Bad Radkersburg félmaraton 2010-06-12

Mindössze 2 héttel előtte szereztem egyáltalán tudomást a verseny létezéséről, amikor még nem látszott, miféle időjárással kell majd számolni. Bár pár éve már a Cerr-Cup keretein belül indulhattam volna itt, akkor azonban ez elmaradt. Most pótoltam, bár sok örömöm nem volt benne.

Több napja már csak az osztrák időjárás-előrejelzéseket bámultam, vajon létezik-e olyan portál, amely csak egy százaléknyi esélyt is ad hűsítő zivataroknak. Nem létezett. Sőt, egyenesen a legforróbb napként harangozták be a szombatot és egy kanyi bárányfelhőt sem rajzoltak be a piktogramra, ami az égképet szimbolizálta. A felkészülésem a kánikulai időszakig zavartalanul zajlott, utána viszont akadt olyan gyorsító edzés, ami egyszerűen tempófutásra szelidült, mert amint a gyors szakasznak nekiálltam, máris vissza kellett vennem az iramból…

Az előnevezés okán viszont mennem kellett, no és az idén már-már elvárt termálbelépő sem hagyott itthon maradni. Terveim szerint lazán szerettem volna futni, hogy ne ártson meg túlzottan másfél órányi szauna, így különösebb izgalom nélkül toporogtam a rajtnál.

rajt után még egy kör a városban

Azt tudni kell, hogy Radkersburgban néhány kenyai és nevesebb osztrák futó is rendszeresen rajthoz áll, előbbieket kevésbé, utóbbiakat jobban megviseli a trópusi meleg.

Sok száz induló jelent meg a fentiek ellenére is a három különböző távon, így a rajt után kissé nehéz volt előre jutni. A tempóm a tervezettnek tökéletesen megfelelt (4:05 körül), így a nálamnál lassabb futók között találtam magam. Itt jórészt felvettem a sebességüket, de egyszer-egyszer könnyedén elfutottam egy-egy csoporttól, hogy fellépjek a következőig. Ezt mindaddig eljátszottam, míg fel nem értem 6 km-nél egy osztrák triatlonos srácig, akitől már nem esett volna jól megválnom, ennek örömére jót beszélgettünk, ironmanről, PB-kről, forróságról, stb.

jellemző kép az útvonalról

Megviselt a kánikula, ráadásul a táv legalább három negyedén árnyék sem akadt, így jórészt 38-40 fokban haladhattunk, szerencsére a fel-feltámadó déli szél némi hűtést azért biztosított.

Olyan 4km-enként várt ránk frissítés, máskor alkalmi zuhany is rendelkezésünkre állt, de így is pár perc után már csak mikroszkopikus szinten maradt nyál az arcüregemben.

talán visszaadja a forróságot

12km után aztán leszakadtam a sráctól, és nehezen, alig 4:30-as tempóval haladtam már csak, ekkor már rengeteg rövidebb távon indult sétált a közelemben és egy mentőautó is jött szembe, a futók arcát erősen vizslatva. Furán esett egy versenyen ennyire lassan haladni, még akkor is, ha előzetesen sem voltak már vérmes reményeim, de igazán az viselt meg, hogy miért érzem ennyire cudarul magam. (nem mintha nem tudtam volna).

ez nem tudom, hol készült

A végét még azért letudtam valahogy (pedig hej, de jó lett volna nekem is egyet belesétálni) és 1:31:35 alatt lényegében bekocogtam a célba 22.-ként (kat. 7.). A versenyt a kenyaiak nyerték, az osztrák futók saját idejeiknél 6-7 perccel – érthető okoból – elmaradtak.

A szokásos 5,3km-es tempóim: 4’07” - 4’17” – 4’19” – 4’29”, pulzus 165.

A repiajándékok közül még több fordulóval magamhoz vettem 15 Gösser Lemont, így egyrészt feljegyezhettem legalább egy komolyabb sportteljesítményt is, másrészt ennek köszönhetően szinte teljesen visszajött a versenyre kiadott anyagi ráfordításom.

tocsogtunk a pocsolyákban, ami nagyon visszavetett:))

Tanulság? Egyrészt, ha egy versenyt lazán akarok venni, akkor ne futkározzak fel egyik csoportról a másikra, mert az energiát vesz el. Másrészt, ha lassabban futok, akkor számoljak azzal, hogy mondjuk 10 perccel többet fogok tölteni szélsőséges körülmények között, ami alkalom adtán megviselhet.

Jelenleg úgy érzem, kánikula esetén az edzések egy részét bringának kellene kitennie, majd az őszi futásokra újra formába lehet lendülni. Az, hogy szenvedve végezzem az időjárás miatt az edzéseket épp azt venné el, ami mindannyiunkat éltet: a futás örömét. Így most ezen gondolkodok, meg hogy mikor megyünk vissza családosan fürdeni:-)

eredmények

korpa

Keszthelyi Kilométerek félmaraton 2010-05-30

Végre újra egy népes verseny, közel egy hónapot kellett rá várni, de Keszthely rendszerint remek hangulattal és sok ismerőssel kecsegtet. Kijelenthető, hogy talán ennyivel korábban még egyszer sem.

A felkészülésem ezúttal sajnos nem volt zökkenőmentes: csak pár napja múlt el egy kissé hosszadalmasra sikerült torokgyulladásom, mert azokon a hideg esős napokon nem működött itthon a fűtés, így a család épeszűbb része több napig az anyóséknál is aludt. Az épeszűbb. Én persze futottam ennek ellenére is, de néhány kifejezetten erős gyorsító edzésem vagy elmaradt, vagy nem túl ideális módon későbbre tolódott; de úgy ám, hogy amikor viszont nekiálltam, egyszerűen le kellett rövidítenem, annyira cudarul éreztem magam már a vége felé.

Szombaton még elindultam egy kisebb helyi 2870m-es futáson, ami kissé intenzívre sikeredett, hála a szinte végig előttem haladó fiam-lehetne típusú tájfutónak, de reméltem, hogy mindez nem állíthat másnap majd megoldhatatlan feladat elé.

Kissé tartottam a nagy melegtől, de mit szóljanak akkor a maratonisták – gondoltam, így gyorsan abba is hagytam az önsajnálatot. Reggel – ha létezik egyáltalán ilyesmi – jó erőben keltem, kis reggeli még hét előtt, macskák szertartásszerű megetetése, az ilyenkor szokásos emelt számú egészségügyi séta a mellékhelyiségbe, aztán irány Keszthely.

A helyszínen egerszegi, kanizsai, keszthelyi és vasi ismerősök köszöntése, a megszokott intenzív bemelegítés, hogy ne essen ramatyul az eleje, aztán már toltuk is neki lejtőn lefele. Eddig mindig emelkedővel nyitottunk, ahhoz képest idén szinte csak wellness-eltünk 2 kilométeren keresztül.

Lefelé a sétálóutcán

Mielőtt átengedtem volna magam a lefelé futás nyújtotta eufórikus gyönyörnek, határozottan magam előtt haladva megpillantottam egy Csurgó feliratú pólót. A rendszeres blogolvasók tudják, hogy ez sok jót nem jelenthet: abszolút outsiderként az illető megnyerte a Kanizsa-Karos versenyt, azóta is rémálmaim tárgyát képezi e kellemetlen emlék:-)

No, azért hamar túltettem magam ezen a sokkon és már fel is vettem valamiféle utazótempót. Néhány futót elkerültem a tóparton haladva, de se Mr. Csurgó, se a hozzá felfutó, majd aztán az őt meg is előző szürke mezes futó nem közeledett. Sőt, legnagyobb megdöbbenésemre, karosi legyőzőm még iramot is váltott néha, így jól visszaelőzte a másikat… Ez itt szórakozik velünk – gondoltam, valószínűleg ma is csak a hátát látom majd. Ez van.

Aztán a kastélyhoz vezető húzós kaptatón mégis mellé kerültem, egy ideig együtt haladtunk, még kezet is fogtunk (sőt, valamiért megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az autószerelő(???) ), majd a lefelén már sikerült ellépnem tőle (talán a nemleges válasz zavarta össze?), így látótávolságban a feljebb említett másik futó maradt, olyan 60m-en belül lehetett. 36 percnél haladtam át a rajtvonalon újra, majd kezdtem kissé megzuhanni agyilag: belegondoltam, hogy a parton, majd a bringaúton, meg majd a városban visszafelé is milyen dög melegben kell majd tartani a sebességet, meg különben is, most előztem meg a mumusomat, hagyjanak engem békén:-)

Első kör vége

Ezután haladt el mellettem a maratoni első, majd egy félmaratonista is, akik nagyon „szépen” el is léptek, ám ekkor meg nekem sikerült beelőznöm a megzuhanó szürke pólóst, ami nagyot lendített kissé alábbhagyó lelkesedésemen. Innen már elég szenvedősre sikeredett a vége, most már borzalmasan esett a kaptató is, a lejtőn sem voltam képes visszahozni az elvesztegetett időt és az utolsó párszáz méter sem felhőtlen pacsizgatásokkal telt (erről jut eszembe, a Keszinek viszont köszönöm a sok útközbeni bíztatást).

A jó hír az, hogy 1:20:25 lett a hivatalos időm, ami remélhetőleg azt jelenti hogy a blumau-i PB nem csak kifutott eredményként értékelhető, a rossz pedig hogy Mr.Cs. előző nap Siófokon félmaratonozott (4. lett!) és így indult (a végére jelentősen le is maradt). Abszolút 8. (k.cs.5.)-ként végeztem, ahogy néztem, majd’ 400-an indultak.

5,3km-es tempóim: 3’44” - 3’49” – 3’54” – 3’54”, pulzus 169, ez talán betudható a torokbibinek.

Gratulálok minden teljesítőnek, különösen a maratonistáknak, Keszei Bandinak pedig jobbulást (az utolsó métereken nagyon leesett a vércukra, sajnos elvitték a mentők)

Egyúttal jobbulást a régóta sérülteknek.

Csoportkép a környéken találtakkal

Eredmények

Borvidék Félmaraton Szülővárosomban

Nehéz és szép félmaraton Szekszárdon. Mind fejben és mind fizikailag.

Olyan felemás érzéssel töltött el a Szekszárdon való futás, amire már több éve nem volt példa, előtte viszont rengetegszer.

Amikor decemberben beneveztem még nem hittem, hogy ennyire felkészületlenül fogok a rajtvonalnál ácsorogni.
Egy kicsit telve félelemmel, hogy mi lesz velem a hegyeken, amiket nagyon jól ismertem. Túlságosan is jól. A Kilátó volt például a kedvenc dombozó résztávom, amit volt hogy 20-szor is megfutottam. De a rajt pillanatában a 17,5 km köröli másodszori felfutás nagyon elborzasztott.

Nagyon nem esett jól, hogy egy csomó ember sétálgatott a városban és nem tudtam eldönteni, hogy ismerem-e őket, vagy csak úgy hiszem. A futók között találkoztam persze egy csomó ismerőssel, az a közel 900 ember között előfordul az ilyen.
A legfőbb szurkolóim pedig a családom volt. Kisfiam, KedveSem, Apukám, Nagymamám. Anyukám sajnos nem lehetett ott már velünk. Ezuton is köszönöm a szervezőknek az egyedi rajtszámot, ami nekem az Anyukám születési dátuma volt. Neki futottam ezt a távot, végig velem volt.

A verseny: A beígért tervezett győztes idő alapján szétválasztott rajtkorodonok nem voltak meg. Az elsőt 1:40 alá írták. Így én oda álltam a rajtvonalhoz. Amit nagyon kevesen akartak, teljesen szellős volt. Csodálkoztam rajta erőssen, hogy ez egy ekkora mezőnynél megtörténik.
A nem edzésem és a sárvári 90 percem után azt gondoltam, hogy egy célom van csak ;o)
1) Végig futni a hegyeket
2) 1:40 alá kerülni

Monspart Saci (Hajrá tájfutás!) jelenlétében történő visszaszámolás után az eleje nagyon meghúzta. A második bolyban haladó szekszárdi futók csak azt jegyezték meg, hogy fussatok csak, a végén majd úgyis meglátjátok. Hát én is szépen haladtam erő beosztós 3:50 körüli ezrekkel az első 5 km-es sík szakaszon, ami nekem nagyon unalmas volt. De ha végig a hegyekben futunk még durvább lett volna a teljes táv.
Aztán elkezdődött a dáridó: 5 perces kili felvelé, a következő 3 perc körül lefelé. Aztán ez párszor még megismétlődött. Sok sétálóval még a környékemen is. Pedig elég jól haladtam.
Az utolsó nagy kb 2 km-es felefelé a már említett Kilátóba már eléggé lassúra sikerült, de végig futva. A tetején láttam, hogy meglesz a tervezett idő is.
Azután a pálya olyan 20 km körül elhaladt a "házunk" előtt is. Ahol sírva fakadtam. Ám ez erőt adott és még két futót megelőztem a végső kisebb emelkedőn. Aztán az utolsó 300 m lefelé a célba már örömfutás volt. Nagyon sok szurkolóval.

A két tervezett cél sikerült: végül 96:10 lett az időm. 22. lettem.
Mi lenne, ha nem lennék kövér és még edzenék is?!
Jellemző a pályára, hogy erős mezőnyben 77 körüli lett a győztes idő. Szóval kemény volt.

A szervezők jövőre is megrendeznék a versenyt, ajánlom mindenkinek.
Bár előbb gyertek el az általunk rendezett Zalaegerszegi versenyekre. ;o)

Aztán visszatérve a gyermekkorom álomvilágából a mai sötét valóságba egy email várt zöld iksz-től, ami egyből kijózanított. Hogy sz*r ez az élet, ha hazug emberek teremtik.

Bad Blumau Lauffestival (Félmaraton) 2010-05-01

Blumau egy átlagos stájer kistelepülés Fürstenfeld árnyékában, azzal a közel sem átlagos jellemzővel, hogy Hundertwasser stílusú termálfüdőjének napijegye 46 EUR-t kóstál. Hogy hogyan jön ez ide? Hát úgy, hogy a 22EUR-s nevezési díj magában foglalta mindezt, no és egy hangulatos futóversenyt.

Egyedül érkeztem a helyszínre, mert végül minden potenciális jelölt visszamondta indulási szándékát.

Próbálkoztam már boldog-boldogtalannal (hú, remélem, most nem sértődik meg senki, akárki tenné, nem rá értettem:-) ), de csak nem jött össze a közös indulás. A jópár versenyszám közül a negyed- és félmaraton vonzotta a legtöbb résztvevőt, utóbbit éppen 200-an választották a munka ünnepének tiszteletére. Jut eszembe, tavaly ilyenkor Mesztegnyőn futottam egy rövidebb zöldgömbös rendezvényen, ahova az akkor még állapotos feleségem is elkísért.

De az már történelem, főleg ha rápillantok egyre inkább rosszcsont lányomra.

Nem úgy mint ami ma várt rám, történetesen 4db 5,275m-es karika Dorfplatz központtal: az első párszáz méter alattomosan emelkedett, majd hullámvasútszerűen átfutottunk a fürdő területén, hogy aztán egy több kilométeres kavicsos-murvás kanyargós szakasz következzen mielőtt az utolsó km már újra a faluközpontban végződött.

A rajt úgy telt, hogy 6mp alatt értem csak elindulástól a rajtkapuhoz, ami kissé furcsán hatott, hisz tömeges rendezvényen ezidáig nem kellett hasonlót megélnem.

Rengetegen szambáztak előttem, de mivel az 5 és 10,5km-esek is együtt vetették bele magukat a sportolás örömeibe, ez nem jött le annyira tragikusan. Olyan 20 fok és erősen szűrt napsütés jellemezte ezt az időszakot. A Therme terültén elhagytam a jó ismerős 53 éves(!) jennersdorfi Michael Strinit, aki állandóan elver ilyen távon, hisz 1:20-21 körüli stabil időket tud az „öreg”. Itt kérek tőle bocsánatot a kifejezésért, hisz a fizikuma egyébként inkább hasonlít egy borzasztóan jó erőben lévő 18 éves sportolóéhoz...

Ez, mármint az előzés, kissé elgondolkoztatott, hogy vajon jó lesz-e ez az öngyilkos taktika valamire, vagy csak indokolatlanul szétforgácsolom az erőimet. Az első negyed 19:21 lett, ami 3:41-es tempó, nem mintha ott és akkor ezt ki tudtam volna számolni fejben, csak most látom. Ekkor már sok-sok perce egyedül haladtam, noha előttem jópáran látszottak nem is olyan messze. A második kör már csak 3:45-ös lett, ám ez is minden várakozásomat felülmúlta, no és az is melengetett egyet a szívemen, hogy mindenki kiállt 10,5-nél, akit láttam.

Ez volt az a pillanat, hogy már kezdett zavarni az időközben előbukkanó nap és fogalmam sem volt, hogyan is állok helyezésügyileg. Természetesen mp3-mal doppingoltam magam (bocs, Oli, amúgy köszönöm, hogy beneveztél:-)), így csak mintha félfüllel (se) hallottam volna egyesektől, hogy „dritter Platz”-harmadik hely. Ekkor már folyamatosan köröztem a nordic-osokat és a lassabb futókat, amit a szűk murvás részeken kifejezetten kellemetlennek éreztem.

a szűk, kavicsos szakasz

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy cukorkát osztogattam a pályaszéli kölyköknek futás közben, igenis küzdöttem a távval és a pályával. Arra gondoltam, ha a kör végén a kijelző remek időt mutat, akkor „feladom” a küzdelmet, ráállítom a pulzusmérőmet a tempó kijelzésére és „sima” 4 percesekkel letudom az utolsó etapot, hisz az is egyéni rekord lesz, különben is minek annyit fejlődni, csak nehezebb lesz majd azután tovább javítani:-)

Hát éppen 59 percet mutatott a 15,75km-es résztávnál a nagyóra, szóval nem búslakodhattam, de azért bevillant, hogy még innen is könnyedén fejre állhatok a végéig egy ilyen, számomra nagy sebesség mellett. Szerencsére nem így történt, és bár erősen számoltam vissza a métereket lelkesen (már ha volt lélekjelenlétem),és 1:19:16-os nettó idővel meg is érkeztem az istentudja hányadik helyen. Érkeztemre – hogy finoman fogalmazzak – nem futott be a helyi tűzoltózenekar, sőt még a nevemet se említették sehol.Sok-sok lekörözött is abban az időben haladt át a fotocellán, csak én ugye megálltam, esetleg ez nem látszott?:-)

Két és fél percre rá már robogott is be a természetesen korcsoport-győztes Michael, újabb másfélre pedig a szombathelyi Rosta Csaba, akit még soha nem sikerült legyőznöm és mindkettejükkel jól átbeszéltük ilyen-olyan tapasztalatainkat. Ezután a kisérőzenekar hirtelen el is játszotta kedvenc blues-slágeremet, a tradicionális Have You Heard-et.

Miközben haladtam vissza már az autóhoz, még hallottam, hogy a hangos bemondta abszolút harmadikként Attila Korpis Zsalaegerzseg-et, amit bátorkodtam magamra venni.

A pódiumra kétszer is felkapaszkodtam a korcsoport ezüstből kifolyólag és összességében ezzel a gyümölcskosárral gazdagabban térhettem haza.

De ami sokkal fontosabb, hogy 1:28, 1:25, 1:23, 1:22 után immár 1:19-es időt is magaménak tudhatok, noha ezt az eredményt jóval későbbre irányoztam elő magamnak. Nem mintha lusta lennék vagy hanyagolnám az edzéseket, de meredeknek tűnt még mindez. GPS mérés alapján 21.0 km-re jött ki a táv, ami jó hír, hisz a sok kanyar és a terep miatt megfelelhet így egy félmaratonnak. Gyorsan tegyük hozzá, hogy tavaly ezzel csak 14. lettem volna (talán mindenki felvonuláson feszített?), de idén úgy tűnik a vaktyúknak is termett némi babér:)

Eredmények

Amint látszik, sok esélyem nem adódott feljebb lépni...

Saját adataim

korpa

120 km fölé jutottam első sárvári ultraversenyemen

A sárvári 12/24 órás verseny legenda a hazai ultrafutó életben, általában az ország minden tájáról szép számmal érkeznek szenvedni vágyó futók az eseményre. Nem volt ez idén sem másképp: népes mezőny rajtolt el délelött 10 óra után pár perccel a vár körüli körözgetésre. Egyéni 12 órás, egyéni 24 órás és 12 órás váltócsapatok alkották a mezőnyt. Egerszegről egy váltócsapat (Bálint, Gábor, Bandi, Jani), egy 24 órás futó (Tamás) és öt 12 órás egyéni futó (Olivér, Rudi, Keszeg, Endre és jómagam) voltunk ott a mezőnyben, ami dícséretesen szép létszám! Hát még ha hozzávesszük, hogy néhányan még tervezték a részvételt, csak sérülés miatt nem tudtak rajthoz állni, vagy éppen inkább a Kanizsa-Karos versenyen indultak! És hadd szóljak még a szurkolókról, akik Egerszegről érkeztek buzdítani bennünket hosszabb-rövidebb időre. Nagyon-nagyon köszönjük a segítségüket!

Este 10 után a korosztályukban győztes egerszegi váltóval,

balról: Bandi, Gábor, Jani és Bálint

A szervező Görög Gyula a szokásos humoros kedvében volt. A rajt előtti intézkedésében a hangosbemondón kérte: "A futóknak mondom, hogy menjenek már a pi...!" Egy kis hatásszünet, majd folytatta: "...menjenek már a piros szalag mögé sorakozni!" Aztán hatvan perc elteltével újra a hangosbemondón próbálta a futókat jobb kedvre deríteni, méghozzá így: "Eltelt a versenyből pontosan egy óra. A 12 órásoknak már csak 11 óra, a 24 órásoknak már csak 23 óra van hátra!" :)

Az elmúlt hetekhez képest váratlanul meleget fogtunk ki, már a rajtnál sem fáztunk, de aztán egészen délután kettőig-háromig folyamatosan emelkedett a hőmérséklet, gyakorlatilag tűző napon futottunk. Persze azért nem volt kánikula, de mivel egész áprilisban eddig jóval hűvösebb volt, ezt most hirtelen extrém melegként éltük meg, és bizony sokakat fejbe csapott.

Ami engem illet, pontosan 5 perces kilométerekkel kezdtem, a pulzusom 135-140 között ingadozott. Az még így jó is lett volna, azonban az idő haladtával (vagy a meleg fokozódásával) elkezdett felfelé kúszni a pulzusom, és vele együtt a tempó is 5 perc fölé. Ezzel együtt az első 3-4 órában nem volt különösebb probléma: jól esett a futás, még nem fájt semmi. A maratoni részidőm 3:37 körül volt, ha jól emlékszem, ami még elfogadhatónak mondható. A negyedik óra végén egy pár körre beállt mellém Jani, aki éppen váltót futott, és kicsit megpörgettük a tempót: 4:50-el haladtunk néhány kilométert.

A meleg ekkor kezdett a tetőpontjára hágni: sokan a negyedik-ötödik óra tájékán álltak fejre. Én majdnem minden körben ittam egy korty vizet és majdnem minden körben locsoltam is magamat, így aránylag jól átvészeltem ezt a kritikus időszakot. A verseny állásával ilyen korai szakaszban még nem foglalkoztam, de a szpíker néha bemondta a hangoson. Az ötödik órában az ötödik helyen haladtam, de a négy előttem haladó mind körön belül voltak. Aztán ilyen-olyan okok miatt sorban lassultak le. Előbb a harmadik helyen találtam magam, aztán a másodikon, aztán a hetedik órában némileg váratlanul bemondták, hogy én vezetek a versenyben.

Azért itt már kezdtek gyülekezni a "viharfelhők". A negyedik óra elején kezdtem érezni a kisbéri sérülésemet: megfájdult a sípcsontom, igaz ezúttal csak a jobb lábamon. Nem volt még zavaró, de azért tudtam, hogy hátravan még 8-9 óra. Délután 5-6 óra körül bekövetkezett, amire már régóta vágytunk: kezdett alábbhagyni a meleg. Ennek örültem, de ezzel párhuzamosan ismét rámköszönt a "belga szindróma": elkezdtem fázni, minden megállás után néhány másodpercig rázott a hideg. Itt azonban szerencsére volt segítség: tudtam kérni és felvenni további felsőket. Hiába köröztem azonban az utolsó órákban három felsőben (köztük egy hosszúujjúban), változatlanul fáztam. És a harmadik problémám, ami az első kettővel ellentétben ténylegesen lassított: kezdtek elnehezedni az izmaim.

Másztam bele tehát a mély gödörbe, de úgy tűnt, a többieknek még ennél is nagyobb gondjaik vannak: a versenyben harmadik és negyedik helyen állóhoz képest sikerült 3-4 kör előnyt gyűjtenem a nyolcadik óra végére, egyedül Bene Ármin jött körön belül. Ekkor azonban már annyira bekötöttek az izmaim, hogy rászántam magam egy masszírozásra, hiszen Kisbéren bevált. És itt kezdődött az igazi kálvária. Bementem a masszírozó állomásra, de mindkét ágy foglalt volt, mondták fussak még egy kört, aztán nézzek vissza (persze ezzel elment egy-két perc). Következő körben végre szabad volt az egyik ágy, gyorsan le is feküdtem. Igen ám, de a masszírozó fiú éppen nem volt ott, valami dolga volt kint, mondták mindjárt jön. Kereken 5 percet vártam rá. Mikor megjött, mondtam hogy csak egy 5-6 perces gyúrást kérnék, mert versenyben vagyok. Ez az idő éppen arra volt elég, hogy a vádlimat és a combomat hátul átmasszírozza. Azoknak jót is tett, meglehetősen lazák lettek utána, csakhogy a combom elöl volt legjobban beállva, és egyre csak súlyosbodott.

Közben persze visszaestem a második helyre, a bajai Ármin (aki mellesleg egy dupla Ironman-re készül az idén) kihasználta a kényszerű pihenőmet. A pihenőm után a távolság nem változott köztünk érdemben: nagyjából azonos sebességgel haladtunk (5:30 és 6 perc közötti körökkel). A combom azonban kezdett olyan elviselhetetlenül fájni, hogy már éreztem, hogy jelentősen lassít. Képtelen voltam már pörögni, kb 120 körül volt a pulzusom. Rászántam magam még egy masszázsra. Szokásos forgatókönyv: mindkét hely foglalt. Következő kör: szintén mindkét hely foglalt. A harmadik körben kellett még várnom pár percet, de végre sorra kerültem, és a combom első részét is átgyúrták. A masszírozásokkal így összességében elment 25-30 perc, és sajnos minimális eredményt hoztak: a vádlim és a combom hátul hiába volt laza, az első combom nagyon nehéz volt, és a gyúrás után is csak 2-3 körig volt egy kicsit jobb a helyzet, utána újból rettenetesen elkezdtek bekötni.

Amúgy az oka sem volt véletlen: az edzéseim 95 %-át 4:00 és 5:00 közötti tempóban végzem. Itt pedig ugye szinte mindvégig alacsonyabb sebességgel, különösen a vége felé jóval alacsonyabb sebességgel futottam. Márpedig egy lassabb tempó más izmokat, más izomrostokat terhel, és úgy tűnik, ezek felkészületlenek voltak. Az ultramozgás (kis lépések, kicsit előredőlve) során az átlagosnál nagyobb terhelés éri az első combot (hiszen szinte teljes testsúlyunkat rá terheljük), így nem csoda, ha egy idő után olyan lett, mint a beton. Tanulság, hogy ha eredményesebben szeretnék ultrázni, akkor sokkal de sokkal többet kell edzenem alacsony sebességgel is.

A képeket az ultrafutás zalaegerszegi

világklasszisa, Bérces Edit készítette

A 25-30 perces pihenőm során ellenfelem végig futott, így 4 kör előnyt szerzett. Gyakorlatilag eldőlt a verseny, hiszen ólomból lévő lábakkal esélyem sem maradt ekkora hátrányt ledolgozni. Maradt még másfél óra, amit azért végig kellett csinálnom becsülettel, hiszen a harmadik helyen Pék Imre is kapaszkodott, csak két körrel volt mögöttem. Összeszorított fogakkal haladtam tovább, a fájdalomtól szinte már-már sírhatnékom volt. Jani segített át ezen a holtponton: az utolsó órában egy 30 percre beszállt hozzám és bíztatott. Kb 60 perccel a vége előtt Ármin mellé értem, beszélgettünk egy kicsit. Ő is készen volt már: innentől szinte végig egymás mellett haladtunk (persze 4 környi különbséggel), nagyjából 7 perces kilométerekkel, a fájdalomtól alig látva.

Nagy nehezen azért csak eljött a vége: 119 kört és kb 150 métert, azaz összesen 122,8 km-t sikerült teljesítenem 12 óra alatt. Abszolútban a második helyen végeztem.

Összességében azt kell hogy mondjam: továbbra is fizetem a tanulópénzt az ultraversenyeken. A kisbéri verseny után 14 nappal a sárvári versenyen sem sikerült úgy teljesítenem, ahogy előzetesen terveztem. Persze azért nem kell most sem szégyenkeznem az eredmény miatt, és nagyon sok tapasztalatot szereztem, de nagyon komoly árat fizettem érte ezúttal is. Amire büszke vagyok, hogy a gyúrásokon és a frissítéseken kívül egy métert sem sétáltam bele a távba 12 óra alatt, és fejben elég erős maradtam mindvégig, pedig óriási fájdalmakat éltem át. Sajnos maradandó fizikai sérüléseket szereztem: a verseny után úgy rázott a hideg, majd megfagytam, igaz ez leghamarabb elmúlt egy zuhannyal. A combizmom olyan szinten bekötött, hogy éjjel többször is felébredtem a fájdalomra. Nem görcsölt, de mintha ólomból lett volna. Most már kicsit jobb, de azért még egy-két napra szükség lesz, hogy elmúljon teljesen az izomláz. A legkomolyabb baj viszont a sípcsontom: bár nem éreztem, hogy lassítana a verseny során, de a végére már rettenetesen fájt (mindvégig aszfalton futottunk). Most úgy érzem, legalább egy hét teljes pihenőre lesz szükségem, hogy elmúljon a gyulladás. Aztán megpróbálom a keszthelyi maratonig még összekapni magam.

Érdekességképpen néhány pontos adattal is tudok szolgálni, hiszen a Garmin Forerunner 305 simán kibírta a 12 órás műszakot, csak a megállás után egy órával (vagyis a bekapcsolás után több, mint 13 órával jelezte, hogy most már bizony alacsony a töltöttség):

• a 12 órás futóidőm valójában 11:14:19 nettó futóidőt jelentett
• ezalatt nagyjából 5:30-as átlagtempóban futottam
• az átlagpulzusom 133 volt
• 9050 kalóriát égettem el menet közben
• 10 km-es szakaszokra bontva így nézett ki az átlagtempó és az átlagpulzus:

1. 5:01 138
2. 5:05 141
3. 5:12 143
4. 5:16 145
5. 5:17 147
6. 5:30 142
7. 5:31 140
8. 5:35 132
9. 5:27 124
10. 5:49 124
11. 5:56 119
12. 6:18 117

Egy videó, ami nagyon eltalálta a verseny hangulatát, így ajánlom minden érdeklődőnek: katt ide!

Itt pedig az aktuális világranglista, azaz a világ összes 2010-es eredményét összesítő rangsor (április végén a 15. helyen voltam a 122,8 km-el):

Világranglista 2010 12 óra, férfiak

Végül a pulzus és tempó grafikon:

Nagykanizsa-Zalakaros egyéni 19.7km 2010-04-24

Érdekesen alakult az abszolút férfi egyéni dobogója, jórészt erről fog szólni ez a bejegyzés. A keletkezése arra datálódik, amikor a sárvári hősök még nagyban róják a köröket, amiért irigylem és csodálom is őket. Amíg még nem lesz erejük beszámolót kotyvasztani a saját küzdelmeikről, talán másét olvasni sem lesz annyira lehangoló. Egyelőre csak a rajtot megörökítő óraindításos pillanatképet tudom produkálni, de ha véletlenül lejjebb is láttok képet, akkor ez a megállapításom hamisnak bizonyult. Ha szebben akarnék fogalmazni (ami nem szokásom), akkor a kanizsai Lubics Gyurinak sikerült időközben rekordidő alatt feltölteni a képeket.

Kolóval a rajtban

Lényeg a lényeg: a szervezés és a szponzoráció magas színvonalat képviselt és az időjárás is most már sokadszorra kényeztette el az eseményt. Valamiért a kanizsai városnapokat nagyon a szívébe zárta a csapadék és zimankó istenasszonya.

Másodpercre pontosan rajtoltunk, nem mintha ez bárkinek is előnyére vált volna, csak úgy mondom. A kanizsai Kolonics Tamás a tavalyi „ámokfutásának” megfelelően újra szédületesen bekezdett az emelkedőn, ám én tudtam, hogy ezt a tempót nem fogom és nem is tudom felvenni, így – nem akarom szépíteni – azon nyomban qrvára lemaradtam:-)

Ezúttal az élet még azzal a jelképes gesztussal sem ajándékozott meg, hogy ezt a keserves élményt tisztességesen feldolgozhassam, egy ismeretlen spori (valami teremcipőfélében és pamutpólóban) máris elviharzott mellettem. Rajtszámát elvétettem, de mertem remélni, hogy vagy csak valami rossz álom az egész, rosszabb esetben pedig egy váltó első embere.

Szinte még fel sem ocsúdtam, hamarosan jó 3-400 méter nyílt meg közöttünk, Koló azért még némileg előrébb haladt. Közben a szervezőktől megtudtam, hogy a francokat váltó…

A méregdrága, bár viseletes rázkódáscsillapítós talpbetétem folyamatosan csúszott ki a bal bokámnál, amitől végül sokadik próbálkozásra sikerült megválnom (RIP, te drága:-) ). Ezután jobban már nem maradoztam le, de túlságosan nem is esett jól a futás. Az emelkedők csak jöttek, a lejtők viszont még várattak magukra. A második frissítő (13km) előtt aztán az ismeretlen átvette a vezetést (lényegében közelről néztem a versenyt, ahogy az alibiző focisták szokták a saját meccsüket:-) ), majd a váltópontnál Koló szinte teljesen leállt lágyékproblémái miatt, (előző nap focizott még egyet), de azért utánam eredt.

A végső 3km-es egyenes Galamboktól váratlanul alattomos emelkedőt is tartogatott, és bár láttam végig az élen haladót, azért megmaradt 49 másodperc előnye. Többen állították, hogy szinte önkívületben, a fülén is levegőért kapkodva futotta emberünk a versenyt teljes egészében, így totális megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ilyen keserves állapotban végig is ért:-) Koló, dacolva a sérüléssel, beért harmadiknak, majd ugyanígy (vagy még nagyobbat küzdve) Bálint is hozta a kanizsai váltót az aranyért. Egyre erősebb, jó volt újra látni!

Az eredményem több mint 2 perccel lett jobb a tavalyinál (1:16:55 hivatalosan), ami 3:54-es km-eket jelent.

Érdekesek lehetnek még a nagyjából 5km-es résztávok tempói átlag pulzussal:

3'53"(165) --- 3'58"(167) --- 3'55"(165) --- 3'50"(168), azaz nem lassultam és a pulzusom sem ugrándozott békamódjára, de azért nem mosolyogtam közben cseppet sem. (utólag: vasárnapra viszont elszállt mindenfajta kimerültség és egy nagyon jó tempójú 15km-rel öblögettem le a verseny (nem keserű) szájízét másnap reggel.)

Asi, Csaba, S.Attila és a hölgyeink (S. Andi, Viki, Ági, Vali, K. Kriszti) is kitettek magukért, hárman is az első hatban végeztek, ezen belül Ági ezüstöt nyert. Gratulálok nekik!

Nyert a ZASZ is – mint a legnépesebb alakulat – egy ajándékcsomagot, ami (azaz a Sznopek Józsi) a helyszínen már csak engem talált meg, ha valaki szeretne dzsemet, konyakmeggyet, Ferrero Rocher-t (erősen apadó készlet), bort, pezsgőt, kávét, fehér- és étcsokit, teát (bár a feleségem lestoppolta), pisztáciát, esetleg mandulát, az nálam jelentkezzen:-)

Lassan beérnek a sárvári 12 órások, így nézem is a net-en az élő közvetítést. Na, akkor csak jó sportolást mindenkinek!:-)

Innen nyílnak az eredmények

korpa

Hatalmas gödör után feltámadás: hatodik lettem a 100 km-es országos bajnokságon

Nem titkoltan nagy reményekkel (8 órán belüli időeredmény és dobogós helyezés tervével) utaztam el Kisbérre, ahol április 10-én reggel 7 órakor rajtolt el a Magyar Köztársaság 2010. évi 100 km-es bajnoksága. A merész tervekre a hosszú és kemény, de jól sikerült alapozás, és az ennek köszönhető kiváló forma jogosított fel. Viszonylag kezdőnek mondható ultrafutóként azonban, kalkulálnom kellett a kevés tapasztalatomból adódó rutintalansággal is, mely végül meg is tréfált, így elmaradtam a saját céljaimtól. Mindezek ellenére életem egy nagy élménye volt a szombati futás, igyekszem belőle valamit visszaadni a beszámolóban.

A férfi mezőny erejéről csak annyit, hogy 2009-ben ugyanezen a versenyen 30-an álltak rajthoz, ebből 17-en teljesítették a teljes távot, és 2-en értek célba 9 órán belül. Idén ugyanez a három szám rendre: 28, 25, 7.

Kanizsai testvérklubunk egyik jeles ultrafutójával (mellesleg a klub elnökével), Sznopek Józsival autóztunk a verseny helyszínére már előző este. Így (akár a versenyt megelőző teljes hét) az utolsó nap is nyugodtan, a versenyre történő ráhangolódás szempontjából ideálisan telt el, Józsival jót beszélgettünk, ellátott néhány hasznos tanáccsal is. Nyújtás, lazítás, pihenés, evés, ivás, alvás, belemelegítés: minden a terv szerint történt, így minden szempontból felkészülten állhattam a rajt helyszínére, ahol pontban 7 órakor együtt meghallgattuk a nemzeti himnuszt. Aztán rajt!

Nyugodtan indultam, a szívem azonban már az elején nyugtalanítóan szaporán dolgozott: a pulzusom néhány száz méter után már 150 körül járt, és végül ott stabilizálódott is. A tempó 4:40 volt, annyit is terveztem, csak olyan 130 körüli pulzusra számítottam ennél a sebességnél. Hiszen edzésen tízből tízszer 128 és 132 közé esik az átlagpulzus egy ekkora tempóval végzett futás esetén. Hogy most mitől volt mégis 150, rejtély.. Valószínűleg a versenydrukk számlájára írható, semmilyen más racionális magyarázatot nem találok. Szóval haladtam szépen 4:40-el, az előzetes várakozásoknak megfelelően hárman húztak el már az elején: Bogár Jani, Kovács Zsolti és Hajduska Balázs. Követtem őket a negyedik helyen. A pálya egy 8,33 km-es, kissé elhagyatott régi országút Kisbér és Bakonysárkány között, értelemszerűen hat oda-vissza kört kellett teljesítenünk. A szintvonal nagyon hullámos, durva emelkedő nincs, de teljesen sík rész is alig: szinte végig vagy enyhe lejtőn vagy enyhe emelkedőn futottunk. Alapvetően egész nap 10 fok körüli hőmérséklet és felhős idő volt, de kaptunk egy kis napsütést és egy kis jégesőt is. És az egészhez hozzájött még egy erőteljes északi szél, ami ráadásul a nap során egyre fokozódva délutánra már helyenként viharos erejű volt. Így összességében meglehetősen változó, időnként szélsőséges körülmények között versenyeztünk, ami felemás hatással van az ultrateljesítményre: fejben, lelkileg kedvezően, hiszen a változatosság segít elviselni a sok-sok órás monoton küzdelmet. Fizikailag azonban szépen lassan felőrli az erőt, hogy hol ellenszél, hol emelkedő, hol mindkettő ellen dolgozunk órákon keresztül.

A táv első felében különösebb esemény nem is történt: a magas pulzus ellenére könnyedén, látszólag erőlködés nélkül haladtam. Félmaratonnál 1:38, maratonnál 3:17, 50 km-nél pedig 3:56 volt a részidőm. A harmadik körben azért már kezdtem érezni a lábaimat, kezdett felhalmozódni a magas pulzustartományban természetes módon termelődő tejsav. De még annyira nem volt zavaró, minimális lassulást eredményezett csak. Persze az első órákban végig azon agyaltam, hogy vajon nem fog-e később visszaütni a magas pulzus: az eszemmel mindig arra jutottam, hogy de igen. De a szívemre hallgatva mentem tovább, nem lassítottam. Nagy hiba volt. Nagy pofon járt is érte!

Nem is kellett rá sokáig várni: a negyedik körben, ahogy visszafordultam (58 km-nél jártam ekkor) az addig támogató hátszél átcsapott igen kellemetlen ellenszélbe. Nem telt bele 5-6 perc, és fejben teljesen összeomlottam. A lábaim alig akartak már mozogni, úgy éreztem, csak erőlködök, de nem haladok semmit. A sebességem félelmetesen lecsökkent: 6-7 perces kilométerekkel haladtam. Nagyon megijedtem, úgy éreztem, lehetetlen, hogy még egy maratont végigfussak ilyen állapotban. Nem vigasztalt az sem, hogy sorstársaim arcáról is hasonló ijedtséget és küzdelmet tudtam leolvasni: a kezdetben vigyorgó tekintetek helyett vicsorgó arcokkal találkoztam, amikor szembekerültünk egymással a pályán. Felmerült bennem a feladás gondolata, és az agyam kezdett is már érveket keresni hozzá. És talált is: bebeszéltem magamnak, hogy görcsöl a lábam (ebben talán volt is némi igazság), meg hogy szédülök, meg hogy nem kellene kockáztatni egy komolyabb sérülést, ez a verseny már úgyse sikerül, hát legalább Sárvárra maradjon esélyem, hogy addig kipihenem magam és majd akkor bizonyítok. Volt még hátra 6-7 km ebből a körből, addig gondoltam még végigmegyek, de már mindvégig a feladás határozott szándékával futottam és számoltam vissza a km-eket, a perceket. Még soha életemben nem adtam fel egy versenyt sem. Most azonban, 66,6 km-nél, elérve az autót, megálltam és megállítottam a stoppert is. Befejeztem. Be akartam ülni vagy inkább feküdni az autóba, amíg magamhoz nem térek egy kicsit.

Hirtelen azonban mégis más jutott eszembe: gondoltam elsétálok a kb 50 m-re lévő rajt-cél állomáshoz, és bejelentem nekik (mármint a szervezőknek), hogy kiszálltam. Így is tettem. Emberileg megértően fogadták, de azonnal közölték, hogy szó sem lehet róla, hogy megállok. Bíztattak, hogy csak fejben vagyok szétesve, egyek-igyak és majd meglátom, hogy magamhoz fogok térni. Felajánlották, hogy le is masszírozzák a lábam. Hagytam magam, minden segítséget és tanácsot elfogadtam, de továbbra sem akartam továbbmenni. A masszírozás nagyon jól sikerült, Kati néni rendkívül jól értette a dolgát, elsősorban a vádlim volt teljesen beállva. Mivel mindenki olyan kedves és segítőkész volt, gondoltam továbbindulok, kocogok pár száz métert, aztán visszaoldalgok a kocsihoz. Elindultam, és a stoppert is újraindítottam (17 percig volt megállítva). Ebben a pillanatban érkezett Bérces Edit, lelkesen biztatott, én meg mondtam neki, hogy fel fogom adni. Ugyanazt mondta ő is: szó sem lehet róla, tessék továbbmenni.

És láss csodát: egészen felfrissült a lábam, nem is esett olyan rosszul a kocogás. Sebesség rendben, pulzus rendben. Hmmm. Erre nem is számítottam. Nem telt bele 2-3 perc, és újra összeraktam magam fejben is: egészen biztos lettem benne, hogy lefutom még az ötödik kört, és aztán utána szépen a hatodikat is. Időközben, a pihenőm alatt visszaestem a negyedik helyről a nyolcadikra (sőt még a női versenyben vezető Görög Vera is megelőzött), de elszántan a nyomukba eredtem. Az ötödik körben visszafelé nem volt elég az ellenszél, még jött a jégeső is. Azonban egy cseppet sem zavart, magabiztosan, minden körülménnyel dacolva haladtam tovább. 80 km-t elhagyva már kezdtem számolgatni: úgy láttam, még beérhetek 9 órán belül. Arra nem is számítottam, hogy a célhoz közelítve egyre gyorsulni tudok még, és közben két ellenfelemet is megelőzöm. Egy 4:32-es utolsó km-el beértem a célba, nemhogy 9 órán, de 8:50-en belül.

1. Hajduska Balázs 7:52:20

2. Kovács Zsolt 8:21:30

3. Bogár János 8:29:45

4. Pula Tamás 8:44:43

5. Lajkó Csaba 8:44:44

6. Lakatos Roland 8:49:35

100 km-t lefutni óriási élmény! Nem tudok mást mondani, másodjára is éppen akkora izgalmat jelentett, mint elsőre. Szavakkal nem lehet visszaadni, de érdemes megtapasztalni.

A jövőt illetően nagyon hasznos dolgokat tanultam szombaton, hogy milyen hibákat kell majd elkerülnöm. És hadd osszak meg néhány igen biztató momentumot, amik nagyon szép reményekre adnak okot a jövőbeli ultraversenyeimre:

1. 8 óra 49 perc futás után meglepően frissen értem be a célba. Simán le tudtam guggolni, nem húztam a lábam, egy picit fájt a sípcsontom (valszín a sok lejtőfutástól), de ezen kívül szinte semmi bajom nem volt. Ez elég biztató mondjuk egy többnapos verseny tekintetében.

2. A keringésem is nagyon stabil maradt, a meglehetősen zord időjárás ellenére egy percig sem fáztam, nem jártam úgy, mint Belgiumban tavaly. Ez is mutatja, hogy mennyivel felkészültebb voltam most, még ha nem is sikerült a tavalyi időt megfutnom.

3. A gyomrom is váratlanul jól vizsgázott. Semmilyen problémám nem volt, egyszer sem kellett megállnom a verseny közben, pedig (főleg már a táv utolsó harmadában) meglehetősen rendszertelenül ettem-ittam mindenfélét, amit találtam az amúgy pazar frissítőállomásokon (a saját magam által előre elkészített frissítőkön kívül persze).

A verseny közben a dobogón mindvégig nagy küzdelem folyt, rengeteg helycsere történt menet közben, roppant izgalmas volt mindezt a futópályáról követni. Végül azonban Balázs győzelméhez és annak jogosságához nem férhetett kétség. Drukkoltam a három zalai résztvevőnek is, és mindhárman kitettek magukért: Vera előttem egy perccel ért be, kiváló idejével fölényesen nyerte a női versenyt, pedig a rajtnál ott volt a mezőnyben a rutinos és gyors Kovács Réka, és a spártai hősnő Horváth Mónika is. Józsi is stabilan futott, jó formában van az Ultrabalaton előtt, Szabó Béla pedig több mint másfél órát javított egyéni csúcsán. Gratula mindenkinek!

Saját teljesítményemet így túl a versenyen is úgy ítélem meg, hogy a formám alapján nem voltak elrugaszkodottak a verseny előtti elképzelések. Okosabb versenyzéssel sikerülhettek volna. Nem vagyok csalódott, lesz még bőven alkalmam, hogy bizonyítsam, több is van bennem. Például mindjárt jövő hét végén, Sárváron...

Statisztikák, kiegészítések

Teljes eredménylista

Beszámoló + versenyfotók

Edit felvételei (a cikk illusztrációi is innen vannak)

A nettó (pihenők és megállások nélküli) futóidőm 8:24:28 lett (ez 5:03 átlagtempót jelent). Átlagpulzusom 144-re jött ki. A hat darab 16,66 km-es körben az egyes értékek így alakultak:

1 1:17:44 4:40 148 (80%)

2 1:17:07 4:37 152 (82%)

3 1:19:48 4:47 153 (83%)

4 1:32:55 5:36 144 (78%)

5 1:28:56 5:21 138 (75%)

6 1:27:55 5:16 131 (71%)

Pulzus és Tempó grafikon:

Hetedik

Sorozatban "elkövetett" hat győzelmem után a hétvégi sárvári félmaratonon újra rajthoz álltam

Hónapok óta a két áprilisi ultraverseny (100 km-es magyar bajnokság ill. 12 órás futás) lebeg előttem a célkeresztben, de március végén még szerettem volna egy felmérő versenyen indulni. Vonzónak tűnt a grazi félmaraton, a pozsonyi maraton, és a sárvári félmaraton is, mivel azonban mind egy hétvégére estek, kettejükről le kellett mondanom. Maradt Sárvár, ahol már régóta szerettem volna versenyezni egyet. Az ideális forma szempontjából a lehető legrosszabb volt az időzítés, hiszen egy hete még sorozatban futottam a maratoni távokat edzésként, a héten pedig hosszú hónapok után először belevágtam a tüdőszaggató gyors edzésekbe is. Kettős, súlyos terhelés alatt voltam tehát éppen, és hiába próbáltam magam csúcsformára hangolni szombatra, igazán nem nagyon sikerült.

A rajt előtt kiderült, a korábbi versenyeken egyeduralkodó Garami Árpi nincs jelen, ez tovább erősítette az egerszegi dobogós reményeket. Lássuk, mit hozott maga a verseny!

A rajt előtt elmagyarázták a pálya vonalvezetését, hol merre kell majd kanyarodni. Mivel azonban már az első kanyarnál elhibáztam volna, így a lassú kezdés ellenére nem mertem előre menni, hanem beálltam az élboly mögé. Később aztán beállt a tempó 3:45 körüli kilométerekre, ami nagyjából megfelelt az előzetes terveimnek. Ami viszont komolyan aggasztó volt: a pulzusom 168-170 között mozgott, pedig a héten végzett edzéseimből kalkulálva 158-159 között vártam volna ennél a sebességnél. Aggódtam, vajon tudom-e majd végig tartani, de lassítani nem akartam, nem szerettem volna leszakadni az élmezőnytől.

Ami egy idő után 4 főnél stabilizálódott, Korpa és még néhányan látótávolságból követtek bennünket. Rajtam kívül volt még egy fiatal veszprémi futó, és két vas megyei, egyikük (Fábrics Gabi) az ősszel Bagodon közvetlen mögöttem ért be 1:23-al. A másikuk már a harmadik km-nél meglehetősen kapkodva próbált levegőhöz jutni, ami előrejelezte későbbi sorsát: már a negyedik km-nél leszakadt. Maradtunk hárman teljesen együtt, egészen 5 és fél km-ig: itt Gábor nagyon lassan, de kezdett lemaradozni. Nem úgy a veszprémi fiú: az addigi 3:45-ös tempóra fittyet hányva felgyorsított úgy 3:20 környékére. Pillanatok alatt összeszedett úgy 200 m-nyi előnyt.

Ennél a pontnál már elsírattam magamban a tavaly ősz óta tartó veretlenségi sorozatomat :-) Arra próbáltam figyelni, hogy amíg bírom, tartsam a tempót és a második helyet. Ikervárra érve elértük a váltópontot, s látom ám a veszprémi sporttársat a pálya szélén pihengetni. Ekkor esett le, hogy váltóban indult a VEDAC színeiben. Némileg feldobódva haladtam tovább a sótonyi emelkedő irányába. Még az emelkedő előtt utolértem a váltót, a második tagjuk, egy hölgy, kb 4 perces tempóban haladt. Jött a domb, némileg lassabb tempóban, de aránylag könnyedén felértem a tetejére. Az átlagtempó itt 3:51-et mutatott, s innen már csak nagyjából lankás lejtő volt hátra a célig.

Sikerült is tartanom végig a sebességet, közben 17-nél elhúzott mellettem a veszprémi váltó harmadik tagja. Egyéni ellenfeleimet már rég nem láttam, pedig ott voltak valahol 400-500 m-rel mögöttem. A célba 1:20:05-nél csaptam be, gps órám 20,85 km-nyi távot és 60 m-nyi emelkedőt mért.

Még alig fújtam ki magam, már robogott is be Korpa. Mindketten örültünk a kettős Aszfaltszaggatós győzelemnek, pedig még nem is tudtuk, hogy a lányok is megcsinálják ugyanezt a bravúrt, Évi és Ági révén. És többi csapattársaink is igen előkelő helyeken értek célba, nyugodtan mondhatjuk, hogy uraltuk az amúgy népes és meglehetősen színes (sokan érkeztek Vas megyéből, Sopronból, Győrből, Budapestről, stb..) mezőnyt. Asi is büszkén feszített, mint az Aszfaltszaggatók hivatalos kísérője és vezetője ezen a versenyen! :)

Képek

Eredmények

A szép eredményeket végül zsíros kenyérrel, vidám hangulatú köcsögátvétellel (gy.k.: eredményhirdetéssel), na és sárvári termálfürdőzéssel ünnepeltük meg. Hajrá ZASZ!

8. Sárvári félmaraton 2010-03-27

2010-em első, kimondottan országúti versenyét Sárvárra időzítettem. Már tavaly is kacérkodtam annak őszi felvonásával, de akkor még egy szerencsétlen sérülés sebeit nyalogattam (nem szó szerint, mert nem ér le a nyelvem odáig), melynek keretében saját magam voltam képes egy kővel megzúzni bal bokámat.

Mivel idén nagyjából már sikerült elkerülnöm a vasúti töltés durva felszínét, ilyesféle kínos közjáték ezúttal nem szólhatott közbe.

Az időjárás-jelentések (amiket egyébként sarlatán áltudománynak tartok, mióta megjött a jobbik eszem nem túl régen) erős szelet és jókora esőzést hazudtak szombatra. Ennek egyáltalán nem, de várakozásaimnak teljes mértékben megfelelően szikrázó napsütés és koranyárias hőmérséklet késztette a futók nagy részét már-már megbotránkoztatóan lenge öltözet választására.

A ZASZ népes tábora ezúttal a szokásosnál is erősebben rányomta a bélyegét (bár ezt negatív értelemben szokták használni) az eseményre, hát még a dobogósok összetételére, de erről majd később szólok bővebben. Bár váltóval ezúttal nem riogattuk a többi résztvevőt, az egyéni mezőnyt – nem túlzás kijelenteni – számunkra legalábbis szívet melengetően uraltuk.

A futásról: mivel idén még adós vagyok az igazán gyors edzésekkel, nem nagyon lehetett tudni, milyen tempót bírok majd közel 21 km-en keresztül. Ennek megfelelően a szokásos nem-elfutni-az-elejét-akármi-is-lesz hozzáállással indítottam, és bár már tudja az órám a sebességet is, egyszer sem nézegettem verseny közben.

A legeleje, ahogy arra számítottam, fokozatosan, bár első ránézésre nem túl meggyőzően távolodott.

Összesen 3 egyéni futó és 3-4 váltó alkotta az élmezőnyt olyan 150m-rel előttem. Már az első váltópont előtt „összeszedtem” néhányukat, de a Fábrics Gábor (aki tavaly a saját versenyünkön megelőzött) már legalább egy kiterített rekortánnyi különbséggel látszott távolodni. Roli elszakadt addigra már tőle, de a hosszabb egyenesekben őt is láttam hébe-hóba.

A 12 km-nél található kaptató előtt már közelítettem közvetlen ellenfelemhez (Asi bemondása alapján a 2. váltópontnál 40mp volt már csak a hátrányom), ám igazán csak a Sótony utáni hullámvasút hozta meg az áttörést kettőnk versenyében: egyre közelítettem hozzá, ám már-már idegesítően lassan csökkent csak a távolság. Olyan 18km-nél előztem meg és amikor utána is hátranézett, éreztem, hogy már inkább a harmadik helyének stabilitását ellenőrizte.

Innentől lelkileg megerősödve, némileg fáradtan, ám jó tempóban értem a főútra, majd onnan a célba, ahol Roland mögött jó 500m-rel másodikként meg is érkeztem 1:22:08-as idővel. Ez ugyan egyéni legjobb időm félmaratonon, ám a táv mégiscsak 20,85km-t tett ki.

Akkor, ahogy ígértem, visszatérve a ZASZ-os egyeduralomra: az 50 fős férfi mezőnyben az abszolút első 5-ből 4 tőlünk érkezett, a nőknél pedig az első két helyet béreltük ki ezúttal.

Nagy gratuláció mindenkinek!

Az eredmények szinte azonnal felkerültek a Sárvári Kinizsi honlapjára, ami rendkívül jól szervezett adatösszesítő munkára utal, főleg ha hozzátesszük, hogy az időket kézzel mérték.

Eredmények

korpa

Hatodik győzelem zsinórban

Tavaly október óta, mióta Timi barátnőmmel együtt vagyunk, vasárnap előtt öt különböző versenyen indultam. Az alábbi eredményekkel:

Bagod, Zalai Futóparty (beszámoló)

21,1 km 1:19:48 1. hely

Egerszeg, TV-torony futás

1,8 km 0:06:55 1. hely

Győr, Sri Chinmoy Maraton (beszámoló)

42,3 km 3:04:26 1. hely

Egerszeg, Mikulás Futás

2,3 km 0:08:03 1. hely

Egerszeg, Szilveszteri Maraton (beszámoló)

40,9 km 2:54:20 1. hely

Előbb-utóbb persze nyilván találok majd legyőzőre, de amíg lehet, szerettem volna folytatni ezt a szép sorozatot. Nem futamodtam meg a kihívás elől vasárnap sem, amikor rajthoz álltam a számomra némileg szokatlan terepen, de annál szebb vidéken rendezett 2. Göcsej Galopp futáson.

Elöljáróban hadd dicsérjem meg a rendezést: Sólyomék nagyszerűen kijelölték a pályát, pontos térképeket kaptunk a kezünkbe, az állomásokon mindenhol kedvesen fogadtak bennünket a fagyoskodó szervezők, és a célban finom és meleg étellel vártak mindenkit.

A tavalyihoz hasonlóan idén is az 55 km-es távot választottam. Sajnos technikai nehézségek miatt nem sikerült élnem Rudi kedves segítségével: nem tudtam feltölteni az órámra a helyes útvonalat, ami segített volna navigálni és gyakorlatilag kizárta volna az eltévedés lehetőségét. Amiben viszont bízhattam: a térkép, a jelek és a tavalyi emlékek...

Heten vagy nyolcan vágtunk neki a távnak a reggeli mínusz négy fokos fagyban. Rögtön ketten álltunk az élre: hamar összehaverkodtam Pap Gáborral, aki Győrből érkezett, tavaly harmadikként ért célba. A kellemes emlékek miatt jött idén is. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy közben elbambultunk és már a harmadik km-nél eltévesztettük az utat. Jódarabig észre sem vettük, csak amint leértünk egy nagy völgybe, amiről hiába próbáltunk felidézni emlékeket 2009-ből.

Nagy nehezen visszakeveredtünk az útra, éppen az első frissítőnél, az addigi üldözőink (Rudi, Endre, Tomi, Varga Zsolti) éppen akkor hagyták el az állomást. Utolérve őket nem bírtunk magunkkal és ismét előre mentünk, hogy aztán egy kanyart elnézve megint csak mögéjük kerüljünk. Innen azonban már nem találkoztam többet a fiúkkal, kivéve Zsoltit, aki utánunk eredt, sőt, tájékozódási rutinját kihasználva néhol élre is állt.

A második állomástól (közel Zalalövőhöz) viszont már újra Gáborral araszoltunk elöl, hol egyikünk, hol másikunk vette észre előbb a jeleket. Ami a futást illeti, úgy tűnt, jobban bírom erővel, az emelkedőkön rendre könnyedén szereztem jókora előnyt, azonban itt még nem akartam előreszaladni. A nap néha kisütött, az idő kezdett melegedni, és az addig keményre fagyott talaj kezdett felolvadni: kezdődött tehát a tavalyira emlékeztető dagonyázás. Kustánszeg előtt, egy kisebb emelkedőn leszakadt Gábor, és a frissítő állomásig percnyi előnyt gyűjtöttem. Ami innen egyre csak nőtt..

Ez egyben azt is jelentette, hogy a hátralévő cirka 30-32 km-t egyedül kellett megtennem, és ez mindvégig éles koncentrációt igényelt a tájékozódás miatt. Ez végül nem is ment rosszul: csak egyetlen helyen tévesztettem el az irányt, de szerencsére ott ismerős voltam, és könnyen visszakeveredtem a helyes útra.

Amúgy nagyon élveztem a futást, a tájat meg különösen. Számtalan vaddal találkoztam, főleg szarvasokkal (Becsvölgye mellett kb 50-60 fős csorda vágtatott el úgy 100 m-rel előttem), de egy ízben két fekete vaddisznót is némi csörtetésre késztettem. Becsvölgyétől különben döntően északi volt az uralkodó szélirány, ami azért érdekes, mert meglehetősen zord szél fújt abból az irányból egész nap. Míg a táv első felében a nyílt helyeken ez segítséget, addig a második felében ez egy újabb leküzdendő akadályt jelentett.

Haladtam tovább, a táv már 36 km-nél járt, amikor a negyedik állomáson dumcsiztam egyet a hideg szél elől egy buszmegállóba menekült segítőkkel. Kislengyel előtt két meglehetősen vad kutya adta tudtomra világosan, hogy nemkívánatos a jelenlétem a portájuk környékén. Jó darabig elkísértek, de szerencsére nem kellett elővennem a zsebemben lapuló riasztómat. A kustánszegi emelkedőn vesztettem el a jelet, és jócskán túlfutottam a dombon, túlmentem a temetőn, ahol be kellett volna menni a faluba. Ehelyett egy fenyőerdő közepén találtam magam, ami jóformán járhatatlan (de mindenképpen "futhatatlan" volt). Nagy nehezen azért átvergődtem rajta, hogy aztán az iskolaudvaron kössek ki.

A tó mellett (43 km-nél) volt az ötödik állomás, még egészen jó erőben éreztem magamat. A tavat elhagyva figyeltem nagyon, és sikerült is megtalálni azt a helyet, ahol tavaly rossz irányba keveredtünk. Ezúttal a helyes ösvényt választottam, a Németfalu előtti sáros emelkedőn azonban meglehetősen keservesen ment csak a haladás. Utána viszont a lejtmenet, majd a gyönyörű völgy Bödéig mindenért kárpótolt.

Az utolsó frissítőtől már csak 4 km volt a célig: még az utolsó kaptató is viszonylag jól esett, sem a tempóm, sem a pulzusom nem tört meg, szinte az egész távon szépen egyenletesen tudtam haladni. Végül a célba 5:03-nál értem, majdnem kerek 55 km-t mért az órám. Azaz a tavalyi időmet kb 20 perccel javítottam meg, igaz ezúttal kevesebbet "tréfálkoztam" (Endre tanított meg az eltévelyedés eme terepfutós szinonimájára).

Ami viszont döntő különbség a tavalyi formámmal való összehasonlításban: egy évvel ezelőtt olyannyira elfáradtam, hogy nem volt erőm visszamenni az eredményhirdetésre, muszáj volt aludnom egy nagyot a verseny után. Ehhez képest idén tettem-vettem egész délután, és csak éjfél körül kerültem ágyba. És aztán másnap reggel gyakorlatilag izomláz nélkül ébredtem, délután már nyomtam egy pörgős 18 km-t, ami nagyon frissen és könnyedén esett.

Mindez jelzi, hogy amíg tavaly szinte teljes egészében felkészületlen voltam egy ekkora távra, addig idén jóval előrébb tartok az ultraversenyekre való erőgyűjtésben.

És még mindig veretlen vagyok tavaly október óta! :-) Azért adok bőven alkalmat a közeljövőben a riválisoknak a veretlenségem megszakítására: terveim szerint még márciusban elindulok a sárvári félmaratonon, aztán áprilisban a 100 km-es ob-n, majd szintén Sárváron a 12 órás versenyen, májusban pedig Siófokon és Keszthelyen félmaratonon és maratonon.

Göcseji Galopp 33km 2010-03-07

A tavalyi 15km-en megesett csúfos kanosszajárásomból nem kellően okulva, ezúttal egy "krisztusi korú" táv nyerte el a teszésemet és még néhány eltévedni vágyóét. (emellett 4, 15 és 55km-en is lehetett kerülni egyet). Sólyomék kitettek magukért a szervezés terén, legalábbis a színesben nyomtatott térképük megállta volna a helyét bármely...hmm...színes-térkép gyűjteményben, de a GG-s jelzéseik is jó sűrűn jelezték az eltéveszthetetlennek tűnő útirányt.

A reggeli fagypont alatti zimankót csak tetézte a futót olykor gorombán arcul csapó északias szél, mely főleg a táv utolsó harmadában jött rosszkor. Az előző éjjeli kisebb hószállingózás nyomai visszaköszöntek az árnyékosabb erdészutakon, a fehérkés lepel, míg bele nem léptél és csúsztál el az alatta lévő sárban, kifejezetten szépen festett erdei környezetében.

A kilenc fős mezőny - szellőssége ellenére - vasiakból, budapestiekből és zalaiakból tevődött össze. Az első néhány kilométerig együtt is maradtunk, majd ki-ki a maga tempójában haladt az eleinte csontkeménnyé fagyott keréknyomokkal csipkézett mezőgazdasági utakon. Én futottam két sárvári sráccal az elején, mögöttünk talán egy magas pesti spori és a Keszei Bandi következett. Egy-egy kérdőjeles útválasztás kapcsán még összeértünk, de úgy éreztem, ha kissé növelem a sebességet, egyrészt még nem fog a földöz vágni és talán el is tudok lépni valamennyire.

Ez pontosan így is történt és bár egy olyan szakasz következett, ahol bizonyos részeken összefüggő pocsolyás és mocsaras területen kellett szlalomozni, a különbség egyre nőtt. Hanyag favágómunka eredményeképpen gallyak és csuklómnyi vastagságú ágak között vezetett az útvonal, majd a kék kereszt elvezetett egészen Erdeifaluig.

Itt, a térkép szerint, kék vonal jelzésre illett volna csatlakozni, de jobbra tekintve csak egy kerítéssel elzárt házhoz vezetett út (talán az volt maga Erdeifalu...), így folytattam utam a kék kereszten és nagyon úgy tűnt, hogy az a helyes irány, hisz - és bár itt emlékezetem eléggé hiányos - a GG jelzések továbbra is megfigyelhetőek voltak. Hátratekintve megnyugodtam, hogy a távolban bár, de biztosan követtek a sárváriak.

Ezután a már megszokott, erősen sáros hullámvasút emelt a pulzusomon, majd következett a Kustánszeg előtti frissítőpont, ahol elvált az 55-ös táv. A falu elején két agresszív kutya lendült támadásba és ugyan ott nyomta a zsebemet a gázsprayes kutyariasztó, a nagy szélben szerencsére nem kellett használnom.

A tó megkerülésekor fordultam stabilan északi irányba, ahol az erős pofaszél mellett erősen lápos tópart fogadott, ahol a haladás inkább hasonlított cuppogós gólyalábazáshoz, mint versenyfutáshoz. Ezek után egy elragadó erdei szakasz és egy a közelben megrettent szarvas bontotta meg az amúgy sem ingerszegény környezet nem létező monotóniáját, majd Németfalun keresztül a Bödére vezető átmenet szintén kellemes erdei és ligetes fílinget kölcsönzött az akkor már kifejezetten élvezetes futásomnak. (Számos 15km-es túrázót itt már másodszor kerültem el a távok egymásba futó mivolta miatt.)

A bödei frissítő után már ismerős terepen közelítettem meg a Kávás feletti hegyi hajlékokat és egy kifejezetten megható fűves horhoson át (úgy értem, hogy a tavalyi eltévedéskor egy sokkal barátságtalanabb durva meredeken ereszkedtünk vissza a faluba) meg is érkeztem a kiindulóhelyre, ahol óvatosan megjegyeztem, hogy bizony az én távom 2:19-es idővel nem igazán üthette meg a 33km-es, amúgy jogos elvárásokat.

Mögöttem negyed órával értek be a többiek, majd jóval később azok, akik nagy valószínűséggel a teljes távot teljesítették, köztük a Keszei Bandival, akivel gyorsan meg is beszéltük, hogy egy vasárnapi edzés keretében megmutatja, hogy ő merre járt.

Hiányérzet mindenképpen maradt bennem a fentiek okán, hisz úgy érzem, mindenképpen belefért volna erőnlétben az a kihagyott hurok, mert a terepes edzéseim is hosszabb távra voltak kihegyezve. Azt nem mondom, hogy majd jövőre végre egyszer nem tévedek el, mert ennél jobban kitáblázott terepet nehéz lenne elképzelni.

Természetesen, ha igény mutatkozik rá, szívesen visszaszolgáltatom a díjakat és készülök a jövő évi versenyre - térkép- és túristajelismeretből:-)

korpa