Mountain Man 2009-12-31 (24km)

Mivel az idei évem, ami most már sajnos csak a tavalyi, jórészt arra volt hivatott, hogy segítsen megtalálni a félmaratonok ritmusát, csalódást keltettem volna magamnak, ha idén (úgy értem tavaly) nem a középtávval próbálkozom. Gyakorlatiasan kifejezve mindez azt jelentette, hogy míg eddig mindig ész nélkül lezúgtam a Jánkahegyről, most hajtűkanyarszerűen fel kellett fordulnom a felénél. Amúgy meg éppen ez az, amit képletesen mindenképpen el szerettem volna kerülni.

Előrelátó módon már reggeli helyett privát kulacsokat hordtam ki néhány olyan elkorhadt fa tövébe, amelyek nem tűntek feltétlenül városszéli kóborkutyák vizeletürítési célpontjának. Zsebeimet gázspray formátumú kutyariasztóval és néhány szőlőcukorral tömtem ki, tehát összességében elmondható, hogy ha a versenyre nem is, a kutyákra mindenképpen rákészültem (erről még lesz szó).

A bemelegítés a szokásoknak megfelelően unalmasra sikeredett (lassúfutás, orrfújás, pisi), leszámítva azt a kellemetlen körülményt, hogy a 299ft-os tescos (ez itt nem az anti-reklám helye, mert amúgy tényleg jó) fülhallgatóm egyik oldala hirtelen elhallgatott, így már csak mono üzemmódban toporogtam a rajhelyen.

rajt

Négy részidőhöz mérhettem magam, amelyekből (no és persze az aktuális állapotomból) már előre tudtam jelezni a későbbieket. Az előző évek eredményeiből láttam, hogy több korábbi győztes is nagyon elfutotta az elejét, majd nagy szenvedések árán csak takaréklángon perzselődtek a táv hátralévő részében. Ezt jó lett volna elkerülni, de az események alakulása nem először írta felül az elméletet.

Az előzetesen is legfőbb ellenfeleimnek tűnő keszthelyi futókat (köztük a táv tavalyi győztesét) a TV-toronyhoz felfelé sikerült megelőznöm, a Panoráma út alján pedig már abszolútban is második helyen álltam, ami jókora aggodalomra adhatott okot. Koló meg is jegyezte, milyen gyorsan szaladok, kicsit túl gyorsan is – gondoltam.

hármasban

Ő később pár méterrel megszökött a Jánkán, míg a szintén ZASZ-os 14 éves(!) Bicsák Bence is jól haladt. Ekkor egy alapjáraton kikötött, ám most elszabadult közepes méretű kutya borzolta a kedélyeket, de időm sem volt elővenni a fent emlegetett gázspray-t és csak bízhattam abban, hogy a valahol mögöttem tempózó Bence sem esik áldozatául.

A zárda feletti fordítóhoz 36’41”-kor estem be, ami még mindig elhamarkodottan gyors tempót sejtetett. Utólag belegondolva választhattam: vagy csipkedem magam és jelentősebb előny mellett kockáztatom, hogy bírom-e a végét, vagy türelmesebb, egyúttal ellenfeleim látótávolságában maradok, miközben garantált, hogy az adott sebesség tartása a végén sem fog gondot okozni. Előbbi mellett döntöttem, vagyis inkább az sikeredett.

Beépített emberem – aki civilben egy technikailag jól képzett egykor szebb napokat látott tájfutó (ezt még majd lehet, hogy át kell írnom:-) ) – jelezte Botfa előtt, hogy 2 perc körüli az előnyöm, ami ugyan megnyugtatott, de tudtam, hogy az emelkedőt csak a szokásos öreguras lépegetéssel tudom abszolválni.

botfai hegy

Ez így is történt, így a Roli (aki szemmel láthatólag nagyon könnyedén haladt) a felfelén szépen meg is lépett, majd Bozsokban már egymás mellett beszélgettünk kettőnk akkor már kifejezetten jónak tűnő esélyeiről.

Sajnos a kissé erős kezdés miatt addigra azt az időt sem tudtam hozni, mint amit edzésből korábban, de még így is sikerült 1h43m29s alatt elérnem a célkaput (bár a Decathlontól már az eléhezés kerülgetett), ami olyan 3 perccel gyorsabb az addigi pályacsúcsnál.

Eléggé elítélhető módon se nem ettem, se nem ittam (így a magánfrissítő-állomásaim készletei sem apadtak ezúttal) és reggelire is csak egy fél műzliszeletet erőltettem magamba. Jövőre jobb erőbeosztással és némi frissítéssel perceket illene javítanom.

A végén azért csak megmaradt a 2 perc előnyöm, majd nagyszerű volt látni a sok Aszfaltszaggatót (és a többieket is) a teremben, majd a dobogókon.

a díjhoz valakinek még hozzá (vagy bele) kell nőnie