2010. január 1., péntek

fájdalom - kritika

December elején még úgy voltam vele, hogy ha jó idő lesz, akkor egyéni csúcs a cél a maratoni távon szilveszterkor.
Aztán aznap reggelre a tisztes helytállásra csökkentettem a magam szembeni elvárásokat.
Évi a nevezéskor mindenáron rá akart beszélni a középtávra, de nem hagytam magam. Annak ellenére, hogy a bal lágyékomban valahol mélyen már vagy 3 hete fájt egy kis izom darabka, amit sehogyan sem tudtam tetten érni. Hiába tapogattam, maszíroztam, nem találtam semmi kézzel foghatót csak a fájdalmat.

Így azzal a "jelszóval" indultam útnak, ha fáj bármikor ki lehet szállni. S ez sajnos meg is történt.

Még a verseny előtt kértem Déri Mikit, hogy a frissítő állomásokon ne csak forró tea legyen a választék, hanem ELŐRE KITÖLTÖTT VÍZ is. Megígérte, hogy szólni fog. Na ez a szólás nem ért célba.
Valamilyen szinten erre számítottam, így vittem magammal még a Kanizsai Mikulás által hozott isoitalt kulacsövben.
Azért jól esett volna némi víz is közben. Esett volna, mert nem sikerült szereznem. Hozzátesezm, hogy ahogy halló távolságon belülre értem már mindenhol előre kiabálltam, hogy vizet szeretnék.
Az első állomáson nem is volt, meg ott egyébként is vagy plusz 10 méter kitérő.
A másodikon elkezdték keresni a palackot. Hogy megtalálták-e sosem derül ki számomra.
A harmadikon meg volt a palack az asztalon. gyors kupak lecsavarás, töltés, kezem felé nyújtás. Ám a kapkodás miatt nem tudtam elvenni, leejtettem.
A negyediken ki volt szépen rakva sok-sok pohár víz. És ott volt egy túra csapat, vagy 30-an, akik a körbe állták az állomást, iszogatták az én vizemet. A személyzet is az ő kiszolgálásukkal volt elfoglalva. Esélyem sem volt az asztalhoz férni, sőt nagyon elhaladni sem tudtam.
Az ötödiken már meghalltam, így még banán is jutott a számba, de már késő volt.

Jánkán engem is megtámadott a kutya. Nekem a jól bevállt védekező módszerem a visszatámadó morgás és a kődobálás vagy annak imitálása. Így sikerült kivédenem, de a ritmusom megtört. Hozzátéve, hogy itt már nyolc éve futok rendszeresen, de kutyával még sosem találkoztam. (Annál több primitív, futás ellenes autóssal.)
Aztán vagy 20 kutya között futottam el a Csácsi kápolnánál. Már előre láttam, hogy a fent említett túra csapaton kívűl más is túrázik arra felé. Egy csomó ember és kutya állta el ott az utat póráz nélkül. A gazdák próbálták őket rendbe terelni, ami nem nagyon sikerült hirtelen felbukkanásomkor. Én meg szinte becsukott szemmel futottam közéjük: ha én nem látom őket, akkor talán ők sem vesznek észre alapon, meg bízva a szerencsében, hogy már mindegyik reggelizett, nem úgy mint Korpa.

Ezt is megúsztam, nem úgy a fájdalmat.
A stadion körül kezdett előszőr igen zavarni. Itt úgy lelassultam, hogy Tamás simán futott el mellettem Neszelében.
A bútorgyári frissítőnél már annyira fájt, hogy meg is álltam egy kis víz ivásra.
Még megpróbáltam kifelé indulni Gógán hegy felé, de beláttam, hogy csak a gyaloglás megy. S így sokkal gyorsabb a Platánsor felé véve az irányt visszajönni. Meg rövidebb ideig fáj.

Ahogy sétálltam visszafelé nagyon szomorú voltam és volt időm számba venni a jövő évi terveket. Erről majd később.

Talán mondhatom, hogy mentálisan jobban megviselt, mint fizikálisan a fájdalom.
Sajnos ez a rosszabb ....

2 megjegyzés:

Roland írta...

Sólyom!
Fel a fejjel, most sok minden összejött, de ettől még mindenki tudja, hogy Te képes vagy végigfutni ezt a távot, és nem is akárhogyan! (én aztán tudom, ugyanis már háromszor kaptam ki Tőled ezen a távon)
A csácsi frissítőnél én is alig bírtam kikerülni a túrázó csoportot, s miután már elfutottam az állomás mellett, utána kiabált utánam valaki: "Hé emberek, itt futott el egy maratonista!" :)
És a kutyás csoporttal is találkoztam, de szerencsére csak messzebbről láttam őket..
Roli

Sólyom írta...

Roli!

Nem érdemes a múlton töprengeni.

Tiéd a jövő!