Kedves feleségem egy kellemes túrát tervezett néhány volt tanítványával, és ugyan tudtam, hogy hozzájuk nem akarok csatlakozni (számomra túl sok az ott elfogyasztott alkohol és túl kevés a megtett kilométer), a helyszín szimpatikusnak tűnt és ha már mindenképpen szükség volt rám, mint személyi sofőrre, úgy gondoltam megnézem a hegyeket is.
Mivel az egyetemista csoport csak későbbre ígérte magát, fél egykor Szentbékkálán parkoltunk le és elsétáltunk a Kőmezőre. Fantasztikusan néznek ki a sziklák szétszórva a mezőn, érdekes kaland volt először megtalálni az utat közöttük, majd szikláról sziklára ugrálva visszatérni.
A kékkúti "bázisra" háromnegyed kettőkor érkeztünk, és ugyan még nem érkeztek meg a többiek, én utamra indultam, mert februárban még korán sötétedik. A Balatonfelvidéki Túrák című könyvből kimásolt térkép megviccelt az elején, mert az északi irány nem felül volt, hanem átlósan. Félkilométernyi kerülő után azonban végül Salföld felé kocogtam és egy régen tapasztalt élményt éltem át újra: izzadt a homlokom a napsütésben. Másfél kilométernyi útszéli autókerülgetés után a faluhoz értem, amin átvágva a papírtérkép és a hiányos turistajelzések alapján kezdetben mezők közötti poros szekérúton, majd erdei ösvényen eljutottam a pálos kolostor romjaihoz, ahol megettem az első szendvicsemet. Ugyan még messze voltam a Badacsonytól, emelkedni kezdett az út és elkezdődött a hátizsákkal nehezített küzdelmem a gravitáció ellen. Ez a környék határozottan eltér a Zalai-dombságtól. Itthon csak akkor nem futok meg egy emelkedőt, ha nem akarok, vagy ha nagyon elfáradtam. A szombati túrán nyolc kilométerrel a lábaimban sétára kellett váltanom a több száz méter hosszú, helyenként 35-40%-os kaptatókon. Pár percbe beletelt, amíg meg tudtam barátkozni a gondolattal, de aztán úgy döntöttem, hogy feladok bármilyen időtervet és egyszerűen a legjobbamat fogom nyújtani, bármire legyen is elég az.
Az emelkedő tetején elértem a kék jelzést és tudtam, hogy innentől sokkal könnyebb dolgom lesz: ha a többi jelölést nem is frissítik, a kéket biztosan nem hanyagolják el. Hullámzó terepen, kidőlt - vagy kidöntött fákon átmászva haladtam az erdei ösvényen, nagyon kellett figyelnem, hova lépek. Nemsokára zártkertek közé értem és innen újabb laza szakasz következett Badacsonytomajig, onnan pedig a sárgán fel a hegyre. Úgy terveztem, hogy amint lehet rátérek a piros háromszögre - nem azért, mert a sárga nem volt elég meredek, hanem mert az tűnt legrövidebbnek. Az útitervet nem sikerült tökéletesen megvalósítanom, valahogy a pirosra keveredtem, aztán a keletiről a déli oldalra jutottam, ahol a Balaton látképe tökéletesen kárpótolt a plusz kilométerekért. Aztán megláttam egy piros háromszöget, ami mintha jobbra vezetett volna. Arra viszont csak laza talajú, legalább 60%-os "fal" és egy egyenesen felfelé vezető ösvény tartott, olyan tipikus négykézlábas fajta. Felmásztam rajta, később kicsit javult a helyzet, mert legalább voltak bokrok, amikbe kapaszkodhattam. Volt, hogy meg kellett állnom, hogy megtaláljam, merre vezet tovább az út, de végül valahogy visszakeveredtem a kék jelzésre, miközben felértem a hegycsúcsra. Itt megálltam negyed órára. Ettem, ittam és megterveztem az útvonalat: Gulács, Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Szabóhegy és vissza Kékkútra.
Nekiindultam a Gulácsnak. Egy ideig ismerős volt a terep, mert erre vezet a Tanúhegyek csúcsmaraton útvonala is, amit két és fél éve teljesítettem. Az a verseny viszont a Gulács derekán szintben vezető ösvényt érintette, én viszont onnan a zöld háromszögön felmentem a hegy csúcsára, hogy gyűjtsek egy kis extra szintet. Ez olyan ösvény volt, hogy azon túl, hogy felfelé nem volt futható a meredeksége miatt, a kövek, fák, kanyarok azt is megakadályozták, hogy lefelé jó tempóban haladjak. A Zöldön továbbmentem a Szentgyörgy-hegy felé, aztán mivel újra éhes és szomjas lettem, Nemesgulács előtt megálltam. Itt jöttem rá, hogy milyen késő van: 16:45-öt mutatott az óra, egy és negyed óra múlva lemegy a nap, nálam pedig nincs fejlámpa.
Ismeretlen, hegyes terepen ez nem nyerő kombináció. Telefonáltam a feleségemmel, aztán úgy döntöttem, hogy a Szengyörgy-hegyet és a Csobáncot csak legközelebb (amikor legkésőbb tízkor elindulok) ejtem útba, most csak a Szabóónegy tetejét hódítom meg. Visszafelé újra fel kellett másznom a Gulács oldalára, itt megint nehezen volt járhatü az ösvény, nem haladtam úgy, mint szerettem volna. A hegytetőt azért nem hagytam ki, nem is bántam meg, a harmadik csúcsról sem volt rosszabb a kilátás, mint az előzőekről. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy már majdnem teljesen lement a nap. Gyorsan lezúgtam a hegyről és továbbindultam. Meglepően gyorsan sötétedett és véletlenül tettem is egy bő kilométeres kitérőt: nem vettem észre, hogy jobbra kanyarodott a zöld jelzés és egy szélesebb utat követve végül egy fakitermelésnél kellett visszafordulnom.
Innentől megint gyorsultam: elkezdett dolgozni bennem az adrenalin. A jelzések színét már nem láttam, csak azt, hogy van ott valami. A térképet sem tudtam elolvasni, a GPS szerint mentem, mindig csak keletre. Illetve csak igyekeztem, mert az út nem arra vezetett. Bár egy szőlőbirtok mellett volt egy jól futható út, de az délnek fordult - újra be kellett vetnem magam az erdőbe. Szerencsére nem voltak kövek az ösvényen - nem láttam volna meg őket. Kiértem az erdőből és az óra szerint csak 800 méter volt vissza Salföldig: az út északnak és délnek vezetett, illetve a szőlőtőkék között volt egy széles folyosó. Mivel ez utóbbi vezetett keletre, ezt választottam. Az örömem nem tartott túl sokáig: egy kerítés állta az utamat, előttem egy domb takarta el a kilátást. Egy szolid káromkodás után elindultam délnek, immár majdnem teljes sötétségben: a Hold még nem kelt fel. Vagy kétszáz méter után véget ért a kerítés és mehettem keletnek. További kétszáz méter után felértem a dombra és már láttam Salföld fényeit. Innen már sétagalopp volt a dolog. Visszaértem a faluba, már csak három kilométernyi aszfaltos szakasz várt rám, ismert terepen: 5 és fél perces tempóban nyomtam, amíg oda nem értem az autóhoz.
A vége 31,6 kilométer lett, 1200 méter körüli szintemelkedéssel. Rendesen elfáradtam és elsőre ennyi elég is volt. Legközelebb sokkal korábban indulok, hogy a másik két hegyre is legyen időm, plusz Badacsonytomajról indulok, hogy ne legyen annyi "lapos" kilométer.
Remélem sikerült kedvet csinálnom a futótúrához és legközelebb társam is lesz a kemény mászásokban, óvatos ereszkedésekben és a csodálatos látnivalókban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése