Kiírás szerint a tavalyi pályához képest dombosabb első futást biztosítottak a mezőny számára, a többi szám viszont "csak" ugyanolyan nehezünkre fog esni, mint szokott - mondogatták kaján mosollyal.
A terepet jól ismertem, lévén Pécsen folytattam megboldogult fiatalságom egyetemi tanulmányait, egyszer el is kapott arrafelé egy akkora égszakadás elsőkerék-defekttel megbolondítva, hogy győztem bekéretőzni egy közeli pajtába. Ezután szétfagyva és kellően megszégyenülve a Mecsek Volán menetrendszerű járatával keveredtem vissza a városba. Ez volt a helyhez kapcsolódó legkellemetlenebb élményem – egészen szombatig.
Rekordnevezés (250 fő) és jónéhány ismert triatlonos fémjelezte az eseményt, na meg 30 fok közeli hőmérséklet, emelkedőkön pasztásra olvadó aszfalt, jópár fordító és számtalan fotocellás kapu (itt meg is dőlt a lecsalom majd ezt a kanyart, oszt' áttolom a susnyáson szupertitkos taktikám).
Az első futást a világért sem szerettem volna olyan tempóban lenyomni, hogy mire az első depózást megkezdem, már valahol fájjon, máshol meg szúrjon. Be is sorolódtam a mezőny közepébe: emelkedőn és lejtőn javítgattam a helyezéseken (hú, de sok volt ekkor még hátra), síkon 4 percesekkel haladtam, jobbára épp mint a többiek; úgy értem, hogy a körülöttem szaladgálók. Egy, a szervezők által csak Gonosz Manó-hegynek csúfolt emelkedő jelentette a legnagyobb szintemelkedést ekkor, majd a tavat kellett megkerülni az előszezon első nyaralóinak szeme láttára.
A depózás meglepően simán ment (ezt nevezhetjük akár sikerélménynek), igaz nem is volt semmi okom olyan nagyon kapkolódni, hogy nagy idegességemben a hajamba kenjem az Isostaromat vagy a lábamra húzzam a sisakomat. Jól jött minden pillanat regeneráció.
A kerékpározás során (mellékelve a kör, amit 3-szor kellett teljesíteni) nem okoztam különös meglepetést magamnak, úgy ment, ahogy megérdemeltem: (még véletlenül sem) büszkén és szarul. 
A novembertől számított alig 3e km tekerés talán a sarki kocsmáig (Stefánia a neve egyébként, ha valakit érdekel, megadom a címet) biztosított volna egy elfogadható átlagot, 2 futás között viszont egy olyan pályán, ami éppen megfelelt 7 TV torony fel és le egymás után-nak, már közel sem (28km/h átlag). Gonosz Manót (10,8% átlagmeredekségével) és még néhány másikat 3-3 szor kellett megmászni, hogy aztán levezessük fáradalmainkat egy kellemes 5km-es „rohanással”, erős idézőjelekben.
Ha már itt tartunk, láttam olyat, aki tolta, volt ki félreállt, más belesétált, sokan pedig görcsöktől kínozva feladni kényszerültek. Szerencsére idáig nem jutottam el, de 4 és felesnél gyorsabb utolsó etapot, ha megszakadok, se sikerült volna abszolválnom, pedig majdnem sikerült (mármint megszakadnom).
Az utolsó 200m, ami a teljes táv 3 és fél ezreléke(!), azért kimondhatom, az enyém volt és két másikat is visszaelőztem (hát ez az, hogy már „vissza” kellett előznöm), majd a célban kezembe nyomott két (itt reklám következik) Red Bull-t azon nyomban leküldtem, pedig soha életemben előtte nem ittam semmilyen koffein, illetve taurin tartalmú energialöttyöt és a hosszú távú terveim között sem szerepel e jó szokásommal való szakítás.
Összességében 2h31m32s alatt értem be, ami az 51. helyhez volt elég. Nyílván óriási túlzás lenne az ország félszáz plusz egyedik legjobb duatlonosának nevezni magam, mert noha a teljes magyar elit tiszteletét tette, de a köztük és köztem lévők mezőny közel sem volt teljes.
eredmények részidőkkel:
http://www.zalaszam.hu/triatlon/verseny/2009/orfu/orfunyilt.htm
korpa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése