Az előző nap kemény volt a munkahelyen és estére vendégeket is vártunk. Az utolsó pillanatban lemondták a látogatást, ezért a feleségemmel egy igazi békés főzőcskézős-lépcsőháztakarítós-Columbo-nézős estét rendezhettünk és ráadásul egy pohár finom tokajival zárhattuk a napot. Aznap pihentem, mert kicsit éreztem a bal térdem, de csütörtökre mindenképpen hosszú kört terveztem, ezért nem mulasztottam el ötre állítani az órát.
Nem kezdődött túl jól a nap. A vekker hangjára nem ébredtem fel azonnal, előtte félálomban még felvillant egy kép: egy durva szintrajz képe, ami kicsit megijesztett: nem az Everest-et akarom ötperces tempóban megmászni, csak kilométereket szeretnék gyűjteni laza tempóban, hogy ne kelljen nagyon felébrednem, mielőtt hazaérek.
A készülődés a szokásos módon telt, de a reggeli szemétszállításra kirakott kukák mellett (arra tettem az órát, hogy hamarabb meglelje a műholdjelet) nem volt kedvem a megszokott rövid gimnasztikára sem: mire előhalásztam az mp3 lejátszó fülhallgatóit és megtaláltam a lejátszás gombot, már kész is volt az óra.
A futás is döcögősen indult: az Apocalyptica pörgős dalai nem villanyoztak fel és az első száz méteren nem találtam a léptek ritmusát. Elkönyveltem magamban, hogy ma túlélésre kell játszanom. Az első emelkedő (aminek a legyőzése már az első kilométeren meggyőz arról, hogy valahogy a többi kaptatút is legyűröm) megvolt, aztán nyomtam tovább anélkül, hogy az időkre koncentráltam volna. Közben másik zeneszám következett, ez teljesen magával ragadott, szinte megszűnt a külvilág. A lépteim kisimultak, erőlködés nélkül haladtam. Talán kicsit jobban magamba fordultam a kelleténél, mert a város szélénél egy sötét, földesutas szakaszon megakadt a bal lábam és estem egy nagyot. A kezeimre érkeztem, aztán a bal térdem és a bal oldalam ért le. Egy pillanat alatt felpattantam és futottam tovább. Két másodperc alatt felmértem a károkat. Mindkét tenyerem felhorzsolódott és fájt, a bal lábamon földes lett a nadrág, és a térdem is megütődött. A könyökem is fájt. Egy röpke pillanatra felmerült a gondolat, hogy visszaforduljak, de mivel nem volt ízületi sérülésem vagy izomhúzódásom, tovább nyomtam.
A Posta út melletti kerékpárút jól ki volt világítva, itt ránéztem az órára és meglepődve láttam, hogy nem is állok olyan rosszul: Öt kilométernél ötperces átlagnál jártam. Az esés sem testileg, sem lelkileg nem viselt meg, hát nyomtam tovább jó tempóban. A Karácsony-hegyi mászás előtt még összeszedtem pár másodperc előnyt, és jó taktikának bizonyult lassítani a legmeredekebb részen, mert a maradék két kilométerny emelkedőn nem csak botorkálni tudtam.
Tíz kilométernél csak 33 másodperccel voltam 50 percen kívül és itt láttam meg az esélyt a csúcsjavításra. Teljesen rendben voltam - semmi fájdalom, semmi húzódás - és mivel a német metálbanda időközben átadta a mikrofont a Queen együttesnek, Freddy Mercury hangjába kapaszkodva még nagyobb tempóra kapcsoltam. A lejtős részen egy 4:05-ös és egy pontosan 4 perces kilométert nyomtam és bár Bozsokon lemerült az akkumulátor és csak a környezet zajai szórakoztattak, tartottam a tempót.
A vasúti felüljárón sprinteltem az emelkedőn és nem engedtem a tempóból a lejtőn sem. A lámpaváltásra várva volt öt másodpercem kifújni magam és kicsit megtisztítani a nadrágot, aztán jött az utolsó 1100 méternyi városi szlalomozás.
Az eredmény magáért beszélt. Olyan gyors voltam, hogy még nyújtan is volt időm, mielőtt felmentem a lakásba, felébresztettem a feleségem, megmutattam neki a sebeimet és elmeséltem neki, hogy milyen gyorsan futottam.
Gondolkoztam azon, minek köszönhető, hogy ilyen jól sikerült a futás (4:45-ös kilométerátlag). Talán a szuperkompenzáció miatt lehetett, de nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ez különösen érdekessé teszi az edzéseket: hajnalban felkeléskor nem tudhatom, hogy fog végződni a futás. Vagyis hogy jól vagy annál is jobban, mert a kedvenc zenéim vagy a madárcsicsergés, a kergetőző macskák, a parkerdőben megugró őz mind garanciái a kellemes időtöltésnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése