120 km fölé jutottam első sárvári ultraversenyemen

A sárvári 12/24 órás verseny legenda a hazai ultrafutó életben, általában az ország minden tájáról szép számmal érkeznek szenvedni vágyó futók az eseményre. Nem volt ez idén sem másképp: népes mezőny rajtolt el délelött 10 óra után pár perccel a vár körüli körözgetésre. Egyéni 12 órás, egyéni 24 órás és 12 órás váltócsapatok alkották a mezőnyt. Egerszegről egy váltócsapat (Bálint, Gábor, Bandi, Jani), egy 24 órás futó (Tamás) és öt 12 órás egyéni futó (Olivér, Rudi, Keszeg, Endre és jómagam) voltunk ott a mezőnyben, ami dícséretesen szép létszám! Hát még ha hozzávesszük, hogy néhányan még tervezték a részvételt, csak sérülés miatt nem tudtak rajthoz állni, vagy éppen inkább a Kanizsa-Karos versenyen indultak! És hadd szóljak még a szurkolókról, akik Egerszegről érkeztek buzdítani bennünket hosszabb-rövidebb időre. Nagyon-nagyon köszönjük a segítségüket!

Este 10 után a korosztályukban győztes egerszegi váltóval,

balról: Bandi, Gábor, Jani és Bálint

A szervező Görög Gyula a szokásos humoros kedvében volt. A rajt előtti intézkedésében a hangosbemondón kérte: "A futóknak mondom, hogy menjenek már a pi...!" Egy kis hatásszünet, majd folytatta: "...menjenek már a piros szalag mögé sorakozni!" Aztán hatvan perc elteltével újra a hangosbemondón próbálta a futókat jobb kedvre deríteni, méghozzá így: "Eltelt a versenyből pontosan egy óra. A 12 órásoknak már csak 11 óra, a 24 órásoknak már csak 23 óra van hátra!" :)

Az elmúlt hetekhez képest váratlanul meleget fogtunk ki, már a rajtnál sem fáztunk, de aztán egészen délután kettőig-háromig folyamatosan emelkedett a hőmérséklet, gyakorlatilag tűző napon futottunk. Persze azért nem volt kánikula, de mivel egész áprilisban eddig jóval hűvösebb volt, ezt most hirtelen extrém melegként éltük meg, és bizony sokakat fejbe csapott.

Ami engem illet, pontosan 5 perces kilométerekkel kezdtem, a pulzusom 135-140 között ingadozott. Az még így jó is lett volna, azonban az idő haladtával (vagy a meleg fokozódásával) elkezdett felfelé kúszni a pulzusom, és vele együtt a tempó is 5 perc fölé. Ezzel együtt az első 3-4 órában nem volt különösebb probléma: jól esett a futás, még nem fájt semmi. A maratoni részidőm 3:37 körül volt, ha jól emlékszem, ami még elfogadhatónak mondható. A negyedik óra végén egy pár körre beállt mellém Jani, aki éppen váltót futott, és kicsit megpörgettük a tempót: 4:50-el haladtunk néhány kilométert.

A meleg ekkor kezdett a tetőpontjára hágni: sokan a negyedik-ötödik óra tájékán álltak fejre. Én majdnem minden körben ittam egy korty vizet és majdnem minden körben locsoltam is magamat, így aránylag jól átvészeltem ezt a kritikus időszakot. A verseny állásával ilyen korai szakaszban még nem foglalkoztam, de a szpíker néha bemondta a hangoson. Az ötödik órában az ötödik helyen haladtam, de a négy előttem haladó mind körön belül voltak. Aztán ilyen-olyan okok miatt sorban lassultak le. Előbb a harmadik helyen találtam magam, aztán a másodikon, aztán a hetedik órában némileg váratlanul bemondták, hogy én vezetek a versenyben.

Azért itt már kezdtek gyülekezni a "viharfelhők". A negyedik óra elején kezdtem érezni a kisbéri sérülésemet: megfájdult a sípcsontom, igaz ezúttal csak a jobb lábamon. Nem volt még zavaró, de azért tudtam, hogy hátravan még 8-9 óra. Délután 5-6 óra körül bekövetkezett, amire már régóta vágytunk: kezdett alábbhagyni a meleg. Ennek örültem, de ezzel párhuzamosan ismét rámköszönt a "belga szindróma": elkezdtem fázni, minden megállás után néhány másodpercig rázott a hideg. Itt azonban szerencsére volt segítség: tudtam kérni és felvenni további felsőket. Hiába köröztem azonban az utolsó órákban három felsőben (köztük egy hosszúujjúban), változatlanul fáztam. És a harmadik problémám, ami az első kettővel ellentétben ténylegesen lassított: kezdtek elnehezedni az izmaim.

Másztam bele tehát a mély gödörbe, de úgy tűnt, a többieknek még ennél is nagyobb gondjaik vannak: a versenyben harmadik és negyedik helyen állóhoz képest sikerült 3-4 kör előnyt gyűjtenem a nyolcadik óra végére, egyedül Bene Ármin jött körön belül. Ekkor azonban már annyira bekötöttek az izmaim, hogy rászántam magam egy masszírozásra, hiszen Kisbéren bevált. És itt kezdődött az igazi kálvária. Bementem a masszírozó állomásra, de mindkét ágy foglalt volt, mondták fussak még egy kört, aztán nézzek vissza (persze ezzel elment egy-két perc). Következő körben végre szabad volt az egyik ágy, gyorsan le is feküdtem. Igen ám, de a masszírozó fiú éppen nem volt ott, valami dolga volt kint, mondták mindjárt jön. Kereken 5 percet vártam rá. Mikor megjött, mondtam hogy csak egy 5-6 perces gyúrást kérnék, mert versenyben vagyok. Ez az idő éppen arra volt elég, hogy a vádlimat és a combomat hátul átmasszírozza. Azoknak jót is tett, meglehetősen lazák lettek utána, csakhogy a combom elöl volt legjobban beállva, és egyre csak súlyosbodott.

Közben persze visszaestem a második helyre, a bajai Ármin (aki mellesleg egy dupla Ironman-re készül az idén) kihasználta a kényszerű pihenőmet. A pihenőm után a távolság nem változott köztünk érdemben: nagyjából azonos sebességgel haladtunk (5:30 és 6 perc közötti körökkel). A combom azonban kezdett olyan elviselhetetlenül fájni, hogy már éreztem, hogy jelentősen lassít. Képtelen voltam már pörögni, kb 120 körül volt a pulzusom. Rászántam magam még egy masszázsra. Szokásos forgatókönyv: mindkét hely foglalt. Következő kör: szintén mindkét hely foglalt. A harmadik körben kellett még várnom pár percet, de végre sorra kerültem, és a combom első részét is átgyúrták. A masszírozásokkal így összességében elment 25-30 perc, és sajnos minimális eredményt hoztak: a vádlim és a combom hátul hiába volt laza, az első combom nagyon nehéz volt, és a gyúrás után is csak 2-3 körig volt egy kicsit jobb a helyzet, utána újból rettenetesen elkezdtek bekötni.

Amúgy az oka sem volt véletlen: az edzéseim 95 %-át 4:00 és 5:00 közötti tempóban végzem. Itt pedig ugye szinte mindvégig alacsonyabb sebességgel, különösen a vége felé jóval alacsonyabb sebességgel futottam. Márpedig egy lassabb tempó más izmokat, más izomrostokat terhel, és úgy tűnik, ezek felkészületlenek voltak. Az ultramozgás (kis lépések, kicsit előredőlve) során az átlagosnál nagyobb terhelés éri az első combot (hiszen szinte teljes testsúlyunkat rá terheljük), így nem csoda, ha egy idő után olyan lett, mint a beton. Tanulság, hogy ha eredményesebben szeretnék ultrázni, akkor sokkal de sokkal többet kell edzenem alacsony sebességgel is.

A képeket az ultrafutás zalaegerszegi

világklasszisa, Bérces Edit készítette

A 25-30 perces pihenőm során ellenfelem végig futott, így 4 kör előnyt szerzett. Gyakorlatilag eldőlt a verseny, hiszen ólomból lévő lábakkal esélyem sem maradt ekkora hátrányt ledolgozni. Maradt még másfél óra, amit azért végig kellett csinálnom becsülettel, hiszen a harmadik helyen Pék Imre is kapaszkodott, csak két körrel volt mögöttem. Összeszorított fogakkal haladtam tovább, a fájdalomtól szinte már-már sírhatnékom volt. Jani segített át ezen a holtponton: az utolsó órában egy 30 percre beszállt hozzám és bíztatott. Kb 60 perccel a vége előtt Ármin mellé értem, beszélgettünk egy kicsit. Ő is készen volt már: innentől szinte végig egymás mellett haladtunk (persze 4 környi különbséggel), nagyjából 7 perces kilométerekkel, a fájdalomtól alig látva.

Nagy nehezen azért csak eljött a vége: 119 kört és kb 150 métert, azaz összesen 122,8 km-t sikerült teljesítenem 12 óra alatt. Abszolútban a második helyen végeztem.

Összességében azt kell hogy mondjam: továbbra is fizetem a tanulópénzt az ultraversenyeken. A kisbéri verseny után 14 nappal a sárvári versenyen sem sikerült úgy teljesítenem, ahogy előzetesen terveztem. Persze azért nem kell most sem szégyenkeznem az eredmény miatt, és nagyon sok tapasztalatot szereztem, de nagyon komoly árat fizettem érte ezúttal is. Amire büszke vagyok, hogy a gyúrásokon és a frissítéseken kívül egy métert sem sétáltam bele a távba 12 óra alatt, és fejben elég erős maradtam mindvégig, pedig óriási fájdalmakat éltem át. Sajnos maradandó fizikai sérüléseket szereztem: a verseny után úgy rázott a hideg, majd megfagytam, igaz ez leghamarabb elmúlt egy zuhannyal. A combizmom olyan szinten bekötött, hogy éjjel többször is felébredtem a fájdalomra. Nem görcsölt, de mintha ólomból lett volna. Most már kicsit jobb, de azért még egy-két napra szükség lesz, hogy elmúljon teljesen az izomláz. A legkomolyabb baj viszont a sípcsontom: bár nem éreztem, hogy lassítana a verseny során, de a végére már rettenetesen fájt (mindvégig aszfalton futottunk). Most úgy érzem, legalább egy hét teljes pihenőre lesz szükségem, hogy elmúljon a gyulladás. Aztán megpróbálom a keszthelyi maratonig még összekapni magam.

Érdekességképpen néhány pontos adattal is tudok szolgálni, hiszen a Garmin Forerunner 305 simán kibírta a 12 órás műszakot, csak a megállás után egy órával (vagyis a bekapcsolás után több, mint 13 órával jelezte, hogy most már bizony alacsony a töltöttség):

• a 12 órás futóidőm valójában 11:14:19 nettó futóidőt jelentett
• ezalatt nagyjából 5:30-as átlagtempóban futottam
• az átlagpulzusom 133 volt
• 9050 kalóriát égettem el menet közben
• 10 km-es szakaszokra bontva így nézett ki az átlagtempó és az átlagpulzus:

1. 5:01 138
2. 5:05 141
3. 5:12 143
4. 5:16 145
5. 5:17 147
6. 5:30 142
7. 5:31 140
8. 5:35 132
9. 5:27 124
10. 5:49 124
11. 5:56 119
12. 6:18 117

Egy videó, ami nagyon eltalálta a verseny hangulatát, így ajánlom minden érdeklődőnek: katt ide!

Itt pedig az aktuális világranglista, azaz a világ összes 2010-es eredményét összesítő rangsor (április végén a 15. helyen voltam a 122,8 km-el):

Világranglista 2010 12 óra, férfiak

Végül a pulzus és tempó grafikon: