Első 2008-as ultraedzésem

...persze csak akkor nevezhető annak, ha nagyon szigorúan vesszük a definíciót, mert a 42.9 kilométerrel nem sokkal múltam felül a klasszikus távot.

A hét első fele (a hétfőtől péntekig tartó, hajnali, rövid futásokkal és estig tartó munkával tarkított hétköznapokat szoktam egyszerűen első félnek nevezni) jól sikerült. Ugyan hétfőn nem futottam a viharos erejű szél miatt - nem akartam, hogy a sötétben a fejemre essen egy jókora ág, vagy hasraessek egy másikban -, de a maradék négy napon rövidebb és hosszabb körökből összejött bő 60 kilométer, és még egyéni csúcsot is futottam mindkét távon.

Szombatra hosszú terepfutást terveztem. Bíztam abban, hogy az előrejelzett jelentéktelen esőből a "jelentéktelen" igazán hangsúlyos lesz. Korai kelés, nordic walking bot vásárlás (nem a nyugdíjas éveimre készülök idejekorán, hosszú hegyi versenyekre készülök, ahol mind felfelé, mind lefelé hasznos lehet a bot, hogy kímélje a táv végére elhasználódó lábizmaimat) és amerikai foci bemutató után fél tizenegykor útra keltem. Társam egy itatós hátizsák volt, amit vagy két éve vásároltam, de azóta csak kétszer volt a hátamon, mindkét alkalommal kellemetlenül ugrálva a hátamon. Bíztam abban, hogy most már okosabban tudom használni. Elraktam két cerbona szeletet, egy kis csokit meg egy gélt, illetve térképet és futódzsekit is pakoltam. Vékony hosszúnadrágban és rövid aszfaltszaggatós felsőben mentem, ami még épp jó volt a 10 fokos, borult, gyengén szeles időben.

Megszokott útvonalon kezdtem - a lakástól a Jánkahegyen keresztül Botfára, onnan pedig északnak fordulva megmásztam a Karácsony-hegyet. Az átjátszótorony után kétszáz méterrel indult délkeletnek a sárga kereszt turistaút, ami Nemeshetést és Bucsuszentlászlót érintve egészen a 75-ös útig vezet. A régebbi térkép csak Bucsuszentlászlóig jelölte az utat, onnan viszont indult egy földesút déli irányba, ezt terveztem követni.

A kemény Karácsony-hegyi emelkedő után jólesett a lejtős, széles, csak helyenként saras erdei talaj, a jelzés is könnyen követhető volt. A lombhullató erdőt egy völgyben párszáz méternyi szakaszon sűrű fenyves váltotta fel, ahol nappal is alkonyati sötétség fogadott - meg süppedős tűlevélszőnyeg, ami miatt megbocsátottam a félhomályt és a rövid, meredek emelkedőt is. Bár a térkép szerint két falut is kereszteznem kellett volna, csak néhány házat láttam elszórva és az is feltűnt, hogy egy ideje már nem látom a sárga +-jeleket. Az óra szerint délnek haladtam, a változatosság kedvéért szántóföldek között, úgyhogy annyira nem aggódtam - úgyis járok még majd erre, majd akkor nézem meg, milyen a bucsuszentlászlói kocsma. A 14. kilométer elején balra fordult az út és egy domb miatt nem láttam, hogy utána merre folytatódik, és indult egy másik is, láthatóan kevésbé járt, ez a fák közé vezetett, még kevesebb tippet Adva arra, jó lesz-e ha arra folytatom utam. Hogy megalapozott döntést hozhassak, megállítottam a stoppert és öt percre letáboroztam, hogy egyem és megnézzem a térképet.

Az utóbbi időben előjött rajtam a kalóriatudatosság. Mióta tudom, hogy hozzávetőlegesen hány kalóriát égetek el egy reggeli futás során, azt is mindig megnézem, hogy egy csoki, chips vagy kóla (nem csak ezeket fogyasztom, de a kedves anyósom pörköltjén nincs kalóriatáblázat) hány kalóriát tartalmaz. Elsőként egy Nature Valley müzliszeletet ettem, ami valamelyik verseny rajtcsomagjában lehetett, ez kilencven kalóriát tartalmazott. Kevésnek találtam,de be kellett osztanom a táplálékot, ráadásul a gélt utolsó mentsvárnak tartogattam. A müzliszeletet leöblítettem egy kis vízzel, aztán bevetettem magam az erdőbe a délnek vezető úton. Itt egy jó ideig nem volt jelzés, a kereszteződéseknél arra törekedtem, hogy tartsam az irányt. Tudtam, hogy Kanizsáig úgysem jutok el, mert az azért feltűnik, ha keresztezem a 75-ös utat. Egy helyen a szántófölt széléről bementem az erdőbe, de a délnek vezető út hamar véget ért. Nem akartam visszafordulni és egy mély vízmosás túloldalán megláttam egy jó irányba vezető ösvényt. Magamban bocsánatot kérve az egyik erdőjáró alapszabály megsértéséért toronyiránt átvágtam az aljnövényzeten (eközben a tüskés ágakkal meg is bosszulta az erdő a rajta esett sérelmet) és az árkon átmászva megint suhanhattam tovább. Itt favágók is dolgoztak és mintha utánamkiáltottak volna, de mire kivettem a fülhallgatókat, már nem hallottam semmit. Reméltem, hogy nem medvére vagy vadászokra figyelmeztettek. Megint két irányba mehettem, délkeletre és délnyugatra. Majdnem a délnyugat nyert, de a domboldalon láttam egy fekete valamit elsuhanni és nem voltam biztos abban, hogy nem vaddisznó volt. Egyértelmű volt, hogy délkeletnek folytatom az utam.

Innentől újra megjelent a sárga kereszt és először kővel leszórt széles erdei ösvényen, majd aszfaltos erdészeti úton futottam. Tudtam, hogy már nincs messze a 75-ös út, de pár kilométernyi hullámvasutazás még várt rám. Nem sokkal azelőtt, hogy 22 kilométernél az erdészeti út végén visszafordultam volna, láttam egy kiszáradt, öreg tölgyet, ami határozottan hasonlított a Gyűrűk ura-beli Szilszakállra.

Nyugatra indultam, hogy átvágjak a 74-es úton, aztán Bakról kiérve északnak forduljak. Az erdőben egy emelkedő várt rám, aztán amikor a dombtetőről már láttam a főutat, megint megálltam enni és térképet nézni. Megettem egy Cerbona szeletet, aminek a 79 kalóriája nem idézett fel bennem sörpocakos rémképeket. Egy meredek ösvényen lezógtam, keresztben átvágtam egy szántáson, az árkon és az út túloldalán folytattam az utam Bak felé. Az autóút meredeken emelkedett, melette kerékpárút-féleség indult, megkerülve a dombot. A kerékpárútból hamarosan fél méter mély keréknyommal kijárt földút lett, majd beértem a faluba. Nyugatnak fordultam, majd egy domb megmászása közben amint lehetett északnak. Sokat másztam és egy hatalmas szántóföld szélét követő földútra tévedtem, ami nagyjából északnak vezetett. Tudtam, hogy ez nem az az út, amit terveztem (az egy kis tó mellett vezetett volna és egy helyen láttam a völgyben a tavat, vagy 500 méternyire keletre), de bíztam abban, hogy nem jelent túl nagy kerülőt.

Itt jött az eléhezés. Egyszerűen képtelen voltam folyamatosan futni, sem gyorsan, sem lassan nem ment. Volt, hogy egy percre megálltam és utána indultam tovább, de abból sem lett tartós futás. Hogy mentsem a menthetőt, elkezdtem sétálni és megettem az utolsó csokim. Nemsokára találtam egy utat, ami az erdőbe vezetett, aztán amikor az északi ösvény végetért és csak keletnek vagy nyugatnak mehettem, ráadásul az eső is rendesen elkezdett esni, megálltam felöltözni és gondolkozni.

A nyugati utat választottam, amit nagyon hamar egy északi, jó minőségű ösvény követett. Jó kedvem lett, aztán amikor az út végetért egy olajkútnál, már nem voltam ilyen boldog. Elindultam az erdőben - tovább északra, mert más választásom nem volt, és egy kis árokmászás után megint ösvényre leltem. Egy faluhoz vezető aszfaltútra értem, ahol erős északi szél és zuhogó eső fogadott - egy kerékpárost és engem is. Nem is tudom, melyikünk tekintete sugárzott több beletörődést. Észak felé egy új kövesút is vezetett, de én az emelkedős földutat választottam. Az ösvény jól futható volt, egy idő után lejtős is, ezért nem is törtödtem sem az első, sem a második sorompóval - aztán nagyon haragudtam magamra, amikor egy zártkertben végződött a zsákutca. Nem volt kedvem bő egy kilométert visszamenni, ezért utat kerestem, több irányba is. Végül a szőlő melletti lejtős utat próbáltam, ami a csúszkálástól eltekintve jó választás volt. Gyorsan leértem a völgybe és futottam is tovább. Miután újra aszfalt volt a talpam alatt, egyszercsak egy nagy németjuhász állta az utam. Nem volt kedvem fogócskázni vele, ezért egy másik ösvényen indultam el, ami a házak mögött vezetett - és egyszercsak végetért. Két lehetőségem volt. Vagy visszamegyek és megküzdök a fenevaddal, vagy az egyik ház udvarán keresztül megyek ki az útra. Ez utóbbit választottam. Itt meg volt kötve a kutya és a háziak is nagyon megértőek voltak, rám nézve elhitték, hogy eltévedtem és nem lopni mentem hozzájuk talpig vizes futóruházatban.

A következő emelkedőt végigsétáltam - a Balaton szelet energiája is kifogyott a véremből. Már távolról láttam a keresztet a dombtetőn és nagyon örültem neki. Nem terveztem, hogy ott örök nyugalomra lelek, abban bíztam, hogy onnan jól belátom a környéket és talán tudni fogom, hogy merre járok. Ekkorra már teljesen eláztam és annyira nem hiányzott a futás. A dombtető panorámája felvidított: még soha nem örültem ennyire egy szeméttelepnek. Már tudtam hol vagyok és azt is, hogy 4-5 kilométer után véget érnek szenvedéseim. Emlékezve arra, hogy amikor legutóbb erre jártam, a gerincúton kevertem egy csomót, inkább lekocogtam a kövesútig és onnan az alsóerdei kerékpárúton és a Köztársaság úton keresztül hazakocogtam. A házunk az előtt az óra 42.9 kilométert és 4:08:20 időt mutatott.

Prológus: Tíz percig áztattam magam a forró víz alatt, de még után is sokáig dideregtem. Vasárnap nem futottam semmit (korábban terveztem egy alsóerdei botpróbát, de a sárra hivatkozva elhalasztottam azt), hétfő reggel pedig úgy éreztem, mintha farmernadrágban futnék - sikerült is minden idők leglassabb Gógánhegy-Egerszeghegy-Jánkahegy körét megfutnom, de ilyen edzésre is szükség van.
Gondolkoztam azon, mit lehetett volna mésként csinálni. Ezek jutottak eszembe:
- Először Zalaegerszeg-Bak és ugyanez vissza útvonalat kellene futnom a 74-es úttól keletre és nyugatra is, hogy megismerjem az amúgy jelzetlen úthálózatot. Kevés nyomasztóbb érzés van, mint eléhezve, dideregve megérkezni egy zsákutca végére úgy, hogy fogalmad sincs, hogyan tovább.
- Gyakrabban és többet kell ennem, müzliszelet és csokis ostya helyett inkább Snickers-szel vagy banánnal, ami nemcsak a gyomrot telíti, hanem sok energiát tartalmaz.