100 km a flandriai éjszakában

Június 11-én még "gyanútlanul" róttam a km-eket Körbe-Zalában, eszembe sem jutott semmiféle ultraversenyen való indulás, pláne nem mindjárt a világbajnokságon. Az élet mégis úgy hozta, hogy 8 nappal később, pénteken este 8 óra előtt néhány perccel ott toporogtam a rajtrácson, a vb-nek otthont adó belgiumi Torhout városában. Hogy ez miképp fordulhatott elő, számomra sem világos teljesen, mindenesetre óriási büszkeséggel töltött el, hogy képviselhetem a magyar színeket egy világversenyen, és mint sportoló, kizárólag egyetlen dolog foglalkoztatott: ha már adódott ez a csodálatos lehetőség, próbáljam meg a tőlem telhető legjobb időt elérni.

Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem az utolsó napokban. Izgatott és feldobott voltam a különleges alkalom miatt, vártam nagyon, hogy már futhassak. Imádok futni és imádom a kihívásokat, na tessék, most aztán megkaptam rendesen - kb ez járt a fejemben. Ugyanakkor némi egészséges óvatosság is motoszkált bennem, lévén még soha nem futottam ilyen hosszú távot (58 km volt eddig az egyéni csúcs), így nem tudhattam, mi vár majd rám a táv második felében.

Az utolsó napokban megpróbáltam fizikailag és szellemileg is a lehető legjobban ráhangolódni a feladatra, szerencsére sok-sok tapasztalt ultrafutó tanácsát kérhettem ki, akik mind-mind segítő szándékkal voltak felém, amiért nagyon hálás vagyok. A csapattársak hamar befogadtak, ami nagyon jól esett. Kilenc fős volt a magyar delegáció, ebből hatan versenyeztünk. Hogy a hölgyekkel kezdjem: Lubics Szilvi Kanizsáról és Görög Vera Keszthelyről (számoljátok a zalaiakat!). A fiúknál a rutinos nagymenő kazincbarcikai Zabari Jani mellett a nagykovácsi Hajduska Balázs, és a szintén újonc kecskeméti Szalóki Robi indult. No meg én, hogy azért a megye ennél a nemnél is képviselve legyen. És hogy a zalai vonal még erősebb legyen: a csapat vezetője, felkészítője a kanizsai Molnár Tamás volt, és velünk tartott még két kísérő: Szilvi húga és Vera apukája.

A szerdai utazás és a csütörtöki nap remek hangulatban, rengeteg viccelődéssel telt. Szállásunk egy tanyán (vagy inkább gyerektáborban?) volt, óriási nyugalomban, nem is lehetett mást csinálni, mint pihenni. A némileg puritán körülményeken élcelődtünk eleget (mexikói szomszédainkat pl csak cellatársaknak neveztük), de valójában néhány apróságtól eltekintve nem volt rossz dolgunk. Csütörtök este a városban megvolt az ünnepélyes felvonulás, aztán a már kevésbé ünnepélyes tészta-party.

A pénteki napon is még próbáltunk viccelődni, de már érezni lehetett mindenkiben a növekvő izgalmat. Délutánra már minden össze volt készítve, minden át volt beszélve, minden végig volt gondolva. Busszal érkeztünk a rajthoz közeli sportcsarnokhoz, itt már vágni lehetett a feszült hangulatot. Akik már futottak százat, azok azért voltak feszültek, mert pontosan tudták, mi vár rájuk. Én meg azért voltam feszült, mert nem tudtam, mi vár rám..

Elérkezett 8 óra, nem volt mit tenni, el kellett indulni. Ahogy elterveztem, 4:40 közeli ezrekkel indultam, nem esett rosszul, bár a pulzusom némileg magasabb volt a vártnál, de ezt betudtam a verseny izgalmának. Sajnos már a bemelegítésnél fájt a jobb bokám (egy 15 éves focisérülés kísért azóta is, valószínű a Körbe Zala 230 km-e hozta elő újra), de nem foglalkoztam vele, azt gondoltam, majd ahogy elindulok, bemelegszik és elmúlik. Éppen fordítva történt, egyre erősödött, és a 10. km-re szinte már elviselhetetlen volt a fájdalom. Megpróbáltam nem tudomást venni róla.

A tempót szépen tartottam, egy óra elteltével nagyjából kirajzolódtak az erőviszonyok, kialakultak a hasonló sebesség szerint haladó csoportok. A 15. km tájékán egy kb húszfős csoporthoz csapódtam, volt bent néhány maratonista (mivel velünk együtt rajtolt egy 42 km-es verseny is), és a 100-as női élmezőny egy csoportja. Voltak köztük németek, japánok, ausztrálok, britek, egy olasz, egy francia és egy ír lány is. Mivel a tempó éppen nekem megfelelő volt, szégyen nem szégyen beálltam a hölgyek közé (ott kocogott mellettem a női mezőny későbbi 8. helyezett német, és 9. helyezett japán futója is). Jó lett volna együtt haladni velük úgy az 50. km-ig, de sajnos a frissítők miatt már a 20. km környékén szétesett a gruppetto.

A frissítő állomások egyébként kb 4 km-enként voltak, én vizet, banánt, aszalt gyümölcsöt, csokit fogyasztottam, illetve körönként (azaz 20 km-enként) egyszer egyéni frissítőt is előkészítettem magamnak. A 30. km-nél a bokafájdalmam mellett kezdődtek az egyéb gondok is, de még csak amolyan light-osan. Itt némi lendületet ad az embernek, hogy a 30. és 40. km között sorban előzgeti a megzuhant maratonistákat, pedig ezek még mindig 3:30-on belüli maratonisták. Nagyon egyenletesre sikeredett az első 42 km-em: a félmaratoni részidőm 1:39, a maratoni 3:18 volt.

És akkor itt kezdődtek a gondok, vagy úgy is mondhatnám, a 42. km-től az egész verseny egy nagy holtpont volt számomra. Olyan változások jöttek, amiket fejben rendkívül nehéz volt tolerálni. Hirtelen ugye nagyon megritkult a mezőny a maratoni futók kiválásával. Hirtelen ugye besötétedett, a hátralévő 58 km-t a flandriai éjszaka sötétjében kellett teljesítenünk. Előlem sorban dőltek ki az emberek, kicsit ijesztő volt látni, ahogy már 45 környékén izomgörccsel, hányással vagy hasonló nyavalyákkal dülöngélnek tapasztalt 100-asok a pálya szélén. Nem foglalkoztam semmivel, mentem tovább, de bizony én sem voltam túl jól. Olyan nagyon semmi nem fájt (a bokámat kivéve), de már nem is volt olyan porcikám, ami jól lett volna, szinte már mindenem kezdett tiltakozni az ellen, hogy továbbmenjek. "Nyugi, nyugi, csak szépen fussak tovább" - próbáltam magam nyugtatni, de valójában ijesztő volt belegondolni, hogy még hátravan 55. A gyomrom is kezdett rakoncátlankodni, 45-nél meg is kellett állnom wc ügyileg, egy kicsit megkönnyebbültem, de csak néhány percre.

Egyre nehezebbé váltak a lábaim, főleg a combjaim, de mentem tovább, a kínok ellenére szerencsére nem lassultam le annyira, csak olyan 5:10 környékére. A pulzusom nagyon rendben volt, a verseny első szakaszán, amíg 4:40-et futottam 145 körül mozgott, a lassulás után pedig 130-135 között. Legalább ez az egy rendben van - gondoltam. Csigalassúsággal jöttek a km-ek, pedig csak éppen átléptem a táv felét (szinte másodpercre pontosan éjfélkor, azaz a rajt után 4 órával értem el az 50-et). Észre sem vettem, de közben nagyon lehűlt az idő. 55-nél megálltam egy fél percre frissíteni, és ahogy elindultam, hirtelen megcsapott egy hideg áramlat, és ekkor nagyon megremegtem. De szerencsére nem lett nagyobb baj, mentem tovább a sötétben. 58-nál megfordult a fejemben, hogy ez volt a leghosszabb, egyben teljesített távom, és még hátravan egy maraton.

Egyre lassabban teltek a km-ek, szinte már 100 m-ekben számolgattam (a gps-t folyamatosan nézegettem, nem tudom eldönteni, hogy segített-e vagy idegesített-e inkább, hogy pontosan láttam a megtett és még hátralévő távolságot). Egyre rosszabbul voltam, mindenféle értelemben. Újra elkapott a hasmenés, muszáj volt megállnom a kukoricatáblánál (de jó hogy már tiszta sötét volt). Alig bírtam felállni a guggoló ülésből, és aztán ahogy elindultam, jéghideg érzésem volt, borzongtam, mintha 40 fokos lázas lennék. Ebben a pillanatban nagyon megijedtem, mert még várt rám 35 km, és legszívesebben ott összeestem volna, és egy takaró alá kuporodtam volna. De muszáj volt menni tovább.

És ekkor valami megmagyarázhatatlan csoda történt velem. Egy fél perc elteltével helyreállt a hőérzetem, már nem fáztam, és valahogy a mozgásom is könnyedebbé vált. Ugyanúgy fájt mindenem, de valahogy elviselhetőbb volt az egész, és egy óriási nyugalom szállt meg: biztos voltam benne, hogy teljesíteni tudom a távot. Innentől fizikailag egyre fáradtabban, de mégis fejben egyre magabiztosabban haladtam tovább.

A 80. km-nél, amikor a negyedik kör végéhez közeledtem, egyedül haladtam, a közelemben nem volt senki. Csak én, és a sötétség. És egyszercsak egy furcsa hangot észleltem távolról: fájdalmas kiáltásoknak tűntek (elsőre kutyavonításnak véltem). Mivel hátulról jött, hátranéztem, de a sötét miatt nem láttam semmit. A hang egyre erősödött, közeledett felém, emberi hangnak tűnt, de mintha valakinek a halálhörgése lenne. Félelmetes volt. Végül odaért mellém a versenyt felvezető autó, és mögötte az autó hangját messze elnyomó, a versenyben vezető japán futó is, aki az utolsó km-ét futotta, az artikulátlan (100 m-ről is hallható) levegővétele pedig azt jelezte, hogy már messze a tüdőkapacitása határán túl jár. Szédületes sebességgel húzott el mellettem, egyszerűen félelmetes volt ezt látni és hallani. Éppen láttam, amint köszöntik a célban, én meg indultam tovább az utolsó körömre.

Az egyre növekvő fáradtság ellenére az utolsó 20 km-ben már hatalmas erőt adott a cél kézzelfogható közelsége. Tartottam az 5:10-es tempót, mozgásom még mindig szép egyenletes volt, szerintem kívülről sem látszódott volna szétesettnek. Már csak 10. Már csak 5. Már csak 2. Már csak 1. Egy kicsit erősítsünk bele! Növeltem a tempót 4:00-s ezerre, be is görcsölt azonnal a vádlim. Visszalassultam 4:30-ra, és ezt már tartani tudtam a célig. A célig, ahol csodálatos érzés volt áthaladni. Teljesítettem 100 km-t (és amire külön büszke vagyok, belesétálás nélkül)! Egy pillanatra el is múlt minden fájdalom, ahogy a hangosbemondón hallottam a nevemet és a nyakamba akasztották az érmet.

A világbajnokságon 269-en indultak, ebből 202-en értek be a célba. 8:21:38-as időmmel én a 70. helyen végeztem, amivel nem vagyok elégedetlen, de biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is!

A helyi szurkolók előtt le a kalappal, már hajnali fél öt volt, de még mindig kitartottak és óriási tömeg szurkolt még mindig a főtéren! Gyorsan találkoztam a magyar csapat többi tagjával, akik már beértek, volt miről mesélni egymásnak. Megvártuk Szilvit és Verát is. Mind a hatan derekasan küzdöttünk és mindent megtettünk a magyar színekért! Miután egy kicsit megnyugodtam a beérkezés után, próbáltam felmérni a "veszteségeimet". Megpróbáltam leguggolni, hát még derékszögig se sikerült behajlítani a lábamat. Nagy fájdalmak árán le tudtam venni a jobb cipőmet is: a bokám körbe be volt pirosodva és kékülve, és nagyon fájt is.

Hazautaztunk a szállásra, reggeliztünk, zuhanyoztunk, aztán kb csak dél körül kerültünk ágyba, hogy aztán 2-kor meg már induljunk is az eredményhirdetésre. Hát sok időnk nem maradt aludni, pedig lett volna mit kipihenni (szerencsére a verseny alatt nem kellett küzdenem az álmosság ellen, pedig féltem tőle). A ceremónia nagyon szép volt, felemelő érzés volt látni a győzteseket, ahogy ők is bicegve közelítették meg a dobogót, hogy aztán büszkén végighallgassák országuk himnuszát. A férfi világbajnok tiszteletére a japán, a női tiszteletére az amerikai himnuszt hallhattuk, de hirdettek még csapatverseny eredményeket is, és ugyanezeket az Európa bajnokságot illetően is.

A bokám délutánra már hatalmasra volt dagadva, de annyira már nem fájt. A cipőt esélyem sem volt felhúzni, papucsban közlekedtem, ahogy hazafelé a repülőn is. A reptéren az egész csapat válogatott melegítőben volt, de mindenki húzta a lábát, ha valaki látott bennünk, tutira vehette, hogy a paralimpiai válogatotthoz volt szerencséje.

Itthon hétfőn első utam a balesetire vezetett, ahol röntgennel megállapították, hogy nincs törés, csak a régi focisérülésem (amikor megrepedt a csontom) nem forrt össze rendesen, és vigyáznom kell a túlerőltetéssel. Pár nap pihi és minden rendben lesz. Tulajdonképpen a bokámat leszámítva egész könnyedén túléltem az első 100-asomat. Az izomlázam 90%-ban a második napra elmúlt. Amitől legjobban féltem, a térdemet és a derekamat egyáltalán nem is éreztem, nem estek le a körmeim a lábamról, nem lettek vízhólyagok, a ruha sehol nem dörzsölte ki a testemet, szóval olcsón megúsztam a kalandot.

Nos, hát ez történt velem az elmúlt napokban. Még elmesélni is hosszú volt, hát még mindezt átélni! Köszönöm mindenkinek a segítségét és a bíztatását, hajrá Magyarország!