Sportol-e a magyar?

Ez egy 2007-es írásom, mivel eléggé uborkaszezonját (itt: blogorkaszezon) éli az oldal, ezért tettem be.

Köztudomású, hogy a betegségek megelőzésének, idegen szóval a prevenciónak az alapja és egyben feltétele a helyes és sokoldalú táplálkozás, a stresszmentes életvitel és a mozgásban gazdag életmód hármasa, melyből bármelyik hiánya képes felborítani azt az egyensúlyt, ami ha nem is garantálja, de mindenképpen előmozdítja az egészségmegőrzés összetett folyamatát. Nem elfeledkezve a genetikai tényezőkről sem, melyek egyikünket ellenállóbb, míg másikunkat törékenyebb immunrendszerrel áldották meg születésünk pillanatában, leginkább a harmadik tényező kapcsán a legnagyobb az egyén döntési szabadsága: de vajon sportol-e a magyar ember?

Ha felmérést végeznénk a témában, meglepően tapasztalnánk, hogy szinte minden megkérdezett kiadhatna egy „Mit sportoltam” című kisregényt, melyet később dedikálhatna, hogy aztán újra hátradőlhessen a masszázsfunkcióval ellátott karosszékébe kedvenc üdítőjét szopogatva. A fejezetek szólhatnának a grundon eltöltött élményekről, a kisiskolás úszóedzések okozta örömökről, esetleg a tanórai lógásokról, melyeket a DSK-k közötti atlétikaversenyeken történő megjelenés indukált. Végszó, Tartalomjegyzék, Függelék. Az iskolás éveket követő időszakról szóló műveknek leginkább a „Netpókeren alázok” vagy az „Má' megint szétittam az agyam” címeket adhatnánk, melyek viszont már távol esnének a vizsgálat témájától.

Érdemes csokorba szedni, mi az oka, hogy egy alapvetően egészséges, ha nem is sokat, de feltétlenül eleget mozgó fiatal miképpen jut el legtöbbször már a húszas éveire odáig, hogy sikerüljön teljesen kiiktatnia életéből a sportot.

Magyarország az utóbbi években, évtizedben többek között jelentős gazdasági változásokon ment keresztül, melynek egyik „mellékhatása” az általános jólét és a fogyasztási cikkek korlátlan kínálatának megjelenése volt. Ennek azonnali következményeként az emberek elkezdtek felelőtlenül és határtalanul sokat fogyasztani függetlenül az anyagi lehetőségek szabta korlátoktól (hitelre) és a termékek minőségétől. Ezzel párhuzamosan háttérbe szorultak olyan dolgok, mint az egészségmegőrzés, illetve a minőségi árucikkek iránti kereslet, az ugrásszerű technológiai fejlődés mellett pedig a sport. (ki hallott már olyanról, aki otthagyta az internetes chatoldalt azért, hogy fusson 2 kört a ház körül?)

Mindezek következtében kialakult a társadalomban néhány jól elkülöníthető réteg, akik a mozgáshoz való viszonyuk alapján egy kalap alá sorolhatók:

- Léteznek az otthon ülők, akik a sarki közértet is gépkocsival közelítik meg, a gyalogos közlekedést csak hírből ismerik és menthetetlenül imádnak nassolni. (őket az amerikai „couch potato”-nak nevezi, a kifejezés a tévénézés közbeni chips majszolására utal). Legtöbbjük elhízott vagy annyira legyengült az immunrendszere, hogy egy szúnyogcsípés után hitelt kell felvenniük a várható vizitdíjakra. Dunát lehetne rekeszteni velük.

- Eggyel magasabb szinten jegyzik a mutatóban heti legfeljebb egyszer kimozduló honfitársainkat, akik jellemzően baráti közösségekben mozgatják meg izmaikat elhitetve magukkal és egymással (hja, a kollektivitás ereje), hogy a heti egy az maga a rendszeresség netovábbja. Ők ugyanazok, akik erős felindultságból, bedőlve a televíziós hirdetéseknek, 5perces fitneszgépekbe fektetik felesleges jövedelmüket.

- Őket követik a valóban következetesen, heti 2-4 alkalommal sportolók, akik alkalom adtán nem riadnak vissza a kora reggeli felkeléstől sem egészségük megőrzése érdekében. Legtöbb esetben káros szenvedélyektől mentesek, igyekszenek helyesen táplálkozni és nem a tükör a legfőbb ellenségük.

- 4-nél is több alkalmat szánnak szabadidejükből a komolyabban, esetleg versenyszerűen sportoló amatőrök, velük elsősorban edzőtermek, uszodák és futópályák környékén találkozni, nem a csodákban hisznek és jó rájuk nézni.

- Végezetül említsük meg a profi sportolókat, akik hivatásszerűen, sokszor saját fizikai teljesítőképességük határát túllépve, akár külső segédeszközöket használva igyekszenek eredményesek lenni, ők a másik végletet képviselik

Egyesek mozognak a kategóriák között, de hosszú távon jórészt megragadnak saját szintjükön.

Táplálkozási szokásaink determináltak lehetnek anyagi lehetőségeink és napjaink feldolgozóiparának adalékanyag-központúsága miatt is, míg munkahelyünk elvárásainak, illetve az oktatási rendszer követelményrendszerének való megfelelési kényszer sokszor akaratunk ellenére feszegeti stressztűrő képességünk határait. Ha mindezek mellett nem ismerjük fel egyéni felelősségünket legalább a saját egészségünk megőrzése érdekében, joggal merül fel a kérdés, hogyan vállalhatunk felelősséget gyermekeink, családtagjaink, vagy szociálisabb megközelítésben, embertársaink irányába? Ha ez szempont még valahol…

(Adalékként egy 2009-es, immár futással kapcsolatos megfigyelés: szigorúan az első két csoportba tartozó ismerőseim már nem először próbálnak futás közben személygépjárművükbe csábítani. Arra gyanakodom, hogy talán feltűnően stoppos fejem van...Egyébként viszont nem értem, vajon azt gondolják, hogy éppen a műkörmösömhöz sietek vagy azért szedem annyira a lábaimat, hogy még odaérjek a lottózóba zárás előtt és jajj de jót tesznek azzal, ha elvisznek egy darabon?

Ezzel szemben, főleg Ausztriában jellemző, hogy ismeretlenül is odaköszönnek ilyenkor a sportolónak, előzékenyen átengednek a zebrán, vagy kerékpározás közben akár percekig 30-cal gurulnak mögöttem, ha nem biztonságos az előzés. Más világ, nagyon messze vagyunk még ettől a mentalitástól és ez minden, csak nem pénz kérdés.)

korpa