódó autóknak még mindig intettem, de mosolyra egyre ritkábban volt energiám. Igyekeztem magamba fordulni és a gondolataimba merülni, hogy ne kínozzon annyira a fáradtság.

A bútorgyári frissítőnél még megittam egy teát, de szőlőcukrot nem vettem. Talán egy banán jólesett volna, de inkább semmi. A gondolataimat teljesen a Gógánhegy és Egerszeghegy emelkedői töltötték meg. Síkon - úgy éreztem - vánszorogtam, nem hittem abban, hogy fel tudok futni a meredekeken. Győzködtem magam (számomra presztizs egy versenyt belesétálás nélkül teljesíteni, sikerült a hétfői 46 kilométerest is), de az erő nem volt velem. Az Opel-kereskedés melletti emelkedőt még megcsináltam, de a gógánhegyi emelkedőbe bele kellett sétálnom. Egyszerűen nem voltam képes 89% fölé tolni a pulzusom, ezzel az intenzitással viszont gyors gyaloglás járt együtt. Mentem, ahogy tudtam, és csak a visszalevő távra koncentráltam. Ahol nem emelkedett az út, ott futottam, egyébként sétáltam. Egerszeghegyen megelőzött egy srác. Először azt hittem, hogy a hátizsákos ért utol, de mégsem. Nem tudtam tempót váltani, ekkor már csak az órával harcoltam. A hosszú lejtőn 200 méternyire nőtt a távolság, ezt tartani tudtam, de nem volt bennem semmi plusz, ami közelebb vihetett volna hozzá. A Platán sor most is hosszú és küzdelmes volt, de itt már tudtam, hogy legalább a 3:30-on belüli célt teljesítem. Végül tapsvihar kíséretében 3:27:24 elteltével jelentkeztem az asztalnál. Mivel a parkerdei kerékpárúton rengeteg futócipő-nyomot láttam, úgy gondoltam, sokadikként értem be, ezért meglepetést okozott a felismerés, hogy harmadik lettem. A kékruhás srác győzött 3:20-as idővel, második az utolsó emelkedőn előző srác lett, 3:25-tel.

A pulzusátlagom 89% lett, tehát intenzívebb futással rosszabb eredményt értem el, mint tavaly. Akkor sem voltam felkészültebb és ugyan most hidegebb volt 2-3 fokkal, de inkább a helytelen tempóválasztás lehet az ok. Jövőre újra próbálkozom, a megcélzott pulzus 88%.