120 km fölé jutottam első sárvári ultraversenyemen

A sárvári 12/24 órás verseny legenda a hazai ultrafutó életben, általában az ország minden tájáról szép számmal érkeznek szenvedni vágyó futók az eseményre. Nem volt ez idén sem másképp: népes mezőny rajtolt el délelött 10 óra után pár perccel a vár körüli körözgetésre. Egyéni 12 órás, egyéni 24 órás és 12 órás váltócsapatok alkották a mezőnyt. Egerszegről egy váltócsapat (Bálint, Gábor, Bandi, Jani), egy 24 órás futó (Tamás) és öt 12 órás egyéni futó (Olivér, Rudi, Keszeg, Endre és jómagam) voltunk ott a mezőnyben, ami dícséretesen szép létszám! Hát még ha hozzávesszük, hogy néhányan még tervezték a részvételt, csak sérülés miatt nem tudtak rajthoz állni, vagy éppen inkább a Kanizsa-Karos versenyen indultak! És hadd szóljak még a szurkolókról, akik Egerszegről érkeztek buzdítani bennünket hosszabb-rövidebb időre. Nagyon-nagyon köszönjük a segítségüket!

Este 10 után a korosztályukban győztes egerszegi váltóval,

balról: Bandi, Gábor, Jani és Bálint

A szervező Görög Gyula a szokásos humoros kedvében volt. A rajt előtti intézkedésében a hangosbemondón kérte: "A futóknak mondom, hogy menjenek már a pi...!" Egy kis hatásszünet, majd folytatta: "...menjenek már a piros szalag mögé sorakozni!" Aztán hatvan perc elteltével újra a hangosbemondón próbálta a futókat jobb kedvre deríteni, méghozzá így: "Eltelt a versenyből pontosan egy óra. A 12 órásoknak már csak 11 óra, a 24 órásoknak már csak 23 óra van hátra!" :)

Az elmúlt hetekhez képest váratlanul meleget fogtunk ki, már a rajtnál sem fáztunk, de aztán egészen délután kettőig-háromig folyamatosan emelkedett a hőmérséklet, gyakorlatilag tűző napon futottunk. Persze azért nem volt kánikula, de mivel egész áprilisban eddig jóval hűvösebb volt, ezt most hirtelen extrém melegként éltük meg, és bizony sokakat fejbe csapott.

Ami engem illet, pontosan 5 perces kilométerekkel kezdtem, a pulzusom 135-140 között ingadozott. Az még így jó is lett volna, azonban az idő haladtával (vagy a meleg fokozódásával) elkezdett felfelé kúszni a pulzusom, és vele együtt a tempó is 5 perc fölé. Ezzel együtt az első 3-4 órában nem volt különösebb probléma: jól esett a futás, még nem fájt semmi. A maratoni részidőm 3:37 körül volt, ha jól emlékszem, ami még elfogadhatónak mondható. A negyedik óra végén egy pár körre beállt mellém Jani, aki éppen váltót futott, és kicsit megpörgettük a tempót: 4:50-el haladtunk néhány kilométert.

A meleg ekkor kezdett a tetőpontjára hágni: sokan a negyedik-ötödik óra tájékán álltak fejre. Én majdnem minden körben ittam egy korty vizet és majdnem minden körben locsoltam is magamat, így aránylag jól átvészeltem ezt a kritikus időszakot. A verseny állásával ilyen korai szakaszban még nem foglalkoztam, de a szpíker néha bemondta a hangoson. Az ötödik órában az ötödik helyen haladtam, de a négy előttem haladó mind körön belül voltak. Aztán ilyen-olyan okok miatt sorban lassultak le. Előbb a harmadik helyen találtam magam, aztán a másodikon, aztán a hetedik órában némileg váratlanul bemondták, hogy én vezetek a versenyben.

Azért itt már kezdtek gyülekezni a "viharfelhők". A negyedik óra elején kezdtem érezni a kisbéri sérülésemet: megfájdult a sípcsontom, igaz ezúttal csak a jobb lábamon. Nem volt még zavaró, de azért tudtam, hogy hátravan még 8-9 óra. Délután 5-6 óra körül bekövetkezett, amire már régóta vágytunk: kezdett alábbhagyni a meleg. Ennek örültem, de ezzel párhuzamosan ismét rámköszönt a "belga szindróma": elkezdtem fázni, minden megállás után néhány másodpercig rázott a hideg. Itt azonban szerencsére volt segítség: tudtam kérni és felvenni további felsőket. Hiába köröztem azonban az utolsó órákban három felsőben (köztük egy hosszúujjúban), változatlanul fáztam. És a harmadik problémám, ami az első kettővel ellentétben ténylegesen lassított: kezdtek elnehezedni az izmaim.

Másztam bele tehát a mély gödörbe, de úgy tűnt, a többieknek még ennél is nagyobb gondjaik vannak: a versenyben harmadik és negyedik helyen állóhoz képest sikerült 3-4 kör előnyt gyűjtenem a nyolcadik óra végére, egyedül Bene Ármin jött körön belül. Ekkor azonban már annyira bekötöttek az izmaim, hogy rászántam magam egy masszírozásra, hiszen Kisbéren bevált. És itt kezdődött az igazi kálvária. Bementem a masszírozó állomásra, de mindkét ágy foglalt volt, mondták fussak még egy kört, aztán nézzek vissza (persze ezzel elment egy-két perc). Következő körben végre szabad volt az egyik ágy, gyorsan le is feküdtem. Igen ám, de a masszírozó fiú éppen nem volt ott, valami dolga volt kint, mondták mindjárt jön. Kereken 5 percet vártam rá. Mikor megjött, mondtam hogy csak egy 5-6 perces gyúrást kérnék, mert versenyben vagyok. Ez az idő éppen arra volt elég, hogy a vádlimat és a combomat hátul átmasszírozza. Azoknak jót is tett, meglehetősen lazák lettek utána, csakhogy a combom elöl volt legjobban beállva, és egyre csak súlyosbodott.

Közben persze visszaestem a második helyre, a bajai Ármin (aki mellesleg egy dupla Ironman-re készül az idén) kihasználta a kényszerű pihenőmet. A pihenőm után a távolság nem változott köztünk érdemben: nagyjából azonos sebességgel haladtunk (5:30 és 6 perc közötti körökkel). A combom azonban kezdett olyan elviselhetetlenül fájni, hogy már éreztem, hogy jelentősen lassít. Képtelen voltam már pörögni, kb 120 körül volt a pulzusom. Rászántam magam még egy masszázsra. Szokásos forgatókönyv: mindkét hely foglalt. Következő kör: szintén mindkét hely foglalt. A harmadik körben kellett még várnom pár percet, de végre sorra kerültem, és a combom első részét is átgyúrták. A masszírozásokkal így összességében elment 25-30 perc, és sajnos minimális eredményt hoztak: a vádlim és a combom hátul hiába volt laza, az első combom nagyon nehéz volt, és a gyúrás után is csak 2-3 körig volt egy kicsit jobb a helyzet, utána újból rettenetesen elkezdtek bekötni.

Amúgy az oka sem volt véletlen: az edzéseim 95 %-át 4:00 és 5:00 közötti tempóban végzem. Itt pedig ugye szinte mindvégig alacsonyabb sebességgel, különösen a vége felé jóval alacsonyabb sebességgel futottam. Márpedig egy lassabb tempó más izmokat, más izomrostokat terhel, és úgy tűnik, ezek felkészületlenek voltak. Az ultramozgás (kis lépések, kicsit előredőlve) során az átlagosnál nagyobb terhelés éri az első combot (hiszen szinte teljes testsúlyunkat rá terheljük), így nem csoda, ha egy idő után olyan lett, mint a beton. Tanulság, hogy ha eredményesebben szeretnék ultrázni, akkor sokkal de sokkal többet kell edzenem alacsony sebességgel is.

A képeket az ultrafutás zalaegerszegi

világklasszisa, Bérces Edit készítette

A 25-30 perces pihenőm során ellenfelem végig futott, így 4 kör előnyt szerzett. Gyakorlatilag eldőlt a verseny, hiszen ólomból lévő lábakkal esélyem sem maradt ekkora hátrányt ledolgozni. Maradt még másfél óra, amit azért végig kellett csinálnom becsülettel, hiszen a harmadik helyen Pék Imre is kapaszkodott, csak két körrel volt mögöttem. Összeszorított fogakkal haladtam tovább, a fájdalomtól szinte már-már sírhatnékom volt. Jani segített át ezen a holtponton: az utolsó órában egy 30 percre beszállt hozzám és bíztatott. Kb 60 perccel a vége előtt Ármin mellé értem, beszélgettünk egy kicsit. Ő is készen volt már: innentől szinte végig egymás mellett haladtunk (persze 4 környi különbséggel), nagyjából 7 perces kilométerekkel, a fájdalomtól alig látva.

Nagy nehezen azért csak eljött a vége: 119 kört és kb 150 métert, azaz összesen 122,8 km-t sikerült teljesítenem 12 óra alatt. Abszolútban a második helyen végeztem.

Összességében azt kell hogy mondjam: továbbra is fizetem a tanulópénzt az ultraversenyeken. A kisbéri verseny után 14 nappal a sárvári versenyen sem sikerült úgy teljesítenem, ahogy előzetesen terveztem. Persze azért nem kell most sem szégyenkeznem az eredmény miatt, és nagyon sok tapasztalatot szereztem, de nagyon komoly árat fizettem érte ezúttal is. Amire büszke vagyok, hogy a gyúrásokon és a frissítéseken kívül egy métert sem sétáltam bele a távba 12 óra alatt, és fejben elég erős maradtam mindvégig, pedig óriási fájdalmakat éltem át. Sajnos maradandó fizikai sérüléseket szereztem: a verseny után úgy rázott a hideg, majd megfagytam, igaz ez leghamarabb elmúlt egy zuhannyal. A combizmom olyan szinten bekötött, hogy éjjel többször is felébredtem a fájdalomra. Nem görcsölt, de mintha ólomból lett volna. Most már kicsit jobb, de azért még egy-két napra szükség lesz, hogy elmúljon teljesen az izomláz. A legkomolyabb baj viszont a sípcsontom: bár nem éreztem, hogy lassítana a verseny során, de a végére már rettenetesen fájt (mindvégig aszfalton futottunk). Most úgy érzem, legalább egy hét teljes pihenőre lesz szükségem, hogy elmúljon a gyulladás. Aztán megpróbálom a keszthelyi maratonig még összekapni magam.

Érdekességképpen néhány pontos adattal is tudok szolgálni, hiszen a Garmin Forerunner 305 simán kibírta a 12 órás műszakot, csak a megállás után egy órával (vagyis a bekapcsolás után több, mint 13 órával jelezte, hogy most már bizony alacsony a töltöttség):

• a 12 órás futóidőm valójában 11:14:19 nettó futóidőt jelentett
• ezalatt nagyjából 5:30-as átlagtempóban futottam
• az átlagpulzusom 133 volt
• 9050 kalóriát égettem el menet közben
• 10 km-es szakaszokra bontva így nézett ki az átlagtempó és az átlagpulzus:

1. 5:01 138
2. 5:05 141
3. 5:12 143
4. 5:16 145
5. 5:17 147
6. 5:30 142
7. 5:31 140
8. 5:35 132
9. 5:27 124
10. 5:49 124
11. 5:56 119
12. 6:18 117

Egy videó, ami nagyon eltalálta a verseny hangulatát, így ajánlom minden érdeklődőnek: katt ide!

Itt pedig az aktuális világranglista, azaz a világ összes 2010-es eredményét összesítő rangsor (április végén a 15. helyen voltam a 122,8 km-el):

Világranglista 2010 12 óra, férfiak

Végül a pulzus és tempó grafikon:

Nagykanizsa-Zalakaros egyéni 19.7km 2010-04-24

Érdekesen alakult az abszolút férfi egyéni dobogója, jórészt erről fog szólni ez a bejegyzés. A keletkezése arra datálódik, amikor a sárvári hősök még nagyban róják a köröket, amiért irigylem és csodálom is őket. Amíg még nem lesz erejük beszámolót kotyvasztani a saját küzdelmeikről, talán másét olvasni sem lesz annyira lehangoló. Egyelőre csak a rajtot megörökítő óraindításos pillanatképet tudom produkálni, de ha véletlenül lejjebb is láttok képet, akkor ez a megállapításom hamisnak bizonyult. Ha szebben akarnék fogalmazni (ami nem szokásom), akkor a kanizsai Lubics Gyurinak sikerült időközben rekordidő alatt feltölteni a képeket.

Kolóval a rajtban

Lényeg a lényeg: a szervezés és a szponzoráció magas színvonalat képviselt és az időjárás is most már sokadszorra kényeztette el az eseményt. Valamiért a kanizsai városnapokat nagyon a szívébe zárta a csapadék és zimankó istenasszonya.

Másodpercre pontosan rajtoltunk, nem mintha ez bárkinek is előnyére vált volna, csak úgy mondom. A kanizsai Kolonics Tamás a tavalyi „ámokfutásának” megfelelően újra szédületesen bekezdett az emelkedőn, ám én tudtam, hogy ezt a tempót nem fogom és nem is tudom felvenni, így – nem akarom szépíteni – azon nyomban qrvára lemaradtam:-)

Ezúttal az élet még azzal a jelképes gesztussal sem ajándékozott meg, hogy ezt a keserves élményt tisztességesen feldolgozhassam, egy ismeretlen spori (valami teremcipőfélében és pamutpólóban) máris elviharzott mellettem. Rajtszámát elvétettem, de mertem remélni, hogy vagy csak valami rossz álom az egész, rosszabb esetben pedig egy váltó első embere.

Szinte még fel sem ocsúdtam, hamarosan jó 3-400 méter nyílt meg közöttünk, Koló azért még némileg előrébb haladt. Közben a szervezőktől megtudtam, hogy a francokat váltó…

A méregdrága, bár viseletes rázkódáscsillapítós talpbetétem folyamatosan csúszott ki a bal bokámnál, amitől végül sokadik próbálkozásra sikerült megválnom (RIP, te drága:-) ). Ezután jobban már nem maradoztam le, de túlságosan nem is esett jól a futás. Az emelkedők csak jöttek, a lejtők viszont még várattak magukra. A második frissítő (13km) előtt aztán az ismeretlen átvette a vezetést (lényegében közelről néztem a versenyt, ahogy az alibiző focisták szokták a saját meccsüket:-) ), majd a váltópontnál Koló szinte teljesen leállt lágyékproblémái miatt, (előző nap focizott még egyet), de azért utánam eredt.

A végső 3km-es egyenes Galamboktól váratlanul alattomos emelkedőt is tartogatott, és bár láttam végig az élen haladót, azért megmaradt 49 másodperc előnye. Többen állították, hogy szinte önkívületben, a fülén is levegőért kapkodva futotta emberünk a versenyt teljes egészében, így totális megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ilyen keserves állapotban végig is ért:-) Koló, dacolva a sérüléssel, beért harmadiknak, majd ugyanígy (vagy még nagyobbat küzdve) Bálint is hozta a kanizsai váltót az aranyért. Egyre erősebb, jó volt újra látni!

Az eredményem több mint 2 perccel lett jobb a tavalyinál (1:16:55 hivatalosan), ami 3:54-es km-eket jelent.

Érdekesek lehetnek még a nagyjából 5km-es résztávok tempói átlag pulzussal:

3'53"(165) --- 3'58"(167) --- 3'55"(165) --- 3'50"(168), azaz nem lassultam és a pulzusom sem ugrándozott békamódjára, de azért nem mosolyogtam közben cseppet sem. (utólag: vasárnapra viszont elszállt mindenfajta kimerültség és egy nagyon jó tempójú 15km-rel öblögettem le a verseny (nem keserű) szájízét másnap reggel.)

Asi, Csaba, S.Attila és a hölgyeink (S. Andi, Viki, Ági, Vali, K. Kriszti) is kitettek magukért, hárman is az első hatban végeztek, ezen belül Ági ezüstöt nyert. Gratulálok nekik!

Nyert a ZASZ is – mint a legnépesebb alakulat – egy ajándékcsomagot, ami (azaz a Sznopek Józsi) a helyszínen már csak engem talált meg, ha valaki szeretne dzsemet, konyakmeggyet, Ferrero Rocher-t (erősen apadó készlet), bort, pezsgőt, kávét, fehér- és étcsokit, teát (bár a feleségem lestoppolta), pisztáciát, esetleg mandulát, az nálam jelentkezzen:-)

Lassan beérnek a sárvári 12 órások, így nézem is a net-en az élő közvetítést. Na, akkor csak jó sportolást mindenkinek!:-)

Innen nyílnak az eredmények

korpa

Hatalmas gödör után feltámadás: hatodik lettem a 100 km-es országos bajnokságon

Nem titkoltan nagy reményekkel (8 órán belüli időeredmény és dobogós helyezés tervével) utaztam el Kisbérre, ahol április 10-én reggel 7 órakor rajtolt el a Magyar Köztársaság 2010. évi 100 km-es bajnoksága. A merész tervekre a hosszú és kemény, de jól sikerült alapozás, és az ennek köszönhető kiváló forma jogosított fel. Viszonylag kezdőnek mondható ultrafutóként azonban, kalkulálnom kellett a kevés tapasztalatomból adódó rutintalansággal is, mely végül meg is tréfált, így elmaradtam a saját céljaimtól. Mindezek ellenére életem egy nagy élménye volt a szombati futás, igyekszem belőle valamit visszaadni a beszámolóban.

A férfi mezőny erejéről csak annyit, hogy 2009-ben ugyanezen a versenyen 30-an álltak rajthoz, ebből 17-en teljesítették a teljes távot, és 2-en értek célba 9 órán belül. Idén ugyanez a három szám rendre: 28, 25, 7.

Kanizsai testvérklubunk egyik jeles ultrafutójával (mellesleg a klub elnökével), Sznopek Józsival autóztunk a verseny helyszínére már előző este. Így (akár a versenyt megelőző teljes hét) az utolsó nap is nyugodtan, a versenyre történő ráhangolódás szempontjából ideálisan telt el, Józsival jót beszélgettünk, ellátott néhány hasznos tanáccsal is. Nyújtás, lazítás, pihenés, evés, ivás, alvás, belemelegítés: minden a terv szerint történt, így minden szempontból felkészülten állhattam a rajt helyszínére, ahol pontban 7 órakor együtt meghallgattuk a nemzeti himnuszt. Aztán rajt!

Nyugodtan indultam, a szívem azonban már az elején nyugtalanítóan szaporán dolgozott: a pulzusom néhány száz méter után már 150 körül járt, és végül ott stabilizálódott is. A tempó 4:40 volt, annyit is terveztem, csak olyan 130 körüli pulzusra számítottam ennél a sebességnél. Hiszen edzésen tízből tízszer 128 és 132 közé esik az átlagpulzus egy ekkora tempóval végzett futás esetén. Hogy most mitől volt mégis 150, rejtély.. Valószínűleg a versenydrukk számlájára írható, semmilyen más racionális magyarázatot nem találok. Szóval haladtam szépen 4:40-el, az előzetes várakozásoknak megfelelően hárman húztak el már az elején: Bogár Jani, Kovács Zsolti és Hajduska Balázs. Követtem őket a negyedik helyen. A pálya egy 8,33 km-es, kissé elhagyatott régi országút Kisbér és Bakonysárkány között, értelemszerűen hat oda-vissza kört kellett teljesítenünk. A szintvonal nagyon hullámos, durva emelkedő nincs, de teljesen sík rész is alig: szinte végig vagy enyhe lejtőn vagy enyhe emelkedőn futottunk. Alapvetően egész nap 10 fok körüli hőmérséklet és felhős idő volt, de kaptunk egy kis napsütést és egy kis jégesőt is. És az egészhez hozzájött még egy erőteljes északi szél, ami ráadásul a nap során egyre fokozódva délutánra már helyenként viharos erejű volt. Így összességében meglehetősen változó, időnként szélsőséges körülmények között versenyeztünk, ami felemás hatással van az ultrateljesítményre: fejben, lelkileg kedvezően, hiszen a változatosság segít elviselni a sok-sok órás monoton küzdelmet. Fizikailag azonban szépen lassan felőrli az erőt, hogy hol ellenszél, hol emelkedő, hol mindkettő ellen dolgozunk órákon keresztül.

A táv első felében különösebb esemény nem is történt: a magas pulzus ellenére könnyedén, látszólag erőlködés nélkül haladtam. Félmaratonnál 1:38, maratonnál 3:17, 50 km-nél pedig 3:56 volt a részidőm. A harmadik körben azért már kezdtem érezni a lábaimat, kezdett felhalmozódni a magas pulzustartományban természetes módon termelődő tejsav. De még annyira nem volt zavaró, minimális lassulást eredményezett csak. Persze az első órákban végig azon agyaltam, hogy vajon nem fog-e később visszaütni a magas pulzus: az eszemmel mindig arra jutottam, hogy de igen. De a szívemre hallgatva mentem tovább, nem lassítottam. Nagy hiba volt. Nagy pofon járt is érte!

Nem is kellett rá sokáig várni: a negyedik körben, ahogy visszafordultam (58 km-nél jártam ekkor) az addig támogató hátszél átcsapott igen kellemetlen ellenszélbe. Nem telt bele 5-6 perc, és fejben teljesen összeomlottam. A lábaim alig akartak már mozogni, úgy éreztem, csak erőlködök, de nem haladok semmit. A sebességem félelmetesen lecsökkent: 6-7 perces kilométerekkel haladtam. Nagyon megijedtem, úgy éreztem, lehetetlen, hogy még egy maratont végigfussak ilyen állapotban. Nem vigasztalt az sem, hogy sorstársaim arcáról is hasonló ijedtséget és küzdelmet tudtam leolvasni: a kezdetben vigyorgó tekintetek helyett vicsorgó arcokkal találkoztam, amikor szembekerültünk egymással a pályán. Felmerült bennem a feladás gondolata, és az agyam kezdett is már érveket keresni hozzá. És talált is: bebeszéltem magamnak, hogy görcsöl a lábam (ebben talán volt is némi igazság), meg hogy szédülök, meg hogy nem kellene kockáztatni egy komolyabb sérülést, ez a verseny már úgyse sikerül, hát legalább Sárvárra maradjon esélyem, hogy addig kipihenem magam és majd akkor bizonyítok. Volt még hátra 6-7 km ebből a körből, addig gondoltam még végigmegyek, de már mindvégig a feladás határozott szándékával futottam és számoltam vissza a km-eket, a perceket. Még soha életemben nem adtam fel egy versenyt sem. Most azonban, 66,6 km-nél, elérve az autót, megálltam és megállítottam a stoppert is. Befejeztem. Be akartam ülni vagy inkább feküdni az autóba, amíg magamhoz nem térek egy kicsit.

Hirtelen azonban mégis más jutott eszembe: gondoltam elsétálok a kb 50 m-re lévő rajt-cél állomáshoz, és bejelentem nekik (mármint a szervezőknek), hogy kiszálltam. Így is tettem. Emberileg megértően fogadták, de azonnal közölték, hogy szó sem lehet róla, hogy megállok. Bíztattak, hogy csak fejben vagyok szétesve, egyek-igyak és majd meglátom, hogy magamhoz fogok térni. Felajánlották, hogy le is masszírozzák a lábam. Hagytam magam, minden segítséget és tanácsot elfogadtam, de továbbra sem akartam továbbmenni. A masszírozás nagyon jól sikerült, Kati néni rendkívül jól értette a dolgát, elsősorban a vádlim volt teljesen beállva. Mivel mindenki olyan kedves és segítőkész volt, gondoltam továbbindulok, kocogok pár száz métert, aztán visszaoldalgok a kocsihoz. Elindultam, és a stoppert is újraindítottam (17 percig volt megállítva). Ebben a pillanatban érkezett Bérces Edit, lelkesen biztatott, én meg mondtam neki, hogy fel fogom adni. Ugyanazt mondta ő is: szó sem lehet róla, tessék továbbmenni.

És láss csodát: egészen felfrissült a lábam, nem is esett olyan rosszul a kocogás. Sebesség rendben, pulzus rendben. Hmmm. Erre nem is számítottam. Nem telt bele 2-3 perc, és újra összeraktam magam fejben is: egészen biztos lettem benne, hogy lefutom még az ötödik kört, és aztán utána szépen a hatodikat is. Időközben, a pihenőm alatt visszaestem a negyedik helyről a nyolcadikra (sőt még a női versenyben vezető Görög Vera is megelőzött), de elszántan a nyomukba eredtem. Az ötödik körben visszafelé nem volt elég az ellenszél, még jött a jégeső is. Azonban egy cseppet sem zavart, magabiztosan, minden körülménnyel dacolva haladtam tovább. 80 km-t elhagyva már kezdtem számolgatni: úgy láttam, még beérhetek 9 órán belül. Arra nem is számítottam, hogy a célhoz közelítve egyre gyorsulni tudok még, és közben két ellenfelemet is megelőzöm. Egy 4:32-es utolsó km-el beértem a célba, nemhogy 9 órán, de 8:50-en belül.

1. Hajduska Balázs 7:52:20

2. Kovács Zsolt 8:21:30

3. Bogár János 8:29:45

4. Pula Tamás 8:44:43

5. Lajkó Csaba 8:44:44

6. Lakatos Roland 8:49:35

100 km-t lefutni óriási élmény! Nem tudok mást mondani, másodjára is éppen akkora izgalmat jelentett, mint elsőre. Szavakkal nem lehet visszaadni, de érdemes megtapasztalni.

A jövőt illetően nagyon hasznos dolgokat tanultam szombaton, hogy milyen hibákat kell majd elkerülnöm. És hadd osszak meg néhány igen biztató momentumot, amik nagyon szép reményekre adnak okot a jövőbeli ultraversenyeimre:

1. 8 óra 49 perc futás után meglepően frissen értem be a célba. Simán le tudtam guggolni, nem húztam a lábam, egy picit fájt a sípcsontom (valszín a sok lejtőfutástól), de ezen kívül szinte semmi bajom nem volt. Ez elég biztató mondjuk egy többnapos verseny tekintetében.

2. A keringésem is nagyon stabil maradt, a meglehetősen zord időjárás ellenére egy percig sem fáztam, nem jártam úgy, mint Belgiumban tavaly. Ez is mutatja, hogy mennyivel felkészültebb voltam most, még ha nem is sikerült a tavalyi időt megfutnom.

3. A gyomrom is váratlanul jól vizsgázott. Semmilyen problémám nem volt, egyszer sem kellett megállnom a verseny közben, pedig (főleg már a táv utolsó harmadában) meglehetősen rendszertelenül ettem-ittam mindenfélét, amit találtam az amúgy pazar frissítőállomásokon (a saját magam által előre elkészített frissítőkön kívül persze).

A verseny közben a dobogón mindvégig nagy küzdelem folyt, rengeteg helycsere történt menet közben, roppant izgalmas volt mindezt a futópályáról követni. Végül azonban Balázs győzelméhez és annak jogosságához nem férhetett kétség. Drukkoltam a három zalai résztvevőnek is, és mindhárman kitettek magukért: Vera előttem egy perccel ért be, kiváló idejével fölényesen nyerte a női versenyt, pedig a rajtnál ott volt a mezőnyben a rutinos és gyors Kovács Réka, és a spártai hősnő Horváth Mónika is. Józsi is stabilan futott, jó formában van az Ultrabalaton előtt, Szabó Béla pedig több mint másfél órát javított egyéni csúcsán. Gratula mindenkinek!

Saját teljesítményemet így túl a versenyen is úgy ítélem meg, hogy a formám alapján nem voltak elrugaszkodottak a verseny előtti elképzelések. Okosabb versenyzéssel sikerülhettek volna. Nem vagyok csalódott, lesz még bőven alkalmam, hogy bizonyítsam, több is van bennem. Például mindjárt jövő hét végén, Sárváron...

Statisztikák, kiegészítések

Teljes eredménylista

Beszámoló + versenyfotók

Edit felvételei (a cikk illusztrációi is innen vannak)

A nettó (pihenők és megállások nélküli) futóidőm 8:24:28 lett (ez 5:03 átlagtempót jelent). Átlagpulzusom 144-re jött ki. A hat darab 16,66 km-es körben az egyes értékek így alakultak:

1 1:17:44 4:40 148 (80%)

2 1:17:07 4:37 152 (82%)

3 1:19:48 4:47 153 (83%)

4 1:32:55 5:36 144 (78%)

5 1:28:56 5:21 138 (75%)

6 1:27:55 5:16 131 (71%)

Pulzus és Tempó grafikon:

Hetedik

Sorozatban "elkövetett" hat győzelmem után a hétvégi sárvári félmaratonon újra rajthoz álltam

Hónapok óta a két áprilisi ultraverseny (100 km-es magyar bajnokság ill. 12 órás futás) lebeg előttem a célkeresztben, de március végén még szerettem volna egy felmérő versenyen indulni. Vonzónak tűnt a grazi félmaraton, a pozsonyi maraton, és a sárvári félmaraton is, mivel azonban mind egy hétvégére estek, kettejükről le kellett mondanom. Maradt Sárvár, ahol már régóta szerettem volna versenyezni egyet. Az ideális forma szempontjából a lehető legrosszabb volt az időzítés, hiszen egy hete még sorozatban futottam a maratoni távokat edzésként, a héten pedig hosszú hónapok után először belevágtam a tüdőszaggató gyors edzésekbe is. Kettős, súlyos terhelés alatt voltam tehát éppen, és hiába próbáltam magam csúcsformára hangolni szombatra, igazán nem nagyon sikerült.

A rajt előtt kiderült, a korábbi versenyeken egyeduralkodó Garami Árpi nincs jelen, ez tovább erősítette az egerszegi dobogós reményeket. Lássuk, mit hozott maga a verseny!

A rajt előtt elmagyarázták a pálya vonalvezetését, hol merre kell majd kanyarodni. Mivel azonban már az első kanyarnál elhibáztam volna, így a lassú kezdés ellenére nem mertem előre menni, hanem beálltam az élboly mögé. Később aztán beállt a tempó 3:45 körüli kilométerekre, ami nagyjából megfelelt az előzetes terveimnek. Ami viszont komolyan aggasztó volt: a pulzusom 168-170 között mozgott, pedig a héten végzett edzéseimből kalkulálva 158-159 között vártam volna ennél a sebességnél. Aggódtam, vajon tudom-e majd végig tartani, de lassítani nem akartam, nem szerettem volna leszakadni az élmezőnytől.

Ami egy idő után 4 főnél stabilizálódott, Korpa és még néhányan látótávolságból követtek bennünket. Rajtam kívül volt még egy fiatal veszprémi futó, és két vas megyei, egyikük (Fábrics Gabi) az ősszel Bagodon közvetlen mögöttem ért be 1:23-al. A másikuk már a harmadik km-nél meglehetősen kapkodva próbált levegőhöz jutni, ami előrejelezte későbbi sorsát: már a negyedik km-nél leszakadt. Maradtunk hárman teljesen együtt, egészen 5 és fél km-ig: itt Gábor nagyon lassan, de kezdett lemaradozni. Nem úgy a veszprémi fiú: az addigi 3:45-ös tempóra fittyet hányva felgyorsított úgy 3:20 környékére. Pillanatok alatt összeszedett úgy 200 m-nyi előnyt.

Ennél a pontnál már elsírattam magamban a tavaly ősz óta tartó veretlenségi sorozatomat :-) Arra próbáltam figyelni, hogy amíg bírom, tartsam a tempót és a második helyet. Ikervárra érve elértük a váltópontot, s látom ám a veszprémi sporttársat a pálya szélén pihengetni. Ekkor esett le, hogy váltóban indult a VEDAC színeiben. Némileg feldobódva haladtam tovább a sótonyi emelkedő irányába. Még az emelkedő előtt utolértem a váltót, a második tagjuk, egy hölgy, kb 4 perces tempóban haladt. Jött a domb, némileg lassabb tempóban, de aránylag könnyedén felértem a tetejére. Az átlagtempó itt 3:51-et mutatott, s innen már csak nagyjából lankás lejtő volt hátra a célig.

Sikerült is tartanom végig a sebességet, közben 17-nél elhúzott mellettem a veszprémi váltó harmadik tagja. Egyéni ellenfeleimet már rég nem láttam, pedig ott voltak valahol 400-500 m-rel mögöttem. A célba 1:20:05-nél csaptam be, gps órám 20,85 km-nyi távot és 60 m-nyi emelkedőt mért.

Még alig fújtam ki magam, már robogott is be Korpa. Mindketten örültünk a kettős Aszfaltszaggatós győzelemnek, pedig még nem is tudtuk, hogy a lányok is megcsinálják ugyanezt a bravúrt, Évi és Ági révén. És többi csapattársaink is igen előkelő helyeken értek célba, nyugodtan mondhatjuk, hogy uraltuk az amúgy népes és meglehetősen színes (sokan érkeztek Vas megyéből, Sopronból, Győrből, Budapestről, stb..) mezőnyt. Asi is büszkén feszített, mint az Aszfaltszaggatók hivatalos kísérője és vezetője ezen a versenyen! :)

Képek

Eredmények

A szép eredményeket végül zsíros kenyérrel, vidám hangulatú köcsögátvétellel (gy.k.: eredményhirdetéssel), na és sárvári termálfürdőzéssel ünnepeltük meg. Hajrá ZASZ!

8. Sárvári félmaraton 2010-03-27

2010-em első, kimondottan országúti versenyét Sárvárra időzítettem. Már tavaly is kacérkodtam annak őszi felvonásával, de akkor még egy szerencsétlen sérülés sebeit nyalogattam (nem szó szerint, mert nem ér le a nyelvem odáig), melynek keretében saját magam voltam képes egy kővel megzúzni bal bokámat.

Mivel idén nagyjából már sikerült elkerülnöm a vasúti töltés durva felszínét, ilyesféle kínos közjáték ezúttal nem szólhatott közbe.

Az időjárás-jelentések (amiket egyébként sarlatán áltudománynak tartok, mióta megjött a jobbik eszem nem túl régen) erős szelet és jókora esőzést hazudtak szombatra. Ennek egyáltalán nem, de várakozásaimnak teljes mértékben megfelelően szikrázó napsütés és koranyárias hőmérséklet késztette a futók nagy részét már-már megbotránkoztatóan lenge öltözet választására.

A ZASZ népes tábora ezúttal a szokásosnál is erősebben rányomta a bélyegét (bár ezt negatív értelemben szokták használni) az eseményre, hát még a dobogósok összetételére, de erről majd később szólok bővebben. Bár váltóval ezúttal nem riogattuk a többi résztvevőt, az egyéni mezőnyt – nem túlzás kijelenteni – számunkra legalábbis szívet melengetően uraltuk.

A futásról: mivel idén még adós vagyok az igazán gyors edzésekkel, nem nagyon lehetett tudni, milyen tempót bírok majd közel 21 km-en keresztül. Ennek megfelelően a szokásos nem-elfutni-az-elejét-akármi-is-lesz hozzáállással indítottam, és bár már tudja az órám a sebességet is, egyszer sem nézegettem verseny közben.

A legeleje, ahogy arra számítottam, fokozatosan, bár első ránézésre nem túl meggyőzően távolodott.

Összesen 3 egyéni futó és 3-4 váltó alkotta az élmezőnyt olyan 150m-rel előttem. Már az első váltópont előtt „összeszedtem” néhányukat, de a Fábrics Gábor (aki tavaly a saját versenyünkön megelőzött) már legalább egy kiterített rekortánnyi különbséggel látszott távolodni. Roli elszakadt addigra már tőle, de a hosszabb egyenesekben őt is láttam hébe-hóba.

A 12 km-nél található kaptató előtt már közelítettem közvetlen ellenfelemhez (Asi bemondása alapján a 2. váltópontnál 40mp volt már csak a hátrányom), ám igazán csak a Sótony utáni hullámvasút hozta meg az áttörést kettőnk versenyében: egyre közelítettem hozzá, ám már-már idegesítően lassan csökkent csak a távolság. Olyan 18km-nél előztem meg és amikor utána is hátranézett, éreztem, hogy már inkább a harmadik helyének stabilitását ellenőrizte.

Innentől lelkileg megerősödve, némileg fáradtan, ám jó tempóban értem a főútra, majd onnan a célba, ahol Roland mögött jó 500m-rel másodikként meg is érkeztem 1:22:08-as idővel. Ez ugyan egyéni legjobb időm félmaratonon, ám a táv mégiscsak 20,85km-t tett ki.

Akkor, ahogy ígértem, visszatérve a ZASZ-os egyeduralomra: az 50 fős férfi mezőnyben az abszolút első 5-ből 4 tőlünk érkezett, a nőknél pedig az első két helyet béreltük ki ezúttal.

Nagy gratuláció mindenkinek!

Az eredmények szinte azonnal felkerültek a Sárvári Kinizsi honlapjára, ami rendkívül jól szervezett adatösszesítő munkára utal, főleg ha hozzátesszük, hogy az időket kézzel mérték.

Eredmények

korpa

Hatodik győzelem zsinórban

Tavaly október óta, mióta Timi barátnőmmel együtt vagyunk, vasárnap előtt öt különböző versenyen indultam. Az alábbi eredményekkel:

Bagod, Zalai Futóparty (beszámoló)

21,1 km 1:19:48 1. hely

Egerszeg, TV-torony futás

1,8 km 0:06:55 1. hely

Győr, Sri Chinmoy Maraton (beszámoló)

42,3 km 3:04:26 1. hely

Egerszeg, Mikulás Futás

2,3 km 0:08:03 1. hely

Egerszeg, Szilveszteri Maraton (beszámoló)

40,9 km 2:54:20 1. hely

Előbb-utóbb persze nyilván találok majd legyőzőre, de amíg lehet, szerettem volna folytatni ezt a szép sorozatot. Nem futamodtam meg a kihívás elől vasárnap sem, amikor rajthoz álltam a számomra némileg szokatlan terepen, de annál szebb vidéken rendezett 2. Göcsej Galopp futáson.

Elöljáróban hadd dicsérjem meg a rendezést: Sólyomék nagyszerűen kijelölték a pályát, pontos térképeket kaptunk a kezünkbe, az állomásokon mindenhol kedvesen fogadtak bennünket a fagyoskodó szervezők, és a célban finom és meleg étellel vártak mindenkit.

A tavalyihoz hasonlóan idén is az 55 km-es távot választottam. Sajnos technikai nehézségek miatt nem sikerült élnem Rudi kedves segítségével: nem tudtam feltölteni az órámra a helyes útvonalat, ami segített volna navigálni és gyakorlatilag kizárta volna az eltévedés lehetőségét. Amiben viszont bízhattam: a térkép, a jelek és a tavalyi emlékek...

Heten vagy nyolcan vágtunk neki a távnak a reggeli mínusz négy fokos fagyban. Rögtön ketten álltunk az élre: hamar összehaverkodtam Pap Gáborral, aki Győrből érkezett, tavaly harmadikként ért célba. A kellemes emlékek miatt jött idén is. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy közben elbambultunk és már a harmadik km-nél eltévesztettük az utat. Jódarabig észre sem vettük, csak amint leértünk egy nagy völgybe, amiről hiába próbáltunk felidézni emlékeket 2009-ből.

Nagy nehezen visszakeveredtünk az útra, éppen az első frissítőnél, az addigi üldözőink (Rudi, Endre, Tomi, Varga Zsolti) éppen akkor hagyták el az állomást. Utolérve őket nem bírtunk magunkkal és ismét előre mentünk, hogy aztán egy kanyart elnézve megint csak mögéjük kerüljünk. Innen azonban már nem találkoztam többet a fiúkkal, kivéve Zsoltit, aki utánunk eredt, sőt, tájékozódási rutinját kihasználva néhol élre is állt.

A második állomástól (közel Zalalövőhöz) viszont már újra Gáborral araszoltunk elöl, hol egyikünk, hol másikunk vette észre előbb a jeleket. Ami a futást illeti, úgy tűnt, jobban bírom erővel, az emelkedőkön rendre könnyedén szereztem jókora előnyt, azonban itt még nem akartam előreszaladni. A nap néha kisütött, az idő kezdett melegedni, és az addig keményre fagyott talaj kezdett felolvadni: kezdődött tehát a tavalyira emlékeztető dagonyázás. Kustánszeg előtt, egy kisebb emelkedőn leszakadt Gábor, és a frissítő állomásig percnyi előnyt gyűjtöttem. Ami innen egyre csak nőtt..

Ez egyben azt is jelentette, hogy a hátralévő cirka 30-32 km-t egyedül kellett megtennem, és ez mindvégig éles koncentrációt igényelt a tájékozódás miatt. Ez végül nem is ment rosszul: csak egyetlen helyen tévesztettem el az irányt, de szerencsére ott ismerős voltam, és könnyen visszakeveredtem a helyes útra.

Amúgy nagyon élveztem a futást, a tájat meg különösen. Számtalan vaddal találkoztam, főleg szarvasokkal (Becsvölgye mellett kb 50-60 fős csorda vágtatott el úgy 100 m-rel előttem), de egy ízben két fekete vaddisznót is némi csörtetésre késztettem. Becsvölgyétől különben döntően északi volt az uralkodó szélirány, ami azért érdekes, mert meglehetősen zord szél fújt abból az irányból egész nap. Míg a táv első felében a nyílt helyeken ez segítséget, addig a második felében ez egy újabb leküzdendő akadályt jelentett.

Haladtam tovább, a táv már 36 km-nél járt, amikor a negyedik állomáson dumcsiztam egyet a hideg szél elől egy buszmegállóba menekült segítőkkel. Kislengyel előtt két meglehetősen vad kutya adta tudtomra világosan, hogy nemkívánatos a jelenlétem a portájuk környékén. Jó darabig elkísértek, de szerencsére nem kellett elővennem a zsebemben lapuló riasztómat. A kustánszegi emelkedőn vesztettem el a jelet, és jócskán túlfutottam a dombon, túlmentem a temetőn, ahol be kellett volna menni a faluba. Ehelyett egy fenyőerdő közepén találtam magam, ami jóformán járhatatlan (de mindenképpen "futhatatlan" volt). Nagy nehezen azért átvergődtem rajta, hogy aztán az iskolaudvaron kössek ki.

A tó mellett (43 km-nél) volt az ötödik állomás, még egészen jó erőben éreztem magamat. A tavat elhagyva figyeltem nagyon, és sikerült is megtalálni azt a helyet, ahol tavaly rossz irányba keveredtünk. Ezúttal a helyes ösvényt választottam, a Németfalu előtti sáros emelkedőn azonban meglehetősen keservesen ment csak a haladás. Utána viszont a lejtmenet, majd a gyönyörű völgy Bödéig mindenért kárpótolt.

Az utolsó frissítőtől már csak 4 km volt a célig: még az utolsó kaptató is viszonylag jól esett, sem a tempóm, sem a pulzusom nem tört meg, szinte az egész távon szépen egyenletesen tudtam haladni. Végül a célba 5:03-nál értem, majdnem kerek 55 km-t mért az órám. Azaz a tavalyi időmet kb 20 perccel javítottam meg, igaz ezúttal kevesebbet "tréfálkoztam" (Endre tanított meg az eltévelyedés eme terepfutós szinonimájára).

Ami viszont döntő különbség a tavalyi formámmal való összehasonlításban: egy évvel ezelőtt olyannyira elfáradtam, hogy nem volt erőm visszamenni az eredményhirdetésre, muszáj volt aludnom egy nagyot a verseny után. Ehhez képest idén tettem-vettem egész délután, és csak éjfél körül kerültem ágyba. És aztán másnap reggel gyakorlatilag izomláz nélkül ébredtem, délután már nyomtam egy pörgős 18 km-t, ami nagyon frissen és könnyedén esett.

Mindez jelzi, hogy amíg tavaly szinte teljes egészében felkészületlen voltam egy ekkora távra, addig idén jóval előrébb tartok az ultraversenyekre való erőgyűjtésben.

És még mindig veretlen vagyok tavaly október óta! :-) Azért adok bőven alkalmat a közeljövőben a riválisoknak a veretlenségem megszakítására: terveim szerint még márciusban elindulok a sárvári félmaratonon, aztán áprilisban a 100 km-es ob-n, majd szintén Sárváron a 12 órás versenyen, májusban pedig Siófokon és Keszthelyen félmaratonon és maratonon.

Göcseji Galopp 33km 2010-03-07

A tavalyi 15km-en megesett csúfos kanosszajárásomból nem kellően okulva, ezúttal egy "krisztusi korú" táv nyerte el a teszésemet és még néhány eltévedni vágyóét. (emellett 4, 15 és 55km-en is lehetett kerülni egyet). Sólyomék kitettek magukért a szervezés terén, legalábbis a színesben nyomtatott térképük megállta volna a helyét bármely...hmm...színes-térkép gyűjteményben, de a GG-s jelzéseik is jó sűrűn jelezték az eltéveszthetetlennek tűnő útirányt.

A reggeli fagypont alatti zimankót csak tetézte a futót olykor gorombán arcul csapó északias szél, mely főleg a táv utolsó harmadában jött rosszkor. Az előző éjjeli kisebb hószállingózás nyomai visszaköszöntek az árnyékosabb erdészutakon, a fehérkés lepel, míg bele nem léptél és csúsztál el az alatta lévő sárban, kifejezetten szépen festett erdei környezetében.

A kilenc fős mezőny - szellőssége ellenére - vasiakból, budapestiekből és zalaiakból tevődött össze. Az első néhány kilométerig együtt is maradtunk, majd ki-ki a maga tempójában haladt az eleinte csontkeménnyé fagyott keréknyomokkal csipkézett mezőgazdasági utakon. Én futottam két sárvári sráccal az elején, mögöttünk talán egy magas pesti spori és a Keszei Bandi következett. Egy-egy kérdőjeles útválasztás kapcsán még összeértünk, de úgy éreztem, ha kissé növelem a sebességet, egyrészt még nem fog a földöz vágni és talán el is tudok lépni valamennyire.

Ez pontosan így is történt és bár egy olyan szakasz következett, ahol bizonyos részeken összefüggő pocsolyás és mocsaras területen kellett szlalomozni, a különbség egyre nőtt. Hanyag favágómunka eredményeképpen gallyak és csuklómnyi vastagságú ágak között vezetett az útvonal, majd a kék kereszt elvezetett egészen Erdeifaluig.

Itt, a térkép szerint, kék vonal jelzésre illett volna csatlakozni, de jobbra tekintve csak egy kerítéssel elzárt házhoz vezetett út (talán az volt maga Erdeifalu...), így folytattam utam a kék kereszten és nagyon úgy tűnt, hogy az a helyes irány, hisz - és bár itt emlékezetem eléggé hiányos - a GG jelzések továbbra is megfigyelhetőek voltak. Hátratekintve megnyugodtam, hogy a távolban bár, de biztosan követtek a sárváriak.

Ezután a már megszokott, erősen sáros hullámvasút emelt a pulzusomon, majd következett a Kustánszeg előtti frissítőpont, ahol elvált az 55-ös táv. A falu elején két agresszív kutya lendült támadásba és ugyan ott nyomta a zsebemet a gázsprayes kutyariasztó, a nagy szélben szerencsére nem kellett használnom.

A tó megkerülésekor fordultam stabilan északi irányba, ahol az erős pofaszél mellett erősen lápos tópart fogadott, ahol a haladás inkább hasonlított cuppogós gólyalábazáshoz, mint versenyfutáshoz. Ezek után egy elragadó erdei szakasz és egy a közelben megrettent szarvas bontotta meg az amúgy sem ingerszegény környezet nem létező monotóniáját, majd Németfalun keresztül a Bödére vezető átmenet szintén kellemes erdei és ligetes fílinget kölcsönzött az akkor már kifejezetten élvezetes futásomnak. (Számos 15km-es túrázót itt már másodszor kerültem el a távok egymásba futó mivolta miatt.)

A bödei frissítő után már ismerős terepen közelítettem meg a Kávás feletti hegyi hajlékokat és egy kifejezetten megható fűves horhoson át (úgy értem, hogy a tavalyi eltévedéskor egy sokkal barátságtalanabb durva meredeken ereszkedtünk vissza a faluba) meg is érkeztem a kiindulóhelyre, ahol óvatosan megjegyeztem, hogy bizony az én távom 2:19-es idővel nem igazán üthette meg a 33km-es, amúgy jogos elvárásokat.

Mögöttem negyed órával értek be a többiek, majd jóval később azok, akik nagy valószínűséggel a teljes távot teljesítették, köztük a Keszei Bandival, akivel gyorsan meg is beszéltük, hogy egy vasárnapi edzés keretében megmutatja, hogy ő merre járt.

Hiányérzet mindenképpen maradt bennem a fentiek okán, hisz úgy érzem, mindenképpen belefért volna erőnlétben az a kihagyott hurok, mert a terepes edzéseim is hosszabb távra voltak kihegyezve. Azt nem mondom, hogy majd jövőre végre egyszer nem tévedek el, mert ennél jobban kitáblázott terepet nehéz lenne elképzelni.

Természetesen, ha igény mutatkozik rá, szívesen visszaszolgáltatom a díjakat és készülök a jövő évi versenyre - térkép- és túristajelismeretből:-)

korpa

2009-es futóévem

A 2008-as évben sajnos összeszedtem egy talpi bönye gyulladást, aminek gyógyulását a pihenés elmulasztása jelentősen lassította.
Még nem hevertem ki teljesen, ennek ellenére elindultam 2008. december 31-én a Szilveszteri maraton 11km-es távján
Nemigazán ment a futás, a TV toronyhoz vezető emelkedő jó részét sétálva tettem meg, ez köszönhető volt annak is, hogy igazából nem a saját tempómban kezdtem. (ehhez az akkori edzettségi szintem szinte "0" volt)
Utána elhatároztam, hogy a 2009-es évet komolyabban veszem.
Az év elején ez nagyon jól össze is jött, hiszen az első 3 hónap alatt elértem a 2008.évi teljesített kilométereim több, mint felét. Az Ági meg is jegyezte, hogy nehogy megigyam ennek a sok futásnak a levét.
Sajnos be is igazolódott, mert a korábbi sérülésem egyike kiújult. Ez még igazából nem is lett volna olyan nagy baj, de a családunkban sorban következtek be a tragikus események, amik azért lelkileg is megviseltek.
Először az Ági nagymamája, utána a sógorom apósa, majd az Édesapám halálozott el.
Ez utóbbi viselt meg a legjobban és május 8 után igazából nem is futottam.
Ezután a versenyeken igazából csak azért indultam el, mert számítottak a részvételemre.
Egy futást felajánlottam Édesapám emlékének: a Sárvár-Répcelak futóversenyt.
Itt igazából az Ő egykori egyesületének színeiben indultam, ami a Sárvári Kinizsi SE volt.
Felkészülni nem készültem fel rá, de azért valahogyan végigértem rajta.
Nem akarok belemenni az összes verseny felsorolásába, de ezzel a kevés futással indultam a Keszthelyi Kilométerek félmaratonon is, illetve bevállaltam az Ágival párban a Sárvár-Kőszeg Vármaraton első 2 szakaszát.
A 2009-es év utolsó futása ismét az Egerszegi Mountain-Man hegyimaraton 11 (vagy inkább 10)km-es távja volt, amit az elején szenvedősen, de a végén már könnyedén lefutottam.
Azóta már futottam 3x6km-t, és elhatároztam. hogy most bármennyire is jól menjen, nemkövetek el hirtelen ugrásokat a fuitásaim során.
Sajnálatos módon ez az év is tragédiával kezdődött a számomra.
Most az én Nagymamám halálozott el tegnap éjszaka.
Nagyon bízom benne, hogy mostanában nem ér ilyen dolog, mert 1éven belül 4 ilyen est egy kicsit sok.
befejezésül egy fél mondat egy kedvenc filmből: "Fuss Forest, fuss..."

Van még tennivaló

A Magyar Olimpiai Bizottság elnöke szerint Magyarországon egymillió ember sportol rendszeresen, ami sajnos elég reális adatnak tünik. Szóval van még tennivaló! Ilyenkor még nagyobb öröm számomra, hogy egyesületünkböl tizenhárom futó több kilómétert gyüjtött 2009-ben, mint 2008-ban, átlagosan majdnem 49 százalékkal. Természetesen a többi tag teljesítménye is ugyanolyan érték! Hajrá ZASZ!

A videó megtekintéséhez Flash Player szükséges.

Egy remek eredmény egy remek esztendő végére

Az idei, 2009-es évben számos versenyen elindultam, és szerencsére bőven sikerült elérnem olyan eredményeket, amikre büszke vagyok. De szerettem volna egy olyan versenyt futni, amire tudatosan felkészülök, továbbá sikerül megfelelően rápihennem és ráhangolódnom, továbbá még a körülmények is kedvezőek egy ideális eredményhez. Az év első 364 napja nem bizonyult elegendőnek, hogy sikerüljön teljesítenem egy olyan versenyt, ami megfelel a fenti kritériumok mindegyikének. Azonban maradt az évből még egy nap, december 31-e...

Többen, éveken keresztül, kemény edzésekkel próbáltuk egyszer a 3 órás álomhatáron belül teljesíteni a szilveszteri hegyimaratont, de csak nem akart összejönni. Aztán 2004 szilveszterén egy egerszegi fiatalember, bizonyos Prauda Péter futott egy akkora időt (2:56:25), ami hihetetlennek és megdönthetetlennek tűnt. Nem is került azóta sem senki a közelébe, az utóbbi öt évben a tavalyi győztes idő járt még hozzá a legközelebb (3:06:50), de ugye még az is több mint 10 perc hátrány.

Gondoltam egy nagyot novemberben, és az idei edzésformámat látva arra bátorkodtam, hogy amennyiben az időjárás engedi majd, megpróbálkozok a fent jelzett csúcs megdöntésével. Nos, az időjárás kegyes volt, ideális futóidő volt az év utolsó napján. Nem maradt más hátra, meg kellett próbálni, amit elterveztem.

Előre bocsátom, aki egy izgalmas, küzdelemben és fordulatokban bővelkedő beszámolót vár, csalódni fog az írásomban. Neki inkább azt javaslom, kattintson a tavalyi versenyem beszámolójára. A forgatókönyv ugyanis éppen ellentétesen alakult a tavalyihoz képest: 2008-ban mindvégig abban a tudatban készültem, hogy nem lesz majd erős ellenfelem, és aztán a rajt előtti utolsó két percben tudtam meg, hogy lesz kettő is. Idén azonban Sólyom is előre jelezte csúcsdöntési szándékát, illetve híreket kaptam egy erős keszthelyi futó hasonló irányú ambícióiról is. Aztán 30-án este Sólyom bejelentette, hogy különböző okokból kifolyólag csak a tisztes helytállás lesz a célja, míg a rajt előtt negyed órával kiderült, hogy Francziszti János a közepes távot választotta.

Mélyen tisztelve az összes többi maratonista indulót, talán nem árulok el nagy titkot, ha előre elmondom: jelenlegi formámban kettejük kiesésével a fő ellenfelem a stopper, vagy ha úgy tetszik egy "virtuális Prauda Peti", az ő egykori ideje maradt.

Mielőtt még belevágok, egy utolsó megjegyzés előre: úgy néz ki, "kutyás" napot sikerült kifognom, a maraton során több ízben is találkoztam négylábúakkal, akadt köztük olyan, amelyik kellemetlenséget is okozott, volt, amelyik csak egy kis mosolyt csalt az arcomra. Igyekszem ezekkel fűszerezni amúgy meglehetősen száraz, unalmas beszámolómat magáról a versenyről.

Elindultunk, aztán hamarosan kezdődött a kaptató a TV-toronyig. Decemberben rengeteget edzettem itt, legjobb időm (13:56) helyett most 15:30-at terveztem, semmiképp sem akartam elfutni az elejét. Hihetetlenül lazán esett ez a tempó és ebből már kezdtem sejteni, hogy sikerült egész jól rápihennem az eseményre. Végül 15:20-ra értem fel, közvetlen a torony előtt előztem meg a két keszthelyi fiút és Jácintot, így már csak négyen maradtak előttem: Korpa a középső távról, illetve a legrövidebb távon élen álló trió: Dóra Peti, Koló és Bence. Alig fél perccel jártak csak előttem.

Persze csak fél szemmel figyeltem rájuk, a saját előre eltervezett tempómat próbáltam inkább tartani. Ami sikerült is, a Panorámán lefelé a négy percen belüli tempó ellenére 150 alá esett a pulzusom. Következett a Jánkahegy. És az első találkozás négylábú barátaimmal.

KK1 avagy Kutyás Kalandok 1. rész Az emelkedő közepén ketten voltak egy kutyával (ráadásul ismerem is őket). Harcias kutyájuk visszatartása közben, látva hogy csak ötödik vagyok, odakiáltottak: "Szeretnéd utolérni az elsőt?" És mutatták, hogy szívesen nekieresztik a kutyust. Integettem, hogy köszi szépen, talán majd legközelebb.. :)

Közben a köd és a kanyarok miatt elveszítettem az előttem haladókat, de szép tempóban, 160 körüli pulzussal sikerült fölkapaszkodnom a gerincre.

KK2 avagy Kutyás Kalandok 2. rész A gerincen haladva én is találkoztam azzal a (kissé vadnak tűnő) kutyával, akiről már Korpa és Sólyom is hírt adott a beszámolójában. Különösebben nem vagyok félős, még akkor sem, ha nincs nálam a kutyariasztóm, mint például a mai napon. Így elfutottam mellette, mire elkezdett felém kapkodni. Rákiáltottam, hogy maradjon veszteg, de egy darabon csak jött utánam, végül aztán leszállt rólam.

A Jánka vége felé közeledve aztán előtűnt a ködből előttem egy apró alak, Bicsák Bence haladt olyan fél perc előnnyel, de egyre közelebb kerültem hozzá. Azonban jutott a Jánkára még egy harmadik kutyus is:

KK3 avagy Kutyás Kalandok 3. rész Egy bácsi sétáltatta a (medve méretű, ámbár jámbornak kinéző) kutyusát, persze póráz nélkül. Egy szűk utca közepén mentek, muszáj volt közvetlenül a kutya mellett elfutnom. A bácsi már előre szólt, hogy nem bánt ám a kutyus. Ezen felbátorodva, tettem egy barátságosnak szánt, simogatást imitáló mozdulatot a kutyus felé, ahogy elmentem mellette. Több sem kellett neki, utánam eredt, szerencsémre azonban nagy termetéből fakadó lomha mozgása és gazdája folyamatos kiabálása végül megállásra kényszerítette.

Semmi nem tudott kizökkenteni, haladtam tovább, Bence egyre közelebb került, és amikor már csak olyan 50 m-re lehetett, jött a fordító, ahol ugye én visszakanyarodtam az Alsójánkahegyi út felé. Nagyjából olyan fél perccel jártam az ide tervezett részidőn belül, a tempó változatlanul könnyedén esett. Egy hosszú sík szakasz következett (a Zrínyi úttól egész Botfáig) amit lazán futva, 4:09-es átlagtempóban, 155-ös pulzussal futottam. Itt kaptam az első frissítőt az engem kísérő "szakmai stábtól", ugyan még nem igazán kívántam se enni, se inni, de pontosan tudtam, hogy később jól jön az még.

A Zrínyi úton megláttam Korpát. Tudtam, hogy nem egymással versenyzünk, de azért kíváncsiságból megmértem a távolságunkat. A külső Flex-nél 50 mp-el haladt előttem. Aztán mire a botfai nagy emelkedő aljához értünk, a differencia 30 mp-re olvadt. Mivel a részidőm itt már kezdett ijesztően jó lenni (közel egy perccel jártam "Prauda Peti előtt"), elhatároztam, hogy a durva emelkedőt csak nagyon könnyedén futom. Így is volt, de meglepődve láttam, hogy pillanatok alatt utolértem Attilát, és az emelkedő tetejéig el is kerültem.

Lefelé kellemesen telt, Attila utolért, cseverésztünk egy jót, egészen a bozsoki frissítőig. Itt intettem neki, sok sikert kívánva. A szimbolikusan féltávot jelző Balatoni útra 1:26:10-nél tettem a lábamat. Vagyis 1 perccel jött mögöttem Peti, persze csak virtuálisan.

Következett a Csácsi hegy, pontosan tudtam, hogy itt ugrik a majom a vízbe. Vagyis itt fog kiderülni, tudom-e tartani az addigi tempómat. Tudtam. Tovább növeltem virtuális előnyömet, és még mindig nagyon jól voltam. Mi az, hogy jól! A hegyről lefelé 3:42-vel jöttem, 152-es pulzussal. Az egész futásra számított eddigi átlagpulzusom 157 volt, tavaly ugyanitt 166-nál tartottam. Frissnek, erősnek éreztem magam, és még nagy tartalékokat sejtettem magamban, így itt már 80 % esélyt adtam neki, hogy meglesz a csúcs.

KK4 avagy Kutyás Kalandok 4. rész Ki ne hagyjam, hogy a hegyen én is láttam a Sólyom által már idézett túrázó csoportot a 20 kutyájukkal. Szerencsére azonban elkerültem őket, egy bekötő úton jöttek felém, de csak néhány kutya jutott a közelembe, és a gazdáik még időben visszaparancsolták őket.

KK5 avagy Kutyás Kalandok 5. rész Közvetlen a Parkerdő előtt, az utolsó csácsi házaknál két idős néni sétáltatta a nap korábbi kutyáihoz képest csak mikroszkopikus méretűnek tűnő tacskójukat. Mondanom sem kell: póráz nélkül. Már messziről meglátott mind a két néni, mind pedig a tacsi, aki haragra gyúlva, mérgesen csaholva el is indult felém. A nénik halálra rémült arccal a kutya helyett nekem kiabáltak, azt ismételgetve: "Meg kellene állni! Meg kellene állni, és majd megnyugszik!" Csak mosolyogtam, semmi kedvem nem volt elmagyarázni nekik, hogy ez egy futóverseny, a pólómon a szám az egy rajtszám, következésképpen én is egy versenyző vagyok, következésképpen nem áll szándékomban megállni 5 percre, és összebarátkozni Fifivel. Széles mosollyal elfutottam mellettük, csak integettem egyet barátságosan. Egészen jó kedvre derítettek. :D

Egy apróbb és egy közepes emelkedőt leszámítva hosszú sík következett egészen a Gógánhegy aljáig. Vártam, jön-e a holtpont, de csak nem akart megérkezni. Könnyedén tartottam a ritmust, előnyömet pedig a parkerdei másfél percről tovább növeltem két percre Peti előtt. Közben Korpával találkoztam, aki beérkezve a közepes távon autóba pattant és meg sem állt Neszeléig.

Kitárgyaltuk a versenyét, és latolgattuk az én esélyeimet is. A stábommal a hegy aljánál találkoztam, itt kaptam az utolsó frissítést, ahogy mindig, itt is futtában, tehát a teljes távot egyetlen másodperc megállás nélkül teljesítettem.

A csúcsdöntés szempontjából minden ideálisnak tűnt, már csak egyetlen akadály maradt. Úgy hívják: Gógánhegy. Az előzetes hírek szerint útépítések miatt nagy része fel van túrva, sáros-csúszós talajra lehet számítani. Az előny birtokában azonban bizakodva vártam a hegyet, és nem is volt különösebb gond: bár valóban helyenként sáros, süppedős talaj nehezítette a haladást, de az ebergényi emelkedő tetejére a két perces előnyömet precízen megőrízve sikerült feljutnom.

Innen már csak 3700 m volt hátra, de már csak lefelé! Maradt erőm még hajrázni is, az utolsó pár száz méteren, az egykori Ruhagyártól két tájfutó (Fehér Feri és Molnár Barni) is segített, hogy még véletlenül se tévedjek el. :D

Az utolsó 3700 m-t 3:46-al futottam. Az udvaron felállított célkaput elérve megállítottam az órám: 2:53:58-at mutatott. Megölelgettem Timi barátnőmet, aki a stáb tagjaként mindvégig lelkesen kísért és bíztatott. Ezúton is köszönöm Neki, és mindenkinek, aki segített!

Kézenfogtam Timit és besétáltunk a terembe. Hivatalosan így 2:54:20 került a jegyzőkönyvbe. Álmomban sem gondoltam volna, hogy több mint két percet javítva adom át a múltnak Peti rekordját. Nagyon örültem, és amin leginkább meg voltam lepődve, hogy szinte el se voltam fáradva (persze azért el, de ahhoz képest nem, ahogy a korábbi években szoktam érezni magam a célban). Le sem kellett ülnöm, vígan fogadtam a gratulációkat és kedélyesen beszélgettem minden ismerőssel.

Csak jóval később tudtam meg, hogy üldözőim közül Sólyom feladta a versenyt, így a dobogóra klubtársam Tölli Tomi és volt osztálytársam, a kiváló biciklis Vojnovits Csabi kerültek fel, 3:23-al és 3:33-al.

Egyszóval, ennél jobban nem is sikerülhetett volna számomra ez a verseny, és ennél jobban nem is záródhatott volna a 2009-es év.

Mindenkinek Boldog Új Évet, kellemes edzéseket és sikeres versenyeket kívánok 2010-re!

Timi készített néhány jó felvételt, én meg elláttam őket a megjegyzéseimmel, aki kíváncsi: katt ide!

Részletes eredmények: katt ide!

a versenyen mért adatok (kattintásra nagyítódik)

2008 vs 2009 (kattintásra nagyítódik)

És akkor az internet megfogadá: Lefutok 4500km-t az új esztendőben!

Tavaly olvastam egy cikk -et arról, hogy egy belga túdós szerint az internet tíz éven belül öntudatra fog ébredni. Az újévi fogadalmak időszakában eszembe jutott a téma és eljátszogattam a gondolattal, ugyan mi lesz az öntudatra ébredt internet első újévi fogadalma.
Hát kedves futótársak, bármennyire is jól jönne egy ilyen népszerűsítő gondolat egy ilyen nagyhatalmú támogatótól, a címben szereplő összefüggés biztos nem fog kialakulni a net és a kedvenc sporttevékenységünk között!
Vannak más, nem ennyire közvetlen összefüggések, amelyekről most az újévi bulik elmultával talán érdemes egy kicsit elgondolkodni. Ezzekkel a gondolatokkal talán könnyebben megértjük miért is kell nekünk az a sok izzadás ahhoz hogy megadjuk a szervezetünknek azt ami jár neki, sőt egy kis muníciót is kaphatunk ahhoz, hogy másokat is kirángassunk az aszfaltra.
Induljunk öntudatra ébredés gondolatától. A cikkben szereplő kutató az internetet egy hatalmas komplex rendszernek fogja fel, amely pár éven belül eljut arra a szervezettségi szintre hogy az emberi öntudathoz hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. Ez nem valószínű, hogy egy emberi elméhez hasonlítható állapot lesz, lehet hogy mi azt nem is fogjuk úgy érzékelni, de az a jelenség mindenképpen egy új, magasabbrendű tulajdonság/képesség lesz. Ehhez az ötlethez a kutatók nagy bonyolultságú komplex rendszerként tekintettek az internetre. Hasonlítsuk össze ebből a szempontból szervezetünket a nettel. Mindkét esetben több többszörösen öszetett rendszerek hálózatait látjuk: Az internet áll a hardwerek (számítógépek, routerek )összekapcsolt hálózatból, amelyek között az elektronikus és optikai jelek tartják a kapcsolatot. Az előbb előbb említett jelek információkká állnak össze, ezek az információk közvetlen linkekkel, illetve jelentésükkel kacsolatban állnak egymással. Végül, nem utolsó sorban ott vannak a felhasználók, akik kezelik a rendszereket és ezek alkalmazásával ugyancsak hatalmas hálózatot alkotnak.
A szervezetünkben a mondjuk a sejtekben lévő molekulák a biokémiai reakciókkal lépnek egymással kapcsolatba, és már ki is allakult a többmiliárd elemből álló hálózat. Ugyanígy egymással hatalmas hálózatot alkotnak molekulák „kommunikációjával” a sejtjeink, az idegsejeink hálózatáról meg mindenki hallott már.
Ezeket a többszörösen összetett rendszereket komplex rendszereknek hívják. Ennek legfontosabb tulajdonsága, hogy a kimenet nem közvetlen függvénye a bemenetnek: Ha pl betöltök 7 l benzint a kocsimba, akkor azzal le fogok autózni 100 km-t minden további nélkül. Ugyanakkoir hiába majszoltam be 1 kg csokit karácsonykor, attól még nem tudom lefutni a 100 km-t.
Elérkeztünk egy fontos ponthoz: Kultúránkban a szervezetünket egy darab valaminek képzeljük el. Ezzel sokkal inkább gépként tekintünk rá: elvárjuk, hogy a bemenetnek meglegyen a logikusés kapcsolt kimenete. „Miért kellene nekem szaladgálni őrültként az utcán, amikor sokkal kényelmesebb egy sörösüveggel és chipsszel megnézni a Dakar rallyt! Futás után hullafáradt leszek, semmi értelme az egésznek!” –gondolja emberünk. Ebből a szempontból valóban értelemtlennek tűnik az egész, főleg ha nincs sikerélményünk a futásból. Sajnos a testünk nem egy testként, de nem is pár szerv szervezeteként működik hanem az egy többszörösen öszetett komplex rendszer.
Nos ezek a komplex rendszerek a bonyolult működésük miatt sok-sok fejtöréstokozott az okosoknak, olyannyira, hogy még most is sokan osztják azt a nézetet, hogy a komplex rendszerek annyira áttekinthetetlenek hogy átmenetet képeznek a rend és a káosz között.
Szerencsére azért vannak kapaszkodók ebben a káoszközeli állapotban. Ezek a rendszernek olyan tulajdonságai, amelyek minden nagy bonyolultságú komplex rendszerre vonatkoznak, legyen az egy élő sejt, az emberi agy, az emberi társadalom, vagy akár az internet (Az erről szóló általános rendszerelméletet egy Ludwig von Bertalanffy nevű biológus alkotta meg). Ilyenek például, hogy a szervezetünk függetlenül a külső körülményektől sokáig stabil állapotban marad (ezt hívjuk egészségnek), mígnem egyszer csak számunkra váratlanul megbomlik az egyensúly. Egyesek tüdőrákot kapnak a passzív dohányzástól is, mások meg egész életüket végigdohányozzák annélkül, hogy elkapnák a kórt. (Ennek a jelenségnek egy modelljét és magyarázatát nemrég találták meg – megint két magyar név: Barabási Albert László és Albert Réka) Legrosszabb esetben teljesen összeomlik a rendszer amit halálnak hívunk. Ugyanakkor a rendszerek idővel alkalmazkodni tudnak az új feltételekhez hosszabb távon. Ezt hívják evolúciónak.
Fontos, hogy a szervezetünk működését rendszerként fogjuk fel. A kutatók is fontosnak tartják ezt a szemléletmód változást, (és nem csak a szervezetünk, hanem a biológiától kezdve, ökológián át a természettudomyányokig minden területen) olyannyira hogy ezt a rendszerközpontú szemléletetnek tudományos nevet is adtak: Ez a rendszerparadigma. Kornai professzor készített egy nyolc pontos összefoglalót róla. Érdekessége a téma feldolgozásának, hogy azt a professzor a magyarországi rendszerváltás szempontjából dolgozta fel, az általános rendszerelmélet alapján teljes egészében érvényes az emberi testünkkel kapcsolatos gondolatokra is. Nem kell megijedni, futótársak, nem fogom most végigelemezni a dolgozatot, csak pár számunkra fontos szempont:
1. A rendszerek jelenlegi állapotát akkor tudjuk megérteni, ha azt annak történelmi előzményeit is figyelembe vesszük: Az australopithecus több mint 4 milló éves előremutató lábujj maradványaiból a tudósok arra következtettek, hogy már az az ősünk leszállt a fáról, tehát aktív, ha úgy tetszik aktív„földön futó” életmódot folytatott. Tehát ez a rendszer ami mi magunk vagyunk, már több mint 4 millió éve ahhoz hogy túléljen nagyon is sokat futva, aktív fizikai tevékenységet kellett végeznie. Asok évszázad, de lehet hogy pár évmillió alatt ez a rendszer úgy tudott élve maradni, ha sokat lótott-futott magokat állatokat keresve esetleg vízi éltmódot folytatva. Ezt a rendszer ilyennek alakult ki és nagyszerűen működött így kb 50 évvel ezelőttig. Ekkor történt meg az a változás, amikor az emberek többsége „beült” a munkahelykre és feleslegssé vált az aktív mozgás a megélhetéshez. Nagyon jól érezzük magunkat ebben a környezetben, büszkék is vagyunk rá: megteremtettük a kényelmet magunk körül. Csak egy a gond: a rendszerünk nem tudott ennyi idő alatt alkalmazkodni a kevés mozgáshoz, és a mozgás hiánya fennakadásokat okoz a metabolikus hálózatban, amit aztán az orvosok úgy dignosztizálnak mint: cukorbaj, elhízás, magas koleszterin..stb. Nem is csoda gondoljuk végig: Az elmúlt 4 milló évből csak az utóbbi 50 megváltozott életmóddal. Hogy ez milyen kevés idő, gondoljuk el, hogy az elmúlt 4 millió év egyenlő azzal az 1000 km-es távval amit az „ezredeseink” lefutottak az idén. Ehhez a távhoz viszonyítva az 50 év annyi mint a szilveszteri futás utolsó 12,5 métere az 1000km-hez viszonyítva. Nos ez a talán 2 generáció nagyon nagyon kevés ahhoz, hogy a rendszerünk átálljon a mozgásszegény életmódhoz. Most úgy állunk, hiába fejlesztette ki magának a homo sapiens a kényelmes életmódot, még nagyon sok generációnak biztosítani kell az aktív mozgást rendszer optimális működéséhez, azaz a szerevezet egészségéhez.
2. A rendszerparadigma másik szempontja szerint a rendszerre mint egy egységgel, nem pedig az egyes résztudomáynok összességére kell tekinteni. Tehát téves az a nézet, hogy mondjuk aktív mozgással x %-ban eleget teszünk a szervezetünk követelményeinek. Ezzel szemben a mozgáson kívül kell még a megfelelő táplálkozás. Ebben a legnagyobb veszélyt az egyoldalú, mai technológiával „szegényített” étkek használatában látom. Ha elég figyelmet (és anyagiakat) tudunk arra fordítani amit változatos és a régiek étkeire hasonlítanak, szerintem ezen a téren megadjuk a rendszerünknek azt ami kell neki. Ugyanígy figyelembe kell venni a társadlmi és pszichikai előzményeket, mert az ilyen jellegű konfiktusok mellett kialakulhatnak azok a tönetekm amelyeket pszichoszomatikus tüneteknek hívnak.

A jelenlegi valóságunkban úgy tűnik az utóbbi jelenségek nem okoznak annyi gondot mint a táplálkozás de főleg a mozgáskultúránk, amiben mai társadalmunk nagyon sok adóságot halmozott fel a szervezetünkkel szemben! Nagyon tetszik nekem az a sok ember akivel találkozunk vesenyeken, utcai futásokon, viszont még mindig nagyon nagyon kicsi az az arány akik akár futással akár más sportolással rendszeresen megadják szerveteüknek azt a mozgást ami jár neki!
Még ömnagunknak is sokat kell fejlődni addig is amíg az internet vagy a társadalmi rendszerünk öntudatra ébred.

– Vagy talán a társadalmi környezetünknek már megvan az öntudata csak mi globalizációnak hívjuk??

Kedves futótársak sok boldogságot nagyon sok kellemes lefutott kilométert és még sok sok új futótársat kívánok az 2010-es évben!

Szeredi Miklós