Egy hétköznap reggel holdfogyatkozással

A futóklubot felkavaró vasárnapi edzés - az előző napi 20 kilométeres szintes terepfutással együtt - testileg is megterhelő volt. Vasárnap este felhőkarcolónyinak tűnt az amúgy majdhogynem pihentető három emelet a lakásunkig, ráadásul nem is vágytam a futásra. Két napot terveztem kihagyni, hogy teljesen regenerálódjam, aztán végül három lett belőle, mert szerdán háthával ébredtem és a csípős hideg helyett a dunyhakúrára szavaztam.
Csütörtökön viszont már nem volt kegyelem. Előző este korán ágyba kerültem és mivel erősen foglalkoztatott, hogy fognak esni a kilométerek, nem is tudtam nyugodtan aludni. Álmomban is róttam a kilométereket, négykor felébredtem egy percre, végül szinte megváltás volt az ötórai óracsipogás.

Egy puszi a feleségemnek finoman, hogy fel ne ébredjen (ki szereti, ha sodrófával várják haza?), majd időjárás-ellenőrzés. A konyhaablak nyugatra néz, ahol fényesen kellene, hogy süssön a Hold, de csak egy kis darabja világít, a többi mélybordó derengésbe burkolózik. Holdfogyatkozás - nyugtázom, aztán a hétköznapi rutin szerint öltözés, egy pohár víz és reggeli dolgok, bő 15 percben előadva. Jól felöltözöm, de kesztyűt és dokkmunkás sapkát nem viszek, mert az ablakon kidugva nem fagytak le az ujjaim.

Óvatosan indulok, a Mátyás király utcai emelkedő végén nem is kell levegőért kapkodnom, és az emelkedőn sem görnyedtem előre - ez jó pont, legalább elmarad a derékfájás. Amint a gerincre érek, jobbra fordítom a fejem és gyönyörködöm a Holdban. Már nagyobb, mint amikor felkeltem és az a legmókásabb, hogy C betűt formáz, mégis Dagad. A gondolat sokáig lefoglal, szinte észre sem veszem és már a posta úti Flex gyárnál vagyok - ennyit tesz a 10 másodperccel lassabb tempó.

A forgalmas és sötét szakaszt a főútig és az azon való átkelést élve megúszom, úgyhogy megint elmerülhetek a gondolataimba. Most nem látom a Holdat, a hátam mögül próbálja oszlatni a sötétséget, vajmi kevés sikerrel. Most következik a legkeményebb kilométer: a botfai Mária-szobortól a dombtetőig. A levegő párás és északról enyhe szél fúj. Nem vittem magammal mobil meteorológiai állomást, csak tudom, hogy ilyen együttállásnál lehet ilyen erősen érezni a tehéntrágya szagát. Megint látom a Holdt, most a bal oldalon - már alig takarja el a Föld árnyéka és mintha a szokásosnál jóval erősebben világítana, más napokon. Annyira belemerülök a látványba, hogy egyszercsak a dombtetőn találom magam. Ennyire könnyen még sohasem sikerült felfutnom a kaptatón. Azért visszavan még másfél kilométernyi emelkedő, amit nem szabad túl erősen megfutnom - utálok sérülten futni, sérülés miatt tétlenül ücsörögni meg méginkább.

Negyed hétkor értem az adótoronyhoz, ami az emelkedő végét jelenti és ekkor tűnt el az utolsó morzsányi árnyék is a Hold jobb szélén. Innen már csak két dombocskával kell megküzdenem - meg persze nyolc és fél kilométerrel - és már otthon is vagyok.
Most nem figyelem ez órát, nem próbálok minél többet visszahozni az emelkedőkön elvesztett időből, csak futok lazán, ahogy jólesik. Még Csácsban vagyok, amikor hirtelen ráeszmélek, hogy megvirradt. Már nem kell az utcai lámpák sárgás fényére hagyatkoznom, hogy megkülönböztessem a kirakott kukákat a támadásra készülő kutyáktól - minden tiszta és éles, hosszú idő után a kis ösvényen szelem át a Parkerdőt.
A felüljárón még nem sietek, de a városban már jóval öt percen belül rohanok át. Itt már nincs miért erőt tartalékoljak és minden járókelő számára egyértelművé akarom tenni, hogy FUTOK és nem kocogok.

Frissen, felpörögve futok fel a lépcsőn, hogy a következő nehéz feladatot végrehajtsam: fel kell keltenem a feleségem.