Amióta 2002-ben futásra adtam a fejemet (vagy inkább a lábamat?), soha semmi más programom nem lehetett az év utolsó napjának délelőttjén, csak "A Verseny". Egyetlen évet kivéve (2004), amikor a 24 km-es távot választottam, mindig a maratont futottam, tehát idén hatodszor. Az eddigi öt alkalommal két harmadik, két második és egy első helyezés sikeredett. Logikusan tehát most újra győzelemnek kellett volna következnie... De még nem rohannék ennyire előre (rohantam ma már épp eleget :) ...
A felkészülésnek kitűnő alapokkal vághattam neki, hiszen a szeptemberben teljesített svájci Jungfrau hegyimaraton után kellő erőben kezdhettem az őszt. Aztán egy aránylag jónak mondható edzésprogrammal sikerült ezt még egy kicsit megfejelni. Így már december elején úgy éreztem, képes lehetek egy 3:00 és 3:10 közötti idő teljesítésére. Közben a potenciális ellenfeleim sorra hullottak ki, mindenhonnan jöttek a hírek, hogy inkábbmástávonindulok, aligedzettemazidén, sérülésemmiattnemvárokjóidőt, stb stb.. Így joggal számoltam úgy, hogy jó esélyem lesz megismételni 2006-os győzelmemet, hacsak nem jön valaki erős futó a megyén kívülről.
Aztán következett december 28-a. Délelőtt nyomtam egy utolsó kemény edzést - nagy hiba volt. A gyenge öltözet és a még decemberhez is kemény fagy hatására teljesen lefagyott kezekkel értem haza. Aznap már 5 métert nem tudtam volna futni: magas lázam lett, a forró kályha mellett ülve és az ágyban betakarózva is csak rázott a hideg: nagyon megijedtem, mi lesz így szerdán? Tömtem magamba minden jót, ami nem volt egyszerű, mert persze étvágyam sem volt. Másnap reggelre még mindig nagyon gyengének éreztem magam, de már sokkal jobban voltam, a lázam elmúlt, és már csak egy picit szédültem. De már csak 2 nap maradt.. Másnap, azaz 30-án még mindig gyengének éreztem magam, de már csak egy kicsit. A tükörbe nézve még elég sápadtnak tűntem. Elmentem egy rövid, 20 perces kocogásra, a friss levegőtől visszatért belém az élet, határozottan jól esett. Ekkor döntöttem csak el, hogy elindulok a versenyen, lesz ami lesz. Kész csoda, hogy két nap pihi és sok jó táplálék mire képes!
És aztán elérkezett a nap! Reggel amikor vonultunk ki az utcára a rajthoz, megkérdeztem Sólyomtól, tud-e valaki erős ellenfélről. Közölte velem, itt van Scultéty Márton Budapestről, válogatott tájfutó, aki futott már 100 km-t is, és most is 3 órás időre készül. Aztán hamarosan (a rajt előtt kb fél perccel) rámköszönt Janota Zoltán Nagyatádról, aki kemény Ironman teljesítő triatlonista, két éve csak taktikával tudtam megverni, mert még nem ismerte a pályát. Most viszont már ismeri.. Nesze neked esélyesség! :-) Hiányoltam az erős ellenfelet, erre tessék, itt van mindjárt kettő is!
Közben elindult a mezőny. Az első km-t (a lejtő aljáig) elég erősre vettem, csak fel akartam mérni az elejét, ki hogy kezd. Az emelkedőn egész a toronyig egy sebességgel visszavettem, de még így is jóval gyorsabban értem fel, mint terveztem (14:55). Ennek ellenére Marci a toronynál már fél perccel előttem járt, és Zoli is gyorsabb volt. A lejtőn lefelé még gyorsan indultam, és itt jött a fordulópont: pörgött az agyam, hogy minek vállaljam be ezt az öngyilkos tempót? Sólyom itt még pár méterrel mögöttem járt, és aztán utánam kiabált: "az utolsó hegyen dől el a verseny!". Tudtam, hogy igaza van, és eldöntöttem, hogy lelassítok egy olyan tempóra, hogy kb 1:30 és 1:32 között érjek a feléhez. Tudtam, csak így lehet esélyem az optimális 3:05 körüli végeredményre. Ha a többiek ennél jobbak, hadd menjenek, ha meg nem jobbak, akkor biztos voltam, hogy még randevúzunk majd a Gógánhegyen :) Pszichésen nagyon nehéz elengedni az ellenfeleid, amikor még te is bírnád, azonban most fájó szívvel, de megtettem ezt.. Úgyhogy szépen ráálltam egy kényelmes, tartalékos sebességre (síkon kb 4:15 körüli km-ekre). Közben így jópáran utolértek a 24-es és 10-es távokról, de mindenki bíztatott, aki ismert, nagyon jól esett.
Botfára rendeltem az első frissítőt, a szüleim hozták a spéci cuccokat. Bár nem voltam még se éhes, se szomjas, de magamba erőltettem, később még jól jöhet az energia alapon. Botfán egyébként már rég nem láttam az ellenfeleim: 2-3 perccel előttem jártak. A hegyre viszonylag kényelmes tempóban értem fel, aztán lefele se akartam még hősködni. Így értem a táv feléhez, a bozsoki fordulóhoz. Az idő épp 1:31 volt, a terv szerint. Itt kaptam a következő frissítést, és itt tudtam meg, hogy a hátrányom tovább nőtt: immár négy, ill. három percre. Úgy éreztem, ha a fiúk bírni fogják ezt a tempót, semmi esélyem sincs. A csácsi részt sem nyomtam meg, egyrészt már kezdtek kiütközni a fáradtság első jelei, másrészt azért tartottam tőle, a végén nem köszön-e vissza a három nappal ezelőtti betegségem. Szóval egy viszonylag light-os csácsi dombozás után ott várt Korpa a biciklijén, és közölte a meglepő hírt: három, illetve másfél perccel van csak előttem Marci és Zoli, de eléggé szétesett a mozgásuk. Zolit hamarosan észre is vettük, olyan 400 m-rel járt előttem. Ekkor éreztem úgy először: ebből még bármi lehet.
Továbbra sem kapcsoltam max fokozatba, még mindig úgy éreztem, nagyon messze a vége, olyan 160-165 közötti pulzusszámmal jöttem. Csak arra koncentráltam, hogy az egyre nehezebbé váló lábaim ellenére tartsam a saját tempómat. Így is tettem, és a különbség elkezdett csökkenni, de nagyon lassan. Attila Csácstól végigkísért biciklivel, ami hatalmas segítség volt, a technikai segítségen kívül egyszerűen rengeteg erőt ad, ha ott van valaki melletted, akiről tudod, hogy neked drukkol.
Szóval a különbség kezdett apadni, a stadionnál még 1:10 volt Zoli előnye, a Zala hídon már csak 1 perc, a ságodi tetőn már csak 50 mp. Közben Marciról semmit nem tudtunk, nem lehetett látni. Aztán a bútorgyári frissítő előtt felpörögtek az események. Zoli már csak jó 100 m-re volt, és egyszercsak felkiáltott Attila: ott van az első! És valóban ott volt, másfél perccel előttem, nem lehetett eltéveszteni a magas alakjáról, a piros sapkájáról és a jellegzetes stílusáról. Még mindig nem akartam rákapcsolni, pedig még éreztem, hogy van bennem tartalék. Inkább türelmesen futottam tovább olyan 90%-os erőbedobással. Peti2 forró teával kínált a frissítőnél, elfogadtam, jólesett. Aztán uzsgyi tovább. Zoli már csak pár lépéssel járt előttem, de a mozgása nagyon szétesett volt. A Kiskondásnál értem utol, köszöntem neki, és jó gyorsan elhúztam mellette. És Marci is szemlátomást közeledett, bár elég lassan. Egyre izgatottabb lettem. Innen már igenis nyerni akartam, nem akartam hagyni, hogy egy egerszegi versenyt megyén kívüli nyerjen meg (természetesen tisztelve Marciban a sportellenfelet). Az utolsó frissítést a Gógánhegy alján kaptam, a hátrányom épp 1 perc.
A felkészülésnek kitűnő alapokkal vághattam neki, hiszen a szeptemberben teljesített svájci Jungfrau hegyimaraton után kellő erőben kezdhettem az őszt. Aztán egy aránylag jónak mondható edzésprogrammal sikerült ezt még egy kicsit megfejelni. Így már december elején úgy éreztem, képes lehetek egy 3:00 és 3:10 közötti idő teljesítésére. Közben a potenciális ellenfeleim sorra hullottak ki, mindenhonnan jöttek a hírek, hogy inkábbmástávonindulok, aligedzettemazidén, sérülésemmiattnemvárokjóidőt, stb stb.. Így joggal számoltam úgy, hogy jó esélyem lesz megismételni 2006-os győzelmemet, hacsak nem jön valaki erős futó a megyén kívülről.
Aztán következett december 28-a. Délelőtt nyomtam egy utolsó kemény edzést - nagy hiba volt. A gyenge öltözet és a még decemberhez is kemény fagy hatására teljesen lefagyott kezekkel értem haza. Aznap már 5 métert nem tudtam volna futni: magas lázam lett, a forró kályha mellett ülve és az ágyban betakarózva is csak rázott a hideg: nagyon megijedtem, mi lesz így szerdán? Tömtem magamba minden jót, ami nem volt egyszerű, mert persze étvágyam sem volt. Másnap reggelre még mindig nagyon gyengének éreztem magam, de már sokkal jobban voltam, a lázam elmúlt, és már csak egy picit szédültem. De már csak 2 nap maradt.. Másnap, azaz 30-án még mindig gyengének éreztem magam, de már csak egy kicsit. A tükörbe nézve még elég sápadtnak tűntem. Elmentem egy rövid, 20 perces kocogásra, a friss levegőtől visszatért belém az élet, határozottan jól esett. Ekkor döntöttem csak el, hogy elindulok a versenyen, lesz ami lesz. Kész csoda, hogy két nap pihi és sok jó táplálék mire képes!
És aztán elérkezett a nap! Reggel amikor vonultunk ki az utcára a rajthoz, megkérdeztem Sólyomtól, tud-e valaki erős ellenfélről. Közölte velem, itt van Scultéty Márton Budapestről, válogatott tájfutó, aki futott már 100 km-t is, és most is 3 órás időre készül. Aztán hamarosan (a rajt előtt kb fél perccel) rámköszönt Janota Zoltán Nagyatádról, aki kemény Ironman teljesítő triatlonista, két éve csak taktikával tudtam megverni, mert még nem ismerte a pályát. Most viszont már ismeri.. Nesze neked esélyesség! :-) Hiányoltam az erős ellenfelet, erre tessék, itt van mindjárt kettő is!
Közben elindult a mezőny. Az első km-t (a lejtő aljáig) elég erősre vettem, csak fel akartam mérni az elejét, ki hogy kezd. Az emelkedőn egész a toronyig egy sebességgel visszavettem, de még így is jóval gyorsabban értem fel, mint terveztem (14:55). Ennek ellenére Marci a toronynál már fél perccel előttem járt, és Zoli is gyorsabb volt. A lejtőn lefelé még gyorsan indultam, és itt jött a fordulópont: pörgött az agyam, hogy minek vállaljam be ezt az öngyilkos tempót? Sólyom itt még pár méterrel mögöttem járt, és aztán utánam kiabált: "az utolsó hegyen dől el a verseny!". Tudtam, hogy igaza van, és eldöntöttem, hogy lelassítok egy olyan tempóra, hogy kb 1:30 és 1:32 között érjek a feléhez. Tudtam, csak így lehet esélyem az optimális 3:05 körüli végeredményre. Ha a többiek ennél jobbak, hadd menjenek, ha meg nem jobbak, akkor biztos voltam, hogy még randevúzunk majd a Gógánhegyen :) Pszichésen nagyon nehéz elengedni az ellenfeleid, amikor még te is bírnád, azonban most fájó szívvel, de megtettem ezt.. Úgyhogy szépen ráálltam egy kényelmes, tartalékos sebességre (síkon kb 4:15 körüli km-ekre). Közben így jópáran utolértek a 24-es és 10-es távokról, de mindenki bíztatott, aki ismert, nagyon jól esett.
Botfára rendeltem az első frissítőt, a szüleim hozták a spéci cuccokat. Bár nem voltam még se éhes, se szomjas, de magamba erőltettem, később még jól jöhet az energia alapon. Botfán egyébként már rég nem láttam az ellenfeleim: 2-3 perccel előttem jártak. A hegyre viszonylag kényelmes tempóban értem fel, aztán lefele se akartam még hősködni. Így értem a táv feléhez, a bozsoki fordulóhoz. Az idő épp 1:31 volt, a terv szerint. Itt kaptam a következő frissítést, és itt tudtam meg, hogy a hátrányom tovább nőtt: immár négy, ill. három percre. Úgy éreztem, ha a fiúk bírni fogják ezt a tempót, semmi esélyem sincs. A csácsi részt sem nyomtam meg, egyrészt már kezdtek kiütközni a fáradtság első jelei, másrészt azért tartottam tőle, a végén nem köszön-e vissza a három nappal ezelőtti betegségem. Szóval egy viszonylag light-os csácsi dombozás után ott várt Korpa a biciklijén, és közölte a meglepő hírt: három, illetve másfél perccel van csak előttem Marci és Zoli, de eléggé szétesett a mozgásuk. Zolit hamarosan észre is vettük, olyan 400 m-rel járt előttem. Ekkor éreztem úgy először: ebből még bármi lehet.
Továbbra sem kapcsoltam max fokozatba, még mindig úgy éreztem, nagyon messze a vége, olyan 160-165 közötti pulzusszámmal jöttem. Csak arra koncentráltam, hogy az egyre nehezebbé váló lábaim ellenére tartsam a saját tempómat. Így is tettem, és a különbség elkezdett csökkenni, de nagyon lassan. Attila Csácstól végigkísért biciklivel, ami hatalmas segítség volt, a technikai segítségen kívül egyszerűen rengeteg erőt ad, ha ott van valaki melletted, akiről tudod, hogy neked drukkol.
Szóval a különbség kezdett apadni, a stadionnál még 1:10 volt Zoli előnye, a Zala hídon már csak 1 perc, a ságodi tetőn már csak 50 mp. Közben Marciról semmit nem tudtunk, nem lehetett látni. Aztán a bútorgyári frissítő előtt felpörögtek az események. Zoli már csak jó 100 m-re volt, és egyszercsak felkiáltott Attila: ott van az első! És valóban ott volt, másfél perccel előttem, nem lehetett eltéveszteni a magas alakjáról, a piros sapkájáról és a jellegzetes stílusáról. Még mindig nem akartam rákapcsolni, pedig még éreztem, hogy van bennem tartalék. Inkább türelmesen futottam tovább olyan 90%-os erőbedobással. Peti2 forró teával kínált a frissítőnél, elfogadtam, jólesett. Aztán uzsgyi tovább. Zoli már csak pár lépéssel járt előttem, de a mozgása nagyon szétesett volt. A Kiskondásnál értem utol, köszöntem neki, és jó gyorsan elhúztam mellette. És Marci is szemlátomást közeledett, bár elég lassan. Egyre izgatottabb lettem. Innen már igenis nyerni akartam, nem akartam hagyni, hogy egy egerszegi versenyt megyén kívüli nyerjen meg (természetesen tisztelve Marciban a sportellenfelet). Az utolsó frissítést a Gógánhegy alján kaptam, a hátrányom épp 1 perc.
Tudni kell rólam, hogy arrafelé lakom, rengeteget edzek ott, jól ismerem és kedvelem azt a hegyet. Ennek ellenére úgy döntöttem, még mindig nem "robbantok". Türelmesen, továbbra is 90%-os erőbedobással araszoltam csak felfelé. Marci nagyon készen volt már, de látszott rajta, hogy oroszlánként küzd, az utolsó utáni erőtartalékait mozgósítva. Ennek ellenére méterről méterre kerültem hozzá közelebb. A lejtős részen (még az ebergényi emelkedő előtt) állandósult a különbség köztünk: 25 mp-el voltam lemaradva. Következett az utolsó, 600 m hosszú emelkedő. Itt már nem volt mire várnom: nyomtam ahogy bírtam, de már nekem is nagyon nehezen mozgott a lábam, pláne felfelé. Mindenképp meg akartam fogni még az emelkedőn, mert jóval magasabb nálam (kb 2 m), és úgy gondoltam, a hosszú lépéseivel esélyem se lesz majd a lejtőn lefelé. Szóval mindent beleadtam, de ő is küzdött ahogy csak bírt: a tetőre ő ért fel előbb, de már csak 10 mp előnnyel, szinte már hallottam a levegővételeit! Hát izgalmas egy verseny, és még mindig nincs vége!
Picit kifújtam magam, megvártam, míg visszaállt, azaz lement a pulzusom egy normális (170 közeli) értékre, ahogy elindultunk lefelé. Ekkor éreztem először, hogy teljesen ki vagyok melegedve, alig kapok levegőt. A megfázástól félve szokatlanul vastagon öltöztem: dupla kesztyű, dupla zokni, dupla nadrág, tripla felső, sál, sapka... Sebtében lebontottam magamról a sálat, az összes kesztyűt és a sapkát. Odaadtam mind Attilának, aki értette a szitut, nem kellett magyarázkodnom, pontosan tudta hogy nem sztriptízhez támadt kedvem :) Vettem egy nagy levegőt, és ...
... és nyomtam egy 3:26-os km-t! (igaz lejtőn, de akkor is :) A lejtő közepe táján, az éles kanyarnál értem Marci mellé, itt még egy picit rákapcsoltam, hátramosolyogtam rá: "Hajrá Marci!". És tekertem tovább, ahogy bírtam. Attila kb két perc múlva jelentette hogy már 100 m előnyöm van, és hátrafelé nézeget (mármint az ellenfelem). Ekkor tudtam, hogy megvan, a Falónál váró szüleimhez már a levegőbe emelt kezekkel értem. Nem maradt más dolgom, mint bekocogni (úgy éreztem, szinte repülök). Az utolsó 4 km-emet 16:04 alatt, azaz 4:01-es átlagtempóval teljesítettem, az összidőm 3:06:50 lett. A távot 40,83-nak mérte a gps (a Sportcsarnoknál másfelé irányítottak a jelek, mint amikor a kerek 41-et mértük), az átlagtempó így 4:34 perc/km. Az egész távra számított átlagpulzusom 168 ütés/perc lett, a legmagasabb értéket (182-t) a legmeredekebb gógánhegyi emelkedő végén mérte az órám.
Marci kb egy perccel, Zoli kb hat perccel utánam ért be. A teremben fogadó taps nagyon jóleső élmény, és különösen, ha győztesként köszöntik az embert! Aztán az eredményhirdetésig több tucat ember jött őszinte szívvel gratulálni, további versenyzésre bíztatni, és kifejezni, mennyire szurkoltak nekem és örülnek a győzelmemnek. Ez egy olyan jóleső érzés, amit mindenkinek kívánok! Ezúton is szeretném mindenkinek megköszönni, aki valóban szorított értem!
Korpa beszámolója itt olvasható: A kísérő szemével
Csodálatos, felejthetetlen verseny volt a mai számomra, az év utolsó napján. Boldog Új Évet, és sok szép futóélményt kívánok mindenkinek 2009-re!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése