Az uborkától a hálapénzig

Így az uborkaszezon végének közeledtével azt gondolom, hogy hamarosan úgyis egymást túrják majd ki a főoldalról a színvonalas versenybeszámolók, így még kihasználom ezt a kis holtidőt, hogy egy nem teljesen futás-specifikus írást közöljek.
Talán mert a felkapott téma oltárán többen is sikerrel egyengetik saját egzisztenciájukat, talán mert személyes véleményem is kifejezésre kerülhet így, de most, hogy telezabáltam magamat egy nem kimondottan emberi adag tejszínes keltpalacsintával, végképp teljesen hiteltelenül járhatom körül a témát:-)

Szóval arra gondoltam, miért is ne háborodhatnék fel a nem-futók (kiterjesztve: anti-sportolók) illuzorikus, életvitelükből még véletlenül sem következő, egészségi állapotuk, testsúlyuk , illetve esztétikai paramétereik vonatkozásában megfogalmazott vágyain.

Itt és most eltekintenék a dohányosok tüdőkapacitásának elemzésétől, az alkohol fizikai teljesítményre gyakorolt hatásáról és egyéb kórosan káros szenvedélyek rabjainak keresztre feszítésétől. Soroljuk őket ebben a megvilágításban a menthetetlen kategóriába, de legalább is most ne bolygassuk életmódjuknak a hátterét.

Sokkal inkább olyan „átmenetileg gyógyíthatónak látszó réteg” hozzáállása lehet érdekes, akik valamiért nem ismerték fel, vagy egyszerűen kényelmesnek tartják nem felismerni a testmozgásnak, urambocsá’ a hírhedten nagy kitartást és kellő fizikai kondíciót igénylő futásnak és rokon sportágaknak a hasznosságát. Tudják, sőt nagyon is jól tudják, hogy mit kellene tenniük azért, hogy amikor a legközelebb a tükörbe néznek, ne tehessenek egy elfojtott szemrehányást se maguknak. Ám valamiért úgy gondolják, rengeteg olyan lemondás nélküli és ami még vonzóbb, életük csak egy átmeneti időszakát „meggyötrő” alternatívát is választhatnak, ami majd jól megoldja minden jelenlegi és későbbi komoly problémáikat. (általános levertség, izomgyengeség, túlsúly, cukorbetegség, magas vérnyomás és mindezek ismert szövődményei)

Ismerek olyanokat körülöttem (és itt nem az egyesületi tagokra céloztam), akik szervezetüket átverve igenis elhiszik, hogy ha internetes pókerpartykon élesítik tompa elméjüket, vagy ha a haverok társaságában néhány sörrel még van erejük leöblíteni a heti futball-orgia kegyetlen színvonalát, sportemberhez méltó életükkel egyben példát is mutatnak embertársaiknak.


Ők ugyanazok, akik óvatlanul belevágnak minden olyan hazug ígérettel csábító átmeneti diétába, amely egy adott speciális étrend néhány hónapos alkalmazásával a tökéletes fizikai állapot eljöttét vetítik előre, és ami ennél is rosszabb, annak megtartását is garantálja…

Gondoljunk csak bele (ez az amit ők nem nagyon nem szeretnek), hogy hiheti el ép ésszel valaki, legyen bármennyire is elvakult, hogy egy fél (vagy némelyiküknél már háromnegyed) élet bűnözéseit meggyónhatja – maradva a sportkifejezéseknél – alig félszezonnyi böjttel az addigi életmódja gyökeres megreformálása nélkül? Ugyanezek az emberek vajon mit szólnának, ha teszem azt éhbér fejében arra kényszerítenék őket, már bocsánat, hogy tehénszarból szalmát válogassanak, hogy aztán a főnökük elvigye egyszer őket egy frissítő masszázsra, miután a fenti hátrányos munkamegosztás tovább folytatódik életük végéig? Váltig állítanák-e a kezelés után, hogy onnantól nekik a trágya bódítóan rózsaillatúvá, a szalma meg gyémánttisztaságú munkaeszközzé nemesült? Logikusan nem éppen ez következne szegényes gondolatrendszerükből kiindulva?

Vajon miért tart ott az átlagember, hogy általánosan elfogadottnak tartja már a húszas-harmincas éveiben, hogy ilyen-olyan gyógyszerekkel, stimulánsokkal kénytelen élni, hisz – vélik – az különbözteti meg napjaink homo sapiensét a több ezer évvel ezelőtti elődjétől, hogy a tudomány vegyszereket fejlesztett ki egészségükre, mi több: tiszteletükre. Tévednek, nagyot tévednek…

Ezzel gyökeresen szemben helyezkedik az a lehetőség, amely nem párperces lábemelgetéssel ígér mindenki számára elérhető feszes popsit, de még csak nem is magunkra aggatott elektródákra bízza kockás hasfalunk csodával határos kifejlődését. Ez a választás, a rendszeres aerob mozgás alternatívája, viszont kellő önfegyelemmel és tudatos életvitel mellett egy hosszú távra szóló örömforrássá válhat, miközben ideális esetben talán mindörökre távol tarthat egészségügyi rendszerünk hálapénzekkel kikövezett útvesztőjétől.

korpa

Edzés, vagy több ennél?

Sziasztok!

Nagyon régen írtam a blogba, ennek részben bokros teendőim, részben motivációvesztésem az oka. A feladott Ultrabalatonom után nem találtam magamra. Indultam pár rövidebb-hosszabb versenyen, görkorcsolyáztam, kerékpároztam, de néhány rövidtávon elért PB-n és élvezetes, de nem túl sikeres rövidtávú duatlonversenyen kívül általános visszafejlődést tapasztaltam. A szilveszteri hegyimaratonon is távol kerültem a tavalyi harmadik helyezéstől és bőven 4 órán kívül kerültem, miután már a csácsi domboktól sokat sétáltam.

Nem estek rosszul a futóedzések, de ennek ellenére nem hiányoztak. Egy héten egy 10-20 kilométeres futás bőven elég volt, és ugyan emellett kerékpározom is, ez ultrafutó versenyekre edzésnek kevés.

Ma szabadságon voltam - egy csomó ki nem vett szabadnapom maradt tavalyról - kemény volt az év, nem volt alkalmam hétközben pihenni - és úgy döntöttem, hoyg hosszút futok. Konkrétan a hegyimaraton útvonalára gondoltam, és hogy egy kis csavar legyen benne, fordított irányban terveztem lefutni.

Kicsit bosszantott, hogy kora reggeltől esett az eső, de nem akartam, hogy emiatt elszalasszam a soha vissza nem térő alkalmat, ezért nem törődve a várható viszontagságokkal, pakoltam magamnak három csokit, megtöltöttem a kulacsövemet és útnak indultam.
Erősen figyeltem arra, hogy már az első lépésektől laza tempóban fussak. Ugyan az első, sík kilométer ötperces lett, ez a gógánhegyi emelkedőre érve ez gyökeresen megváltozott. Szép komótosan, érzésre zsírégető pulzustartományban kocogtam felfelé és a lejtőkön sem engedtem, hogy nagyon felgyorsítson a gravitáció. Hiába könnyú haladni, a gyors lábmozgás hamar feltornássza a pulzust, amit mindenképpen el akartam kerülni. A Gógánhegyről lefelé futva elégedetten konstatáltam, hogy végre nem csak olyan emlékem van a helyről, hogy itt már nem tudtam futni.

A Csácsig tartó út eseménytelen volt, elhagytam a tizedik kilométert és már szinte teljesen átázott a ruhám - szerencsére nem volt hideg, ezért ez csak azt jelentette, hogy nem izzadtam és kevesebbet kellett innom - a teljes táv alatt kevesebb, mint 2 decit. A csácsi dombos szakaszt még sohasem futottam végig ebben az irányban, ezért kíváncsian vártam az emelkedőket. Ebből az irányból is kemények voltak, de gond nélkül legyőztem őket.
A bozsoki mászás elején megkordult a gyomrom, de hirtelen nem tudtam elővenni egy csokit sem, ezért úgy döntöttem, hogy nem állok meg, inkább megpróbálom "zsíron" végignyomni, szintén a hosszú távokra készülés jegyében.

A Karácsony-hegy felhőbe burkolózott. A látótávolság pár tíz méter volt és amellett, hogy folyamatosan esett, szinte harapni lehetett a levegőt. Talán ez volt a legkeményebb mászás - hosszú és sokszor igazán meredek, és már bőven túl voltam az idei leghosszabb edzéstávomon.
A Flextronics előtt megnéztem Asi autóját, ebből plusz erőt merítettem - és abból is, hogy már csak három emelkedő várt rám: a MOL kúttal szembeni, a Jánka-hegyi és végül a Panoráma úton az 1,7 kilométeres finálé.

Az elsőt és a másodikat magabiztosan abszolváltam, a Panoráma úton pedig teljesen a biztonságra mentem. Nem akartam az utolsó kilométereken kidőlni, ha már eddig eljutottam belesétálás nélkül. Nem is ezek lettek a leggyorsabb kilométereim.

A tv-toronytól lefelé lélekben már szárnyaltam, testben ez már nem volt ilyen egyértelmű: a meredek lejtőn futva is pár másodperccel öt perces tempón kívül voltam, de legalább nem okozott gondot a Plus-tól hazáig kocognom sem.

A vége 42.3 km lett, 3:57 alatt, belesétálás nélkül. Nagy lépést tettem a visszatérésem felé, de még távol vagyok attól, hogy régi önmagam legyek.

Üdv,

Tamás

Alaszka tuning

Nagyon szépen sikerült a tavalyi évben a Zalaegerszeg-Alaszka futásunk, hiszen elméletben 4x is teljesítettük a távot.
Úgy néz ki, hogy az idei évben még kapunk ehhez egy kis tuningot, mivel a Kanizsai futóklub úgy döntött, hogy km-gyűjtő versenyre invitál bennünket,
A felhívásuk így néz ki, egy rövidebb változatban.

Kanizsai Futóklub vs. Zalaegerszegi Aszfaltszaggatók SE
A nagy kilométergyűjtő verseny
A Kanizsai Futóklub versenyre hívta az Zalaegerszegi Aszfaltszaggatókat, hogy kiderüljön: melyik klub tagjai futnak többet egy év alatt. Minden lefutott kilométer számít, függetlenül attól, hogy edzés, vagy verseny. A verseny a sportszerűségen, becsületességen alapszik: mindenki maga számolja a megtett kiliket, és év végére kiderül, hogy ki volt a jobb.

Versenykiírás

A Kanizsai Futóklub és a Zalaegerszegi Aszfaltszaggatók SE közötti nagy kilométergyűjtő verseny

Verseny célja: minél több lefutott km-t gyűjteni, klubonkénti összesítésben az év folyamán.

Részvételi szabályzat:

Mitől –meddig tart a verseny?
2009. január 01. – 2009. december 31.

Ki gyűjtheti a kilométereket?
A klubok igazolt tagjai.

Számít-e, hogy valamelyik klubban több igazolt tag van?
Nem. Mindkét klub érdeke, hogy minél több tagja legyen, így több km gyűjthető.

Mi számít lefutott km-nek?
Az a táv, amit a sportoló edzésen, vagy bármilyen versenyen teljesített.

Milyen mozgásforma számít?
Kizárólag a futás. A gyaloglás, túra, kerékpározás, úszás nem.

Számít-e a futás gyorsasága?
Nem. Bármilyen gyorsasággal megtett kilométer egyformán számít.

Kell-e igazolni a lefutott távot?
Nem, a sportoló által bemondott távolságot tényként kell elfogadni, bízva a sportszerűségben.

Mikor kell nyilvánosságra hozni a verseny állását?
Mindkét fél vállalja, hogy minden hónapot követő 10 napon belül nyilvánosságra hozza az előző
hónap utolsó napjáig összegyűjtött kilométereit.

Lehet-e utólag rögzíteni a kilométereket?
A nyilvánosságra hozott, lezárt hónaphoz utólag már nem lehet km-t hozzáadni.

Ki lesz a győztes?
Az a klub, amelynek tagjai 2009. december 31- én éjfélig több kilométert gyűjtöttek össze.

Mi lesz a nyeremény?
Nagy dicséret.

Minden jó, ha a vége jó!

Minden jó, ha a vége jó! Igazából így lehetne röviden összefoglalni a 24km-es futás élményeit. Ez a szilveszteri futás megint egy tökéletes zárása volt az évnek, pedig erre azért nem volt 100 százalékos garancia. Tudtam, hogy nagyon sok ismerös arc lesz, ráadásul olyan emberek arcai, akiket kifejezetten kedvelek. Tudtam, hogy bázakerettyei baráti körömböl is megint eggyel több társ fektetett futócipöbe. Tudtam, hogy a "pálya" hasonlóan hangulatos lesz, mint az elözö 8 évben (azóta ismerem az útvonalat).
Viszont nem tudtam, hogy a normális edzésterv nélküli készülés következtében "kialakult" gyorsan savasodó lábizomzatomnak mennyire fog jót tenni a botfai emelkedö, illetve a jobb térdem mennyire lesz jó. A savasodást egyébként egy december 15-i teszt is tökeletesen alátámasztja, melyet Bécsben végeztettem el és amelyik gyenge alapállóképességet mutatott ki. A térdem meg december 21-én dagadt be, szóval ez is adott volt.
Szerencsére 25-én, 26-án meg 28-án sikerült egy jót edzenem, így már kezdtem optimistább lenni. Közeledve a nagy nap felé Peti2 elvállalta, hogy a 11km-es táv lefutása után kimegy a bútorgyári frissítöhöz, aminek megintcsak megörültem, hiszen így már nyugodtabban indulhatok a 24km-en. Petinek még egyszer köszönöm kedvességét!
Maga a versenyröl már sokat olvashattunk itt a blogban, ezért itt már nem akarok hosszan értekezni róla. Meglepöen jól eltaláltam az ideális tempót, jó volt a hangulatom és kivételesen minden frissítönél ittam egy kicsit. A Jánkán még meg is álltam az iváshoz, a pálinkát megköszöntem, de nem fogadtam el. A pályán közben elfutott a Guba Pisti meg a Keszi. Gyorsan utánuk sprinteltem és egészen a botfai emelkedöig velük voltam.

Keszi, Cece, Hegyi Peti, Guba Pisti és én Botfán

Ott azért nem tudtam olyan szépen felfutni, mint 3 nappal korábban, amikor is nagyon óvatosan kezdtem a kört. Keszi, Guba Pisti, Cece, Hegyi Peti ugyan elhagytak engem, viszont én is a mögöttem lévöket. Lent a csácsi frissitönél csak vmi olyasmit hallottam, hogy "Nem kell még elvenni az asztalról, nem jön ott senki". "Csúcs, akkor valahogy most már be kéne érnem a célba"- gondoltam. A Decathlon-nál regisztráltattam magam, ahogy kellett, aztán az akkor érkezö Szeredi Miklósnak is mutogattam, hogy menjen a parkolóba, aki úgy is tett.
A végén végülis nem akartam már annyira meghalni. Az idöeredményem 2:05:30 lett, amivel teljes mértékben elégedett vagyok, különösen h ez az összetett 6. helyre volt elég. Érdekesség, hogy 2003-ban már futottam vmi ilyesmi idöt, akkor az összetett 2. helyért járó díjat nyújtották át nekem.
Összeségében tehát nekem is nagyon nagy élmény volt ez a szilveszteri futás és öszintén gratulálok mindenkinek az elért eredményéhez!

Csodatermékek - ahogyan én látom

Azokkal értek egyet, akik azt vallják: mint az élet minden területén, a futásban is három nagy titka van a sikernek: az első a munka, a második a munka, a harmadik pedig a munka. Magyarul, aki eredményre, fejlődésre vágyik, annak dolgoznia, vagyis edzenie kell, punktum. Igenám, de nemcsak az a munka, hogy minden áldott nap felkerekedek, és gyalogkakukk módjára 5-6 órát keményen edzek. Az is munka, amit mellette fejben is el kell végezni. Tudni kell okosan kitűzni reális célokat, és megtervezni a hozzá passzoló edzésterveket. Tudni kell türelmesen pihenni, ha adott esetben arra van szükség. Tudni kell helyesen megválasztani a ruházatot, a felszerelést, a futócipőt. És igen, tudni kell megválasztani a helyes táplálékot is.

Én magam igen régóta érdeklődöm a téma iránt, és sok évnyi tapasztalat után elég markáns véleményem van róla, mármint a helyes táplálékokról. A szilveszteri beszámolóm után többen rá is kérdeztek, milyen spéci cuccokra utaltam az írásban. Alig győzöm, hogy mindenkinek egyesével irogassak, ezért inkább kifejtem itt egyszer, precízen, és így mindenki számára hozzáférhető lesz. Nem szeretnék semmilyen konkrét terméknek reklámot csinálni, de mivel egy elég különleges, sajátos utat járok e tekintetben, azt szívesen megírom, milyen elvek alapján mérlegelek és választok. Végül is nem hadititok, ha ez többeket érdekel, szívesen megosztom. Fontos kérdésnek tartom ezt, mert óriási a kínálat, és nehéz kiválasztani azt, ami tényleg jó lesz nekem.

Szóval: hiszek benne hogy szoros összefüggés van a teljesítmény és a táplálékbevitel között. Azonban a témában elérhető "szerek" nem mindegyikében hiszek.

I. Először is: két filozófia verseng egymással, szerintem mindenek előtt azt kell eldönteni az embernek, melyiket szeretné követni. Az egyik filozófia a rövid távú teljesítményfokozásra irányul (nem feltétlenül dopping, de a dopping is ide tartozik). A másik filozófia pedig a szervezet hosszú távú egyensúlyának és tápláltságának megtartására törekszik. Röviden két klasszikus példa.

1. Van egy lovad. Elmentek egy nagyon-nagyon hosszú útra, és húzza szegény a nehéz szekeret. Idővel elfárad, lelassul, elfogy az energiája... Az egyik megoldás szerint rásuhintasz egy hatalmasat egy ostorral, így egy látványos, azonnali teljesítménynövekedést fogsz tapasztalni. A másik megoldás szerint hagyod pihenni, megeteted,megitatod, majd amikor újra erőre kap, indultok tovább. Vajon melyik módszerrel juttok tovább?

2. Van egy virágod, otthon cserépben. Egyszerű teremtmény, csupán vizet kér. Te azonban hanyagságból megfeledkezel róla, hetekig nem kap szegény folyadékot. Azt veszed már csak észre, hogy a levelei mind elkezdtek sárgulni. Szeretnéd, ha újra szép zöld lenne, mint egykoron. Egyik megoldás: veszel jó sok zöld festéket, és befested a leveleket. Azonnali, látványos eredmény! A másik megoldás, hogy újra adsz neki vizet, amire már annyira szüksége van szegénynek. Magához fog térni, újra élni fog, és a levelei újra zöldek lesznek. Melyik módszerrel fog tovább működni a történet?

Ha valaki a rövid távú, manipulatív módszereket keresi, ne is olvasson tovább. Én magam mindig is igyekeztem nagy ívben kerülni a szervezet becsapását. Hosszú távra tervezek, a sportteljesítményben és az egészségemben egyaránt.

II. Ha már valaki döntött, hogy a szervezet hosszú távú táplálására törekszik, még marad egy feladata: el kell tudni dönteni adott termékről, hogy vajon melyik filozófia szerint működik. És ez sokkal nehezebb feladat, mint az ember elsőre gondolná. Szinte minden gyártó (pláne minden forgalmazó) a sajátját hirdeti a legjobbnak, csupa pozitív tulajdonságot fog felsorolni, a hátrányokat és esetleges mellékhatásokat pedig igyekeznek jótékony homályban tartani. Saját tapasztalatom: az első ránézésre jónak (táplálónak, megbízhatónak) tűnő termékek 90%-ról egy alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy valójában a manipuláció (a szervezet rövid távú becsapásának) filozófiája szerint működik. Nem kell ehhez orvosnak lenni, minimális élettani ismeret, egészséges szkepticizmus és józan paraszti ész elegendő. A lényeg: azt kell mindig kutatni, a termék vajon táplálja-e a szervezetet (vagy annak egy konkrét szervét), hogy az erős legyen és jól tudjon működni, vagy pedig inkább olyan anyagot próbál kívülről bejuttatni a szervezetbe, amit magának a jól működő szervezetnek kellene belülről megtermelnie. Ha ezt lesarkítjuk, meglepő végkövetkeztetésre juthatunk: nincs szükségünk semmi másra, csak jó minőségű, természetes táplálékokra, amik maximális állapotba hozzák a szervezetünket. Ehhez képest bármilyen mesterséges készítmény csak ronthat a helyzeten, mivel kibillenti ezt a természetes egyensúlyt.

III. Én így gondolom már több mint tíz éve, nem hiszek a csodatermékekben, csak a természetes táplálkozásban. Már jóval a futás előtt foglalkoztatott a téma, talán nem véletlen, hogy amikor elkezdtem a futkározást, rá pontosan hat hónapra 3:17 alatt futottam le a hegyimaratont. Talán az sem véletlen, hogy a foci közben, rúgásokból származó sérüléseket leszámítva lassan hét éve szinte alig volt sérülésem, se túlterhelésből, se óvatlan mozdulatból. Az ízületeim is meglepően jól bírják a heti 50-100 km aszfalton futást, még soha (valóban soha) nem fájt a térdem. Tehát: csodatermékekre nincs szükségem, van viszont sok jó ételre és italra, természetes szénhidrátra, fehérjére, vitaminra, stb. Igen ám, de a mai táplálékaink valódi jó táplálékok-e? Sajnos, az én véleményem szerint nagyon messze állnak ettől. Fertőzöttek már a földek, a levegő, tovább rontja őket a feldolgozás, a tartósítás, az élelmiszeripar butaságai.. A végeredmény: kevés tápérték, sok fölösleges (semleges vagy ártó) vegyi anyag. Ezért én olyan termékeket keresek, ahol:

1. A gyártócég megbízható, hiteles tudással bír.

2. Garantált, hogy csak természetes anyagok az összetevők.

3. Garantált, hogy a termékek tiszták.

4. Magas a termékek koncentráltsága, a nagyobb hatékonyság érdekében.

Ha az ember leszűkíti a palettát az ezen kívánalmaknak eleget tévő termékekre, már nem is olyan nehéz kiválasztani azt, amit ezek közül a legjobbnak tart.

Mountain Man Futás 2008-12-31 (a kísérő szemével)

Roli kérésére megerőltetem magam és kipréselek onnan egy kis beszámolót saját, kísérői minőségemből is. A legnagyobb örömmel teszem ezt, természetesen:-)

Teljesítvén a 10km-es távot, meglepődve tapasztaltam, hogy bőven akadt még bennem annyi erő, hogy könnyedén hazavitessem magam egy technikailag magasan képzett tájfutó barátommal (itt próbáltam finoman az enyhét kissé meghaladó túlsúlyára utalni:-)).

A késői reggeli nyújtotta megnyugváson felbátorodva hamar felkaptam legmelegebb kerékpáros gúnyámat, melyet normálisan csak a kulacsbabelefagyós bringás edzéseken viselek. Ám ma jogosnak éreztem mindezt, hisz a Roland maratonjának a Csács-Kaszaháza-Gógánhegy-Egerszeghegy-Deák harmadát igyekeztem testközelből meglesni, jobbtól nem szégyen tanulni alapon.

Előzetesen nem látszódtak komoly ellenfelek, legalábbis a megyéből, így nem is az első hely kérdése borzolta a kedélyeket, inkább a várható időeredmény alakulásával foglalkoztunk, mely végül 3h05m-ben került meghatározásra.

A Csácsi-hegyi úton sajnálkozva figyeltem már a második mellettem elfutó alakot, hisz egyikük sem hasonlított se futóstílusban, se arcügyileg a Rolihoz. Nem úgy a harmadik, akinek bevárása viszont 3 és fél, illetve másfél perccel komolyabb fagyási sérüléseket okozott ahhoz képest, mintha előbbiekkel indulhattam volna neki a hátralévő kilométerknek.

Ám nem bánkódtam emiatt, hisz hármójuk mozgása között a Rolié tűnt leginkább természetesnek, így némileg el tudtam képzelni, hogy vele haladva jutok el leghamarabb a célig.

Éles hallásomnak köszönhetően hamar feltűnt, hogy folyamatosan képes hangosan kommunikálni velem, nincs az égvilágon semmi nyavalyája (talán meg sem izzadt) és meglepően reálisan emlegette a Gógánhegy mindent eldöntő mivoltát. Ez számomra azt mutatta, hogy nem esett pánikba néhány perc hátránnyal a tarsolyában. Mondjuk akkor úgy, hogy igyekezett a kilométerek mellett perceket is gyűjtögeni, ezzel is emelve egy esetleges győzelem értékét.

A Parkerdő ilyen és hasonló filozofálgatással telt, viszont a kaszaházi emelkedőn, de még inkább a neszelei városrészben már karnyújtásnyira sem haladtunk a virtuális ezüstérem mögött, köszönhetően egyenletesen jó tempónknak.

Ami ennél is döbbentebb arcot kölcsönzött mindkettőnkre, az az volt, hogy az aranyérem nem is csak látó-, de hallótávolságra tempózott előttünk! Így vagy úgy (itt nem tiltott szerekre, vagy tömegközlekedés illegális igénybevételére célzok), a 3 és fél percnyi differencia (nem vagyok szakértője a témának, de képzeljük el, hogy ez egy komplett cigaretta elszívásakor eltelt idő!) fél percre (utolsó slukk egy átlagos idejű köpettel a végén) apadt néhány kilométer alatt!

A nagyatádi srácot a Hock Jánoson kerültük el (hú, ez erős túlzás volt a részemről, szóval kerülte el a Roland), a Gógánhegy viszont arra találtatott ki, hogy az élen járó végleg megfeleljen a Zalai Dombság és a Roland kihívásainak.

A dombtetőig folyamatosan csökkent a különbség, egészen annak a feléig, miközben magam is jókorákat ziháltam a kerékpár nyergében, ezzel is tudatva a mellettem haladóval, hogy a magas pulzusszáma egyáltalán nem a véletlen műve, sokkal inkább annak a jele, hogy az izomzata még mindig képes magas szintű munkavégzésre.

A lefelé döntött el végül mindent: az egerszeghegyi hajtűkanyar előtt sikerült egy szépet előzni, melyre a tájfutó sporttársnak már nem akadt érdemi reakciója, majd a különbség a Platán sorig beállt úgy 200-250m-re, majd ez meg is maradt a célig! Az időeredmény pedig 3h06m50s lett.

Innen is gratulálok a nagyon taktikus versenyzéshez, ami nem jöhetett volna létre nélkülem :-)

Ez persze csak jó vicc volt, szóval nem jöhetett volna létre a magas szintű felkészülés, a hátrány tudatának elviselése és egy csöppnyinél azért jóval több pályaismeret nélkül:-)

korpa

Hetedik szilveszteri versenyem

Amióta 2002-ben futásra adtam a fejemet (vagy inkább a lábamat?), soha semmi más programom nem lehetett az év utolsó napjának délelőttjén, csak "A Verseny". Egyetlen évet kivéve (2004), amikor a 24 km-es távot választottam, mindig a maratont futottam, tehát idén hatodszor. Az eddigi öt alkalommal két harmadik, két második és egy első helyezés sikeredett. Logikusan tehát most újra győzelemnek kellett volna következnie... De még nem rohannék ennyire előre (rohantam ma már épp eleget :) ...

A felkészülésnek kitűnő alapokkal vághattam neki, hiszen a szeptemberben teljesített svájci Jungfrau hegyimaraton után kellő erőben kezdhettem az őszt. Aztán egy aránylag jónak mondható edzésprogrammal sikerült ezt még egy kicsit megfejelni. Így már december elején úgy éreztem, képes lehetek egy 3:00 és 3:10 közötti idő teljesítésére. Közben a potenciális ellenfeleim sorra hullottak ki, mindenhonnan jöttek a hírek, hogy inkábbmástávonindulok, aligedzettemazidén, sérülésemmiattnemvárokjóidőt, stb stb.. Így joggal számoltam úgy, hogy jó esélyem lesz megismételni 2006-os győzelmemet, hacsak nem jön valaki erős futó a megyén kívülről.

Aztán következett december 28-a. Délelőtt nyomtam egy utolsó kemény edzést - nagy hiba volt. A gyenge öltözet és a még decemberhez is kemény fagy hatására teljesen lefagyott kezekkel értem haza. Aznap már 5 métert nem tudtam volna futni: magas lázam lett, a forró kályha mellett ülve és az ágyban betakarózva is csak rázott a hideg: nagyon megijedtem, mi lesz így szerdán? Tömtem magamba minden jót, ami nem volt egyszerű, mert persze étvágyam sem volt. Másnap reggelre még mindig nagyon gyengének éreztem magam, de már sokkal jobban voltam, a lázam elmúlt, és már csak egy picit szédültem. De már csak 2 nap maradt.. Másnap, azaz 30-án még mindig gyengének éreztem magam, de már csak egy kicsit. A tükörbe nézve még elég sápadtnak tűntem. Elmentem egy rövid, 20 perces kocogásra, a friss levegőtől visszatért belém az élet, határozottan jól esett. Ekkor döntöttem csak el, hogy elindulok a versenyen, lesz ami lesz. Kész csoda, hogy két nap pihi és sok jó táplálék mire képes!

És aztán elérkezett a nap! Reggel amikor vonultunk ki az utcára a rajthoz, megkérdeztem Sólyomtól, tud-e valaki erős ellenfélről. Közölte velem, itt van Scultéty Márton Budapestről, válogatott tájfutó, aki futott már 100 km-t is, és most is 3 órás időre készül. Aztán hamarosan (a rajt előtt kb fél perccel) rámköszönt Janota Zoltán Nagyatádról, aki kemény Ironman teljesítő triatlonista, két éve csak taktikával tudtam megverni, mert még nem ismerte a pályát. Most viszont már ismeri.. Nesze neked esélyesség! :-) Hiányoltam az erős ellenfelet, erre tessék, itt van mindjárt kettő is!

Közben elindult a mezőny. Az első km-t (a lejtő aljáig) elég erősre vettem, csak fel akartam mérni az elejét, ki hogy kezd. Az emelkedőn egész a toronyig egy sebességgel visszavettem, de még így is jóval gyorsabban értem fel, mint terveztem (14:55). Ennek ellenére Marci a toronynál már fél perccel előttem járt, és Zoli is gyorsabb volt. A lejtőn lefelé még gyorsan indultam, és itt jött a fordulópont: pörgött az agyam, hogy minek vállaljam be ezt az öngyilkos tempót? Sólyom itt még pár méterrel mögöttem járt, és aztán utánam kiabált: "az utolsó hegyen dől el a verseny!". Tudtam, hogy igaza van, és eldöntöttem, hogy lelassítok egy olyan tempóra, hogy kb 1:30 és 1:32 között érjek a feléhez. Tudtam, csak így lehet esélyem az optimális 3:05 körüli végeredményre. Ha a többiek ennél jobbak, hadd menjenek, ha meg nem jobbak, akkor biztos voltam, hogy még randevúzunk majd a Gógánhegyen :) Pszichésen nagyon nehéz elengedni az ellenfeleid, amikor még te is bírnád, azonban most fájó szívvel, de megtettem ezt.. Úgyhogy szépen ráálltam egy kényelmes, tartalékos sebességre (síkon kb 4:15 körüli km-ekre). Közben így jópáran utolértek a 24-es és 10-es távokról, de mindenki bíztatott, aki ismert, nagyon jól esett.

Botfára rendeltem az első frissítőt, a szüleim hozták a spéci cuccokat. Bár nem voltam még se éhes, se szomjas, de magamba erőltettem, később még jól jöhet az energia alapon. Botfán egyébként már rég nem láttam az ellenfeleim: 2-3 perccel előttem jártak. A hegyre viszonylag kényelmes tempóban értem fel, aztán lefele se akartam még hősködni. Így értem a táv feléhez, a bozsoki fordulóhoz. Az idő épp 1:31 volt, a terv szerint. Itt kaptam a következő frissítést, és itt tudtam meg, hogy a hátrányom tovább nőtt: immár négy, ill. három percre. Úgy éreztem, ha a fiúk bírni fogják ezt a tempót, semmi esélyem sincs. A csácsi részt sem nyomtam meg, egyrészt már kezdtek kiütközni a fáradtság első jelei, másrészt azért tartottam tőle, a végén nem köszön-e vissza a három nappal ezelőtti betegségem. Szóval egy viszonylag light-os csácsi dombozás után ott várt Korpa a biciklijén, és közölte a meglepő hírt: három, illetve másfél perccel van csak előttem Marci és Zoli, de eléggé szétesett a mozgásuk. Zolit hamarosan észre is vettük, olyan 400 m-rel járt előttem. Ekkor éreztem úgy először: ebből még bármi lehet.

Továbbra sem kapcsoltam max fokozatba, még mindig úgy éreztem, nagyon messze a vége, olyan 160-165 közötti pulzusszámmal jöttem. Csak arra koncentráltam, hogy az egyre nehezebbé váló lábaim ellenére tartsam a saját tempómat. Így is tettem, és a különbség elkezdett csökkenni, de nagyon lassan. Attila Csácstól végigkísért biciklivel, ami hatalmas segítség volt, a technikai segítségen kívül egyszerűen rengeteg erőt ad, ha ott van valaki melletted, akiről tudod, hogy neked drukkol.

Szóval a különbség kezdett apadni, a stadionnál még 1:10 volt Zoli előnye, a Zala hídon már csak 1 perc, a ságodi tetőn már csak 50 mp. Közben Marciról semmit nem tudtunk, nem lehetett látni. Aztán a bútorgyári frissítő előtt felpörögtek az események. Zoli már csak jó 100 m-re volt, és egyszercsak felkiáltott Attila: ott van az első! És valóban ott volt, másfél perccel előttem, nem lehetett eltéveszteni a magas alakjáról, a piros sapkájáról és a jellegzetes stílusáról. Még mindig nem akartam rákapcsolni, pedig még éreztem, hogy van bennem tartalék. Inkább türelmesen futottam tovább olyan 90%-os erőbedobással. Peti2 forró teával kínált a frissítőnél, elfogadtam, jólesett. Aztán uzsgyi tovább. Zoli már csak pár lépéssel járt előttem, de a mozgása nagyon szétesett volt. A Kiskondásnál értem utol, köszöntem neki, és jó gyorsan elhúztam mellette. És Marci is szemlátomást közeledett, bár elég lassan. Egyre izgatottabb lettem. Innen már igenis nyerni akartam, nem akartam hagyni, hogy egy egerszegi versenyt megyén kívüli nyerjen meg (természetesen tisztelve Marciban a sportellenfelet). Az utolsó frissítést a Gógánhegy alján kaptam, a hátrányom épp 1 perc.

Tudni kell rólam, hogy arrafelé lakom, rengeteget edzek ott, jól ismerem és kedvelem azt a hegyet. Ennek ellenére úgy döntöttem, még mindig nem "robbantok". Türelmesen, továbbra is 90%-os erőbedobással araszoltam csak felfelé. Marci nagyon készen volt már, de látszott rajta, hogy oroszlánként küzd, az utolsó utáni erőtartalékait mozgósítva. Ennek ellenére méterről méterre kerültem hozzá közelebb. A lejtős részen (még az ebergényi emelkedő előtt) állandósult a különbség köztünk: 25 mp-el voltam lemaradva. Következett az utolsó, 600 m hosszú emelkedő. Itt már nem volt mire várnom: nyomtam ahogy bírtam, de már nekem is nagyon nehezen mozgott a lábam, pláne felfelé. Mindenképp meg akartam fogni még az emelkedőn, mert jóval magasabb nálam (kb 2 m), és úgy gondoltam, a hosszú lépéseivel esélyem se lesz majd a lejtőn lefelé. Szóval mindent beleadtam, de ő is küzdött ahogy csak bírt: a tetőre ő ért fel előbb, de már csak 10 mp előnnyel, szinte már hallottam a levegővételeit! Hát izgalmas egy verseny, és még mindig nincs vége!

Picit kifújtam magam, megvártam, míg visszaállt, azaz lement a pulzusom egy normális (170 közeli) értékre, ahogy elindultunk lefelé. Ekkor éreztem először, hogy teljesen ki vagyok melegedve, alig kapok levegőt. A megfázástól félve szokatlanul vastagon öltöztem: dupla kesztyű, dupla zokni, dupla nadrág, tripla felső, sál, sapka... Sebtében lebontottam magamról a sálat, az összes kesztyűt és a sapkát. Odaadtam mind Attilának, aki értette a szitut, nem kellett magyarázkodnom, pontosan tudta hogy nem sztriptízhez támadt kedvem :) Vettem egy nagy levegőt, és ...

... és nyomtam egy 3:26-os km-t! (igaz lejtőn, de akkor is :) A lejtő közepe táján, az éles kanyarnál értem Marci mellé, itt még egy picit rákapcsoltam, hátramosolyogtam rá: "Hajrá Marci!". És tekertem tovább, ahogy bírtam. Attila kb két perc múlva jelentette hogy már 100 m előnyöm van, és hátrafelé nézeget (mármint az ellenfelem). Ekkor tudtam, hogy megvan, a Falónál váró szüleimhez már a levegőbe emelt kezekkel értem. Nem maradt más dolgom, mint bekocogni (úgy éreztem, szinte repülök). Az utolsó 4 km-emet 16:04 alatt, azaz 4:01-es átlagtempóval teljesítettem, az összidőm 3:06:50 lett. A távot 40,83-nak mérte a gps (a Sportcsarnoknál másfelé irányítottak a jelek, mint amikor a kerek 41-et mértük), az átlagtempó így 4:34 perc/km. Az egész távra számított átlagpulzusom 168 ütés/perc lett, a legmagasabb értéket (182-t) a legmeredekebb gógánhegyi emelkedő végén mérte az órám.

Marci kb egy perccel, Zoli kb hat perccel utánam ért be. A teremben fogadó taps nagyon jóleső élmény, és különösen, ha győztesként köszöntik az embert! Aztán az eredményhirdetésig több tucat ember jött őszinte szívvel gratulálni, további versenyzésre bíztatni, és kifejezni, mennyire szurkoltak nekem és örülnek a győzelmemnek. Ez egy olyan jóleső érzés, amit mindenkinek kívánok! Ezúton is szeretném mindenkinek megköszönni, aki valóban szorított értem!

Korpa beszámolója itt olvasható: A kísérő szemével

Csodálatos, felejthetetlen verseny volt a mai számomra, az év utolsó napján. Boldog Új Évet, és sok szép futóélményt kívánok mindenkinek 2009-re!

Válasz Asinak

Az eredeti terv nálam is a 41 km volt. Asi célzásának köszönhetően a tervemet 24 km-re változtattam. De ezt a tervemet Olivér hiúsította meg. Így maradt a 10 km. A nevezés előtt közvetlenül megfordult a fejemben a 3.5 km gondolata, de mint utólag kiderült jó, hogy nem ezt a távot választottam. Elrajtolunk. Nem az előre megbeszélt terv szerint mentünk. 5 perchez közeli kilométereket futottunk, én egy kicsit lemaradtam, nem szerettem volna elfutni az elejét. Az emelkedőn kialakult egy négyes boly, melyet Asi, Vaint Zsolt, Horváth Péter és Horváth Péter alkotott. A séta és a futás váltogatta egymást, volt aki sétálva gyorsabban haladt, mint futva. A boly széjjelszakadt egy idő után, mert inkább mindenki a saját tempójában haladt. Asi szakadt le a legjobban, de mivel a terv az együtt futás ill. együtt gyaloglás volt, bevártam. Lassan felértünk a tetőre. Lefele nem volt gond. A Jánkahegyi részen Oscar díjas produkcióban Asi előadta a nagy meghalást és én sajnos bedőltem ennek a trükknek. Egy óvatlan pillanatban Asi ellépett tőlem és kemény 2 kilométer ill. egy nagy sprint kellett ahhoz, hogy utolérjem. Még frissíteni sem álltunk meg. A zebráknál mindig pirosat kaptunk, egyszer én egyszer Asi próbálkozott meg egy szökéssel, de mindig befogtuk egymást. A célba 23 másodperccel a terv előtt értünk be. 65Min20sec a vége. Meghívtuk egymást egy teára, majd elkezdtünk készülni a frissítő ponti teendőkre, de az megint egy külön történet. A tavalyi szilveszteri futásból tanulva az idei cél 55min55sec. Remélem megint Asival futhatom végig.

Szilveszteri hegyimaraton

Hosszú kihagyás után úgy döntöttem, hogy indulok a Szilveszteri hegyimaratonon.
Először a 41km-es távot céloztam meg.
Nagy szerencsémre a Peti rám való tekintettel leszállította a közösen teljesítendő km-k mennyiségét 24km-re.
Még az is nagy merészség lett volna az éves megtett km-eim alapján.
Szerencsére közbejött egy olyan dolog, hogy az Olivér helyett Peti elvállalta az egyik friisítőhely üzemeltetését, így még lejjebb mentünk és maradt a 10km.
Az előzetesen kitúzött tervünk az volt, hogy 1:05:43-as időt fussunk.
Ez így leírva számomra elég gyenge időnek tűnt. Útközben kiderült, hogy a Peti is egy kicsit elkalkulálta magát és jobb lett volna a kerek 1 óra.
Miután eldördúlt a startpisztoly meglódult a mezőny.
Észre sem vettük, hogy jóval a tervezett tempón belül indítottunk.
De vitt minket a tömeg.
Ez nálam meg is bosszulta magát az emelkedőn, többször is meg kellett állnom.
A Peti ezzel szemben annyira felerősödött, hogy lazán végig tudott volna menni, de az előzetes megegyezés miatt megvárt. (nem szerette volna kifizetni a nevezési díjam :)) )
Ja! Könnyű annak aki 16kg-ot ledob magáról.
Rajtam meg van kb 10kg felesleg. Na jó, ha már 6-al könnyebb lennék, azzal is elégedett lennék.
Majdnem el is felejtettem, a Zsolt is velünk futott, de a hosszú lábaival jól otthagyott minket.
A Jánkán az elején kicsit fartlekeztem a Peti nem nagy örömére. (Ő ment volna végig)
Út közben a Peti felvetette, hogy akár 1 órán belül is beérhetnénk, de sajnos egy kicsit későn szólt, így lehetetlen volt azalatt beérnünk.
Ha kb 15 perccel előbb veti fel a kérdést, akkor megerőltetem magamat és beérünk.
Így is kb 1:02 1:03 alatt beértünk volna, de akkor a tervünktől nagyon eltérünk.
Nem egészeszen sportszerűen lassítottunk, sőt a Deák parkolójában már csak nagyon lassan sétáltunk.
Így utólag nagyon szép élmény volt.
Köszönöm a Petinek, hogy bevitt a célba a "hátán"!

Minden résztvevőnek gratulálok!
Boldog Újévet kívánok!

Mountain Man futás 2008-12-31

Úgy gondoltam, hogy a legutóbbi, ráadásul épp a saját versenyünkön nyújtott szégyenteljes teljesítményem után illene valamiféle érdemleges edzésmunkával elütnöm a december 31.-ig hátralévő időszakot.

Sokat fordított negatív hozzáállásomon az a körülmény, hogy régi-új munkahelyemen köszöntöttem az ősz első napsugarait, melynek következtében futásaim újra kezdtek értelmet nyerni. Nem voltam reggeli futópadozásokhoz kötve, nem kellett szélsőséges időpontokban alibi-lépcsőzőgépekkel és ellipszisjárókkal hadakoznom. (ejnye, pedig még TV is beépítésre került beléjük)

Na szóval, valamit a versenyről is: számos egyesületi tag komolyan képviseltette magát és klubját az eseményen, igaz komolytalanul talán senki sem:-) (majd jövőre Tóbiás) Mindegyik táv kellően népszerűnek bizonyult: én, mivel alig egy éve adtam fejem futásra, a sokaknak nevetségesnek tűnő 10km-t pécéztem ki előszilveszteri hangulatomban.

Egyetlen más egyesületi tagot sem szeretnék név szerint kiemelni, hogy végre más is vegye a tollat (technikailag fejlettebbek a klaviaturát) és örvendeztessen meg minket egy saját szemszögből leadott beszámolóval – zárójel bezárva

A néhány nappal azelőtt elvégzett tesztfutás eredményére alapozva 41-42 perc közé lőttem be magam előzetesen, melynek megfelelően nem terveztem komolyabb élbolyról történő leszakadást. (ilyet elég könnyű nem tervezni, de hasonlóan egyszerű megszegni). Az emelkedő aljáig ha nem is toltam neki a csövön, de ott topogtam a legelején, ám a dombom két sporttárs, akik amúgy apa-fia is lehettek volna, (még hogy korcsoportos megkülönböztetés a sportban) egyenletesen távolodni látszottak, sőt az egyik maratonista is úgy döntött, hogy mit neki az öregúras tempóm. A toronyhoz közeledve stabilan beállt az eleje és köztem korábban kialakult jó háromkamionji távolság, ám lefele menet visszaelőztem a hosszú távot futót, akit akkor még közvetlen vetélytársnak néztem.

Az aranyoslapi rész talán sikerülhetett volna lendületesebbre is, ha nem holt térben mozgok, bár azért épp hogy látni véltem az előttem araszolókat a távolban. (én tudtam volna úgy araszolni!)

A Jánkán a kereszt előtt megpillantottam a fiatal ZAC-os srácot, amint sétálgat az erdőszélen, majd hirtelen megindul felfelé és már a hűlt helyéről is lemaradtam. Ugyanezt megjátszotta a hegygerincen is, csak ott már a sétálgatós fázisában csíptem el, így sikerült előzésre szert tennem. (utólag tudtam meg, hogy szúrt az oldala és átmeneti emésztési rendellenességeket is tapasztalt)

A Zárda előtt még láttam az elsőt valahol a messzeségben, de éppen egy perccel kikaptam tőle, ami teljesen reális, főleg, hogy idén a Bécs-Bp. –en futott 1h17m-es félmaratont.

Deáktól Deákig 41m01s lett az eredményem, ami éppen egy perccel üti a tavalyi produktumomat, na persze idén is volt gyorsabb nálam, mint eddig mindenkor. Absz. 2., korcs.1.

Óriási szerencsémre – és most szót ismétlek – szerencsém volt kerékpárral végigkísérni Csácstól a befutóig a Roli (na, mégiscsak megneveztem valakit :-) ) szereplését, aki nagyon okos erőbeosztással több mint 4 perces hátrányt dolgozott le a táv harmadik részében, a fentebb már említett jónevű futóval szemben és nagyon szép 3h07m-es idejével méltán állhatott fel a dobogó legfelső fokára!

Mindenkinek gratulálok ehhez a szép naphoz!

korpa

Éjszakai futás, avagy kerüljük meg a disco fényeit 2008-10-29

Tamás kezdeményezésére több egyesületi tag is kezdte átszervezni a szerda éjszakáját és bár arra az időpontra talán más kellemes időtöltést is be lehetett volna iktatni (szinglik szórakozásból, házasok kötelezettségből), mégsem hiszem, hogy bármelyikünk megbánta volna most annak elmaradását.

Sajnos az óriási érdeklődés elmaradt az esemény iránt, azért 4-en csak megjelentünk a fél kilences találkozóhelyen, Tamás, Roli, Rudy, korpa, hogy a 30km-es etapnak óvatlanul nekivágjunk. Aznap hajnalban már megmutatta magát az eső, de közvetlenül az indulás után zendített csak rá igazán. A fejlámpáink sugarai optikailag még fel is erősítették a cseppek sűrűségét és nagyon úgy tűnt, kiadós égi áldással kell számolnunk. Rudy túrázási tapasztalataiból és a zalai dombság agyagos talajából kiindulva úgy döntött, hogy a körülmények sárdagasztássá minősítenék az eredetileg éjjeli futásnak meghirdetett programot és a TV-toronynál a panoráma út felé vette az irányt.

Így most már mint szétázott fényforrás folytattuk tovább utunkat a Kandikó irányába abban bízva, hogy alábbhagy az égi áldás,no meg hogy a környékbeli kutyák szövetsége nem ezt az éjjelt nézte ki magának éjszakai futók megtépázására.

Rudy-val szerencsére az eső is távozott, a hőmérséklet megfelelt a nyári estéken megszokottaknak és a szélcsendben könnyedén szeltük a kilométereket, miközben a helyes irány megtartásáról Tamás Garmin-ja gondoskodott.

A vonalvezetés elsősorban túristaútakon vezetett, érintve Becsalit, Babosdöbrétét, Bödét, Boncodföldét és Beskándot, csak hogy a B betű nyomvonalán visszaérjünk az uszodához:-) Közben a csodás hegygerinceken átívelő útvonalról letekintve végig láthattuk valamelyik disco eget pásztázó fényeit (hja, szerda egyenlő főiskolás buli…), melyet így a végére teljesen megkerültünk..

Megdöbbenve realizáltam, hogy a számomra új, világító szemű vadállatok milyen békésen keresztezik utunkat, de még a felénk az ellenszenvüket hangoskodva kifejező kutyák szemei is csak úgy ragyogtak fejlámpáink fényében. Néha meg csak annyit vettünk észre, hogy a bozótból tekintget ki egy szempár, tulajdonosa valamilyen emlősé lehetett, nyugtáztuk magunkban, bízva abban hogy vaddisznóék családi körben és nyugalomban töltik a szerda éjszakájukat.

Rolinak és Tamásnak holmi 30km nem igazán kottyanik meg, míg én 21km-rel tartottam egyéni távolsági rekordomat, melyet Boncodföldénél sikerült is átlépnem.

A tempó nagyon kellemes élményt nyújtott (5-6 perc), csak az előző napi céges foci izületeimre mért csapásait nem sikerült még teljesen kihevernem.

Útközben változatosan érdekes témákról sikerült szót váltanunk, hisz a közel 3 órás közös időtöltés és a mérsékelten megemelkedett pulzusszám mindezt megengedte.

A város határában meg is jegyeztük, hogy de jó is lenne megismételni a futást immár többeknek a részvételével, hisz bőven akadnak az egyesületben olyanok, akik szeretik annyira a zalai tájat, hogy közben egy frissítő szaladgálástól sem riadnak vissza.

korpa

Futparty a rendezés szemszögéből

Nagyon szépen sikerült a tegnapi futóverseny, aminek fényét csak kicsit árnyékolta be a lebonyolítás kisebb-nagyobb hiányossága.
Ami számomra teljesen nyilvánvalóvá vált: csak megfelő hozzáállással érdemes nekifutni egy ilyen vállalkozásnak.
1. A versennyel kapcsolatos egyeztetéseket a lehető legkorábban meg kell kezdeni.
2. Megbeszélésen a segítőknek kötelezően részt kell venni a munka megfelelő összehangolása érdekében.
3. A segítőknek a megbeszélésen meg kell szabni a konkrét feladatot.
4. Amit lehet, azt a verseny előtti napokban elő kell készíteni
5. A segítők létszámát mindig felül kell tervezni, hogy az esetleges "többlet" nevezés kezelhető legyen.
6. A segítőknek tartaniuk kell magukat az előzetesen megállapított feladatokhoz. Változás esetén meg kell vizsgálni azt, hogy ennek ténye miben befolyásolhatja atöbbi tevékenységet.
7. A verseny előtti kommunikációt komolyabban kell venni, változások esetén azokat azonnal jelezni még akkor is, ha esetleg még feltételes módban értendő.
8. Ha valamelyik területen nehézzé válik a munka, akkor másik területről be kell segíteni.
9. Mindig minden területen kell biztonsági tartalékot biztosítani.
stb.

Szerintem mindenki tudna még ehhez hozzátenni, aki ott volt, részt vett vagy segített a versenyen.

Egyéb dolgok:
1. A versennyel kapcsolatos ötleteket nem a közvetlen verseny előtti időszakra kell időzíteni
2. Lehetséges szponzorok megnevezésével vele jár a szponzor megszerzése is.
3. Ahhoz, hogy minél több nevező legyen az is kell, hogy mi is sok más versenyen induljunk.
4. A baráti körben nagyobb reklámot kell csinálni a rendezvénynek.
5. A plakátok kihelyezéséhez keresni kell a lehetőségeket.
6. A helyi ismertséghez ismét be kell iktatni a közös edzéseket, amelyek ne csak az aszfaltra korlátozódjanak, hanem legyen benn rekortán illetve terep is.
7. Népszerűsíteni kell a testmozgást illetve a futást.
8. A futóegyesületekkel szorosabbá kell tenni a kapcsolattartást azon tagjainkon keresztül, akik egyszerre több egyesületnek is tagjai.
9. Vidéki egyesületekkel lehet közös futást rendezni versenyen kívül is, ezzel növelve a futóbarátságot.
stb.

Most nem is szándékozom többet írni, nem szeretném a blogger rekordereink babérjait elhódítani.

Személy szerint az a célom, hogy ha létszámban a jövő évi verseny nem is lesz nagyobb, de lebonyolításban és díjazásban mindenképpen verje meg az ideit.

Zalai futóparty 2008-10-26

Elnézve az írások szórványosságát, még az a csúfság is megeshet, hogy a saját versenyünkről nem kerül fel beszámoló, így – mivel úgyis nyertünk egy órát a minap – feláldozom a rám eső többletet az egyesület oltárán.
A patetikus felvezetőt nem is akarom tovább színezni, hisz nagyon is jól tudom, hogy saját nézőpontomból a verseny ennél már csak akkor sikerülhetett volna szánalmasabbra, ha a frissítőpontokon egy feles házipálesz leküldésével vágok neki a hátralévő kilométereknek – de nem, talán akkor sem…

Történt, hogy a választható távok közül ha a 3km mellett döntök, Asiék hirtelen ki is emelnek az egyesületi tagok listájáról, a 25 pedig meghaladni látszott képességeim határait. Hivatkozhatnék erős munkahelyi leterheltségre, hétvégi itthon-nemlétekre, érdemi edzések elmaradására, de nem teszem. (hisz már szinte mindenkinek elsírtam magam a verseny előtt :-) ) Mindegy is, a 15km ha nem is ideálisnak, de legalábbis teljesíthetőnek tűnt.

A tavasszal egy ekkora távnál még jogosan elvárt órán belüli időeredmény így jelentősen szelidült, és elnézve a rajtlista ismerős neveit (sajnos élőben is be tudtam azonosítani a hozzájuk tartozó fejeket), már a helyezések tekintetében sem kergetőztem hiú ábrándokkal.

A bemelegítés jóval kurtábbra sikeredett, mint szokott (figyelitek, újabb kifogás, ebben nagyon jó vagyok:-) ), de aki ismeri a Binder Tomi élménybeszámolóit, könnyen el tudja képzelni a warm-up komolyságát.

Utálom a rajt pillanatát, főleg ha ilyen közvetlenül érint, ez most sem volt másként, mégha a Keszi is dörrentette el a jelképes startpisztolyt. (itt jegyzem meg, hogy résztvevői szemmel nézve is a szervezés, a frissítők, meg minden kifogástalanra sikeredett)

A meglepettség legkisebb jele sem látszott rajtam, amikor észrevettem, hogy az élmezőny tempója valahogy (felülről) üti azt az iramot, amire lábaim az elején beálltak. (egy idő után szó szerint is) A Binder Tomival hamar sikerült közös nevezőt találnunk a helyes sebesség kiválasztása terén, mely éppen arra volt elég, hogy se előre, se hátra ne kelljen kacsintgatnunk felzárkózó vagy az élről épp leszakadó sporttársak irányába.

A fordítónál túlszaladtam egy jó aszfaltszaggató-szélességgel, de csak mert még abban a szent pillanatban sem tudtam eldönteni, végigkocogjam-e a 25-öt (meggyőződésem, hogy nem tudtam volna), vagy leszakadva, saját tempóban befejezzem a 15-ös távot. Utóbbit sikerült is maradéktalanul végrehajtanom, melyre büszke nem lehetek, főleg hogy a Tomi is elfutott előlem, melyre még soha nem volt precedens. (innen is gratulálok neki!)

Az stopper 1ó 03perc-nél állt meg , összetett 7. hely, ami annak ismeretében is szomorú, hogy akivel az év során.a cerr-kupában nagyokat meccseltem, közel hat perccel megelőzött. Gondolkodtam, ez a különbség éppen olyan mintha egy atlétikapályán 4-szer lekörözött volna, illetve amikor ő beért, én épp vánszorogtam át Bagod valahol közigazgatási határán. Súlyos.

Gratulálok az összes Aszfaltszaggatónak, nem kiemelve senkit, (bár örömmel olvasnék másoktól is beszámolót) és különösképpen azoknak, akik a szervezésben jeleskedtek, mert tudom, hogy milyen komoly előkészületeket igényelt a rendezvény.

korpa

Jungfrau, a svájci hegyimaraton

A történet nem idén, hanem még 2004-ben kezdődött, amikor Rozmán Sanyi ajánlására úgy döntöttünk Czernó Peti barátommal, hogy belevágunk a kalandba, a Jungfrau Marathon verseny teljesítésébe. Tényleg kaland volt akkor ez a vállalkozás, hiszen lényegében semmit nem tudtunk a versenyről, azon kívül, hogy 1800 m az emelkedő. Idén már két sikeres teljesítés (2004 és 2006) tapasztalatának a birtokában vághattunk bele a felkészülésbe, úgy június eleje környékén.

A három hónap alatt kb 1000 km edzésprogramot végeztem el, többnyire az átlagosnál nehezebb (hosszú vagy gyors vagy emelkedős, esetleg ezek kombinációjából álló) napi edzésekkel. Peti sérülések és egyéb okok miatt csak nagyjából a tervnek a felét végezte el. Én jobban vigyáztam, odafigyeltem többek között a megfelelő táplálkozásra, így elkerültek a sérülések, végig jó erőben és végig jó kedvvel csináltam végig a programot. Amit viszont mindig közösen csináltunk, azok az ausztriai edzések voltak: majdnem heti gyakorisággal egy napra elutaztunk a Bécsújhelyhez közeli Schneeberg-re, ahol valamennyire szimulálni lehetett a Svájcban ránk váró körülményeket.

Aránylag jó előjelekkel vágtam neki tehát a 42 km-nek szeptember 6-án, hiszen egy sikeresen elvégzett edzésmunka állt mögöttem. Célom a 4 órán belüli eredmény volt. A hangulat fantasztikus volt már a rajtnál: 4100 futó startolt el legalább ugyanennyi szurkoló, zenészek, táncosok, helikopterek buzdítása közepette. A táv első 10 km-e teljesen sík, aztán a következő 15 km is még csak "light"-osan emelkedik. Ezen a szakaszon sikerült ugyan tartanom az előre tervezett tempót (4:20-as átlag az első 25 km-en), de már éreztem, hogy nem ok minden, hogy nem esik olyan könnyedén a dolog, ahogy itt még kellene. Petit a rajtnál láttam utoljára, hiszen ő 4:50-es tempót tervezett az elejére.

Aztán 25-nél odaértünk a hegy lábához, következett az emelkedő...Az emelkedő, ami teljesen frissen is nagy falat, hát még 25 km-el a lábunkban! Az első két km élesen emelkedett, minden erőfeszítésem ellenére is csak 9:30-as ezreket sikerült futnom, és közben úgy éreztem, erőm végére értem. Aztán egy kicsit engedett a hegy, de továbbra is lassan, botorkálva, teljesen kimerülten haladtam csak előre. 30 km-nél már úgy éreztem, vége a világnak, és ekkor beértünk egy kis hegyi falucskába, Wengen-be. A faluba csak kirándulóösvényen vagy vonattal lehet feljutni, így el lehet képzelni, a nyugodt kis település életében mekkora esemény amikor átfut rajta 4000 ember! A falu apraja-nagyja kint volt az utcákon, szinte sorfalat álltak a futóknak, rengeteg hangszer, zászló és felirat volt a kezekben, és valami eszméletlen, fergeteges biztatást adtak minden egyes futónak, aki áthaladt a főutcájukon. Ilyet eddig csak TV-ben láttam korábban! Én is szinte új erőre (szinte szárnyakra) kaptam ettől! De ez tartott vagy 500 m-ig, aztán újra csak a hegy, a monoton emelkedő, a szenvedés maradt...Végeláthatatlan km-ek voltak még előttem, nagyon-nagyon lassan akartak jönni a negyedkm-ek (merthogy 250 m-enként volt jelezve a megtett távolság). Frissítőtől frissitőig haladtam, lassan-lassan azért kezdett közelebb kerülni a 40, mint a 30... Aztán a 38-41 km-ek között olyan brutális emelkedő várt bennünk, ahol már képtelenség volt futni (nemcsak a meredekség, hanem a rossz, sziklás talaj miatt is). Mindenki sétált (vagy inkább mászott felfelé a sziklákon), beálltam én is a sorba. A legnehezebb km 13 percre sikeredett.

Végül aztán, 4:08-as idővel értem be, ezzel 173. lettem a 4100 induló és 3800 célbaérkező között. Csak érdekességképpen: a félmaraton még 1:34 volt, pedig nagyságrendekkel könnyebben esett az első 21 km. A hölgyeknél egyébként magyar győzelem született: Simona Staicu-t ágyúlövéssel köszöntötték a célbaérkezésekor, 3:38-nál. Már lezuhanyoztam, mire Peti megérkezett, 4:51-el, teljesen elfáradva. Az idő is teljesen télire fordult a végére: az első 30 km-en jól ki lehetett izzadni a 20 fokon, a végére pedig gyakorlatilag egy nagy felhőbe futottunk bele, kb 5 fok lehetett és nagyon hideg szél fújt.

Mindent összevetve harmadszorra is hatalmas élmény volt a Jungfrau, annak ellenére is, hogy némileg csalódott voltam a tervezett eredmény elmaradása miatt. Azt hiszem, a 4 órához a jó felkészülés mellett még az is kellett volna, hogy tökéletes napot fogjak ki, ez ezúttal nem sikerült.A versenyen kívül egyébként még 3 teljes napot töltöttünk Svájcban, egy tíz fős társasággal. Gyönyörű helyeken kirándultunk, egy nap a genfi tavat is megkerültük. Aki további részletekre, szép képekre is kíváncsi még, javaslom az oldalamat böngészni: my-journeys.freeweb.hu A korábbi két évről már fent van a beszámoló, és előbb-utóbb felkerül majd az idei is.

Csákvár

A sárvári 12 órás futásom után másnap már azon gondolkodtam, hol és hogyan tudnám megdönteni az egyéni csúcsomat. A csákvári 12 órás futás OB volt a következő lehetőség. Meg is ragadtam a lehetőséget és az elsők között neveztem a versenyre. Ahogy telt múlt az idő az edzés kilométerek nem úgy gyűltek, mint ahogy az előre elterveztem, így sajnos a nevezésemet módosítanom kellett a 6 órás futásra. Az előző heti Velencei tavi Szupermaraton ideális tesztverseny volt, így pontosan tudtam mire számíthatok. A verseny után 53-54 km-re saccoltam magam, ennyit tudnék lefutni, ha minden rendben van.

Pénteken a verseny előtti napra szabadságot szerettem volna kérni, de főnökeim unszolására mégsem mentem szabadságra, így péntek délután indultam el Csákvárra. Csákváron nem kis tájékozódási bravúr volt megtalálni a verseny központot. A nevezés viszonylag gyorsan ment, de a chip letéti kauciója sok embert meglepett. Valaki csak 1500Ft-ot hozott magával, így el kellett mennie automatát keresni, hogy vegyen ki pénzt a kaucióra. A nevezők jelentős része már a verseny előtti nap (pénteken) átvette a rajtszámát. A vk-ba újonnan érkezők üdvözölték a már ott levő versenyzőket. Amikor Löw Andrisék megérkeztek hirtelen meglepődtem, egyik nagy példaképemmel végre találkozhatok. Másik nagy meglepetés az volt amikor odajött hozzám kezet fogtunk és bemutatkoztunk egymásnak. Pár szót beszélgettünk is, meglepett az, hogy mennyire közvetlen az emberekkel, semmi lekezelőség, semmi nagyképűség nem látszott rajta. A vk.-ban kisebb csoportok alakultak, én a Löw Andris vezette Sparthatlonos csoport beszélgetését figyeltem. Ők úgy beszéltek a 245km-ről mint én egy 10 kilis versenyről, nekik szinte már természetes az, hogy szeptember végén elmennek Görögországba nyaralni, és ha már ott vannak akkor lefutják azt a Sparthatlon nevű versenyt. 5 csillagos szállást foglaltam magamnak, a sportcsarnokban. Matracon hálózsákban való alvást választottam a verseny előtti éjszakára. Nem túl kényelmes megoldás, de ezt is ki kell egyszer próbálni. Kb. 20-an választottuk ezt a megoldást. Este nem sokat tudtam aludni, mert valaki mindig zörgött, de nagyjából kipihentem keltem fel. Mivel kaját elfelejtettem vinni, reggel nekem gyors bolt keresés volt az első feladatom. Mivel volt egy pékség a közelben ott vásároltam magamnak, ez jó ötlet volt mert frissen sült ételt tudtam enni, még a kifli meleg volt amikor ettem. A rajt helyét már könnyen megtaláltam. Sok régi ismerős arccal találkoztam akikkel Sárváron, Veszprémben vagy az Ultrabalatonon találkoztam. Sok emberrel váltottam szót és sok sikert kívántunk egymásnak, hogy a kitűzött célt teljesítsük. A verseny előtt elmentem körbefutottam egy háztömböt. A futás nem igazán akart menni, az okát nem tudom, de itt már rossz érzésem volt a verseny végére vonatkozóan. Sebaj nagy tervekkel és merészséggel álltam oda a rajtvonalhoz. A start pisztoly eldördül. A mezőny közepe tájára helyezkedtem és valahogy úgy alakult, hogy Löw Andris mögött futottam. Az ő tempóját nem sokáig bírtam kb. másfél körig voltam a nyomában, utána leszakadtam, de így is 5 és fél percen belüli kilométereket tudtam futni. Ez a tempó nem tűnt gyorsnak számomra, jó pár kört teljesítem ilyen tempóban. A gondok ott kezdődtek, hogy elkezdtem szomjazni és a frissítő pontnál meg kellett, hogy álljak. Nem sok időt veszítettem, csak pár másodpercet, de elég volt ahhoz, hogy a lendületemet megtörje. Utána már nem éreztem olyan jól magamat futás közben, pedig még így is tudtam 6 percen belüli kilométereket futni. Közben az él boly (Ossó Zoli, Löw Andris, Vozár Attila) szinte 4-5 körönként adott egy kört a mezőnynek, teljesen más tempót futottak ők hárman mint a többiek. Néha tettem egy kósza kísérletet arra, hogy az ő tempójukat felvegyem. Löw Andris mellet közel egy kört bírtam futni, de lehagytam. Megállt frissíteni én meg mentem tovább, igaz 200 méter múlva visszaelőzött. Az idő nagyon gyorsan telt. Mindig számoltam, mikor mennyit hogyan kell futnom, hogy az 50 kilométer meglegyen. Az 5-ik óra előtt pár perccel beláttam semmi esélyem már, hogy meglegyen az 50 kili, ezért a tervet 45 körre (ami 46 kilométernek felel meg) módosítottam. Kiszámoltam milyen köridők kellenek (9:20 perc/km) és én utána mindig pont ennyit futottam egy kicsit se gyorsabban és lassabban. Valami hiba azért csúszott a számításba, mert több mint 1 kilométerrel többet futottam (47.2 km), de sebaj ennyit én is tévedhetek. A 6 órásoknak véget ért a verseny, én leültem egy fa alá az árnyékba és ott vártam a pályabírókat, hogy a tört körömet kimérjék. Az előttem elhaladók mind gratuláltak és én ezt egy Hajrá! buzdítással viszonoztam.

Verseny közben minden maximálisan tökéletes volt, a frissítés, a szervezők hozzáállása, mindenről csak jót lehet mondani. Egyedül a WC az egyedüli hiányosság, de ezen nem nagyon lehet változtatni, mert ezt a részt csak mobil WC-kel tudják megoldani és az meg nem a legtökéletesebb megoldás. A verseny végén volt egy jó felirat. Az egyiken az állt, hogy JÓ a másikon, hogy INKÁBB A MÁSIKAT VÁLASZD!

Szerintem Magyarországon nekünk van a legjobb egyesület nevünk. Nem tudom ki találta ki (ezt valaki majd megírhatná, hogy miért ez lett tényleg az egyesület neve) de nagyon jó. Mindenki mondott rá egy frappáns mondatot. Nekem a legjobban most az tetszett, hogy: AZ ASZFALTOT FELSZAGGATOD, A FÜVET FELSZÁNTOD! Az ilyen kedves beszólások azért jók, mert az ember monotóniáját egy kicsit megtörik és pár pillanatra jó kedve lesz.

Összefoglalás: A versennyel elégedett voltam. Sajnos jobbra nem futotta 2 fő ok miatt ok miatt: A verseny hetében megfázással bajlódtam, ami miatt megfelelő edzésmunkát nem tudtam végezni. A másik ok a munkahely. A pénteki nap pihenőnapnak kellett volna lennie, hogy fejben és testileg is teljesen kipihent legyek. De ezeken megpróbálok változtatni és szerintem lehet is és már a következő versenyemre ezen elvek alapján készülök.

Nyári hónapok

2008. június 8 - 2008. augusztus 9.

Már többször gondoltam rá, hogy irok picit ide a blogba, és mivel mindig elmaradt most egy kis összefoglalóval jelentkezem. Mint az Alaszkás táblázatból kiderül, a futást nem vittem túlzásba, de mivel az allóképességemet, keringésemet mégiscsak nagyrészt a futásnak köszönhetem, gondolom senki sem fog bántani ezért a beszámolóért...

Föhrenberge-Marsch, Mödling, Ausztria - 2008.06.08

A 18 állomásból álló "Marathoncup 2008" leghosszabb túrája a "Föhrenberge-Marsch", melyen teljesen tapasztalatlanul, de legalabb motivaltan elindultam. 1 db sima rövidgatya, 1 technikai felsö (olyasmi mint a ZASZ-os mez), futócipö meg 1, még a nadrágomnál is normálisabb fekete hatizsák, amiben vittem magammal kb. 2-3 szendvicset, penztárcát, 1 vékony futófelsöt, 1 kis kabátot, 1 db fényképezögépet. Ja meg a pecsételös lapot meg a térképet. A pénztárca azért kellett, mert csak egy minimális nevezési díj volt, a frissítéseknél viszont a vizen kívül mindenért fizetni kellett. A futófelsöre nem volt szükség, a kis esökabátot viszont a végefele magamra húztam amikor már bedurvult az esö.
Az elég kemény szintes pályán részben gyalogoltam, részben kocogtam/futottam. Jó élmény volt nagyon, bár a mértéktartásnak nem éppen a legjobb példája, hogy a legdurvább túrával indítottam.

Sportág: Vándorlás/Teljesítménytúra
Táv/szint: 50 km/ 1600 m

II.sZALAdEGERSZEG Városi Futóünnep 2008-06-15

Itt a 10.000 méteres távon indultam, de nem igazán voltam elégedett a teljesítményemmel. Talán az idöeredményem nem is volt olyan katasztrofális, de valahogy nem voltam elég laza. Talán még benne volt a lábamban azaz 50 km. Lényeg, hogy a jó teljesítménytöl messze voltam!
A hangulat itt is jó volt, kár h nincs eredménylista. Emlékeim szerint Roli például egy hatalmas eredményt eresztett el!
Én meg úgy döntöttem, hogy a futást picit mellözni fogom, ami egyéb elfoglaltságaim miatt nem is volt gond...

Fertö-tó átúszás 2008-07-12

A Balaton-átúszásra készülés szempontjából pont jókor került megrendezésre ez a 3800 méteres úszás. Nem akartam nagyon széthajtani magam, inkább egyenletesen úszni, hiszen ez elvileg egy rekreaciós úszás - de az évek során már azért rendesen begyorsult a tempó.
Picit cikkcakkban úsztam, szerintem összesen olyan 4 km-t, mivel nem volt nagyon kijelölt "pálya".

Sportág: Úszás
Táv: 3,8 km (4,0 km)
Idö: 1:30:38
Helyezés: 19. (össz. 103 résztvevö közül)

Balaton-átúszás 2008-08-02

Végülis mégsem lett nagy küzdés belöle. 2km körül picit depis lettem vmi miatt és mivel nem volt nálam óra, csak utólag derült ki hogy nem is voltam olyan lassú. Beért az egyik barátom, aminek nagyon megörültem. Tulajdonképpen ettöl az örömtöl aztán újra észhez tértem, így iratlan szabálynak éreztem, hogy onnantól végig figyeljek a haverra és a végén is megvárjam.
Egyéni csúcs persze nem lett már belöle, de számomra abszolút elfogadható idöt úsztam és a legfontosabb úgyis az volt, hogy együtt voltunk barátaimmal és sportoltunk egy jót

Sportág: Úszás
Táv: 5200 m
Idö: 2:07:03

Vármaraton 2008-08-09

Lsd. Asi beszámolóját. Max. annyit füznék hozzá, hogy (remélhetöleg) ez volt a visszatérésem a futóvilágba! Mindenesetre aszfalton, sárban, téglatörmeléken is kiprobálhattam, hogy tudok-e még futni. Az meg, hogy második lett a váltónk egyenes csúcs!!! :-)

u.i.: bocs az ékezetekért, de német bill.zeten írtam ezt a bejegyzést

3. Vármaraton

Az idei évben végre sikerült egy váltót is kiállítanunk.
Sajnos a 4 fő elég nehezen jött össze sérülések, egyéb elfoglaltságok miatt.
Az eredeti váltó összeállítása a következő képpen nézett ki.
1. Tamás, 2. Peti, 3. Én, 4. Olivér.
A Peti a korai ultrázásai miatt kisebb sérülést szedett össze.
A héten még tesztelte magát, de sajnos kiderült, hogy még nem épült fel, így nem vállalta a váltóban való szereplést

Szerencsére a hét egyik délelőttjén a Guba Pisti bejelentkezett.

Nagyon megörültem, hiszen az egyik legerősebb futónkkal már komolyabb eséllyel indulhattunk egy dobogós helyezésért.
Ismét úgy döntöttünk, hogy az időmegtakartás végett az autót is visszük magunkkal.
Az Ági érdekelt volt a női váltóban így odaérkezésünkkor újabb szervezést kívánt az autóval való szállítás.
A nevezési központban kicsit tumultus volt, de az előnevezésünknek köszönhetően elég gyorsan végeztünk.
Menet közben kiderült az is, hogy a váltónkban egyedül a Pisti volt az, aki tulajdonképpen edzett az utóbbi időben.

Ekkor arra gondoltam, lehet, hogy tényleg csak örömfutás lesz?

Kis csúszással egyszercsak "eldördült" a startpisztoly és meglódult a mezőny.
Mivel a hosszabb úton mentünk az autóval, azonnal útbaindultunk Csényére a váltóhelyre.
A tavalyi évről emlékeztem, hogy van eltévedési lehetőség, így kicsit túl is mentem, majd visszafelé egyből a váltóhelyre mentem.

A csényei váltóhelyre a váltók közül a Tamás 2.-ként érkezett. Az Olivér jó szokását megtartva száguldva indult.

Menet közbe az autóból ki is szóltunk Neki, hogy kicsit lassítson, nehogy nagyon elfussa az elejét.

Az első váltó ekkor már annyira elhúzott, hogy nem volt értelme, hogy megszakítsa magát. Váton a Pisti vette át a váltóbotot, és nagy robogva elindult. Útközben tapasztaltuk, hogy sorra megy ell a többi futó mellett. Persze Ők egyéni futók voltak.

Az Olivérrel elmentünk a Kőszegpatyi váltóhelyre. Ott javasolák, hogy a hosszú nadrágról váltsak rövidre, mert melegem lett. Jól tettem, hogy hallgattam rájuk.

Beszélgettünk a többiekkel, és mondtam, hogy most már ideje lenne bemelegítenem.

Nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy ebből már nem lesz semmi, mert a Pisti már száguld is a váltóhely felé.

Gyorsan átvettem a rajtszámot, és gyorsan megindultam. Pár méter után jobbra fordultam és azt tapasztaltam, hogy szinte helyben futok annyira erős volt a szembefújó szél. Nagzon nem örültem ennek.

Szerencsére megláttam egy egyéni futót magam előtt (Popo- Sárvári Kinizsi SE) és megpróbáltam nem szemelől veszíteni. Ez olyannyira sikerült, hogy utol is értem. Mivel még elég sok volt hátra, - nem akartam, hogy kifogyjak a szuszból - lemaradtam és távolabbról követtem. Figyeltem, hogy a 3. váltó nehogy túl közel kerüljön.

Az útkanyarulatok és a távolság miatt csak annyit láttam, hogy ketten jönnek.

A befutásom után derült ki, hogy az egyik a maratoni női győztes Varga Éva volt, a másik pedig a 3.váltó befutóembere.

Ahhoz képest, hogy az utóbbi időben nemigazán futottam, egész jól bírtam a 12km-es távot.

Igaz egész úton azon gondolkodtam, hogy a legerősebb váltónkkal megszerezhettük volna az első helyet is.

Nem baj, majd talán jövőre.

Nagyon hangulatos verseny, Mindenkinek javaslom a részvételt.

Stinatzi félmaraton Cerr-cup 9. állomás 2008-08-09

Hosszú idő után érzem úgy, hogy érdemes leírni egy verseny tanulságait, kiváltképp, hogy annyi volt belőle, hogy azok számbavétele már futás közben lekötötte teljes agyi kapacitásomat.

Kellő félelemmel indultam neki gondolatban a távnak, hisz 15km-nél többet versenyen még soha nem futottam, azt is csak egyetlen egyszer és nem túl kellemes emlékekkel (Elvira futás). Mivel akkor is reménytelenül lassan teltek el az utolsó kilométerek, hát most is hasonlóan nehéz időszaknak néztem elébe, hacsak nem osztom be ésszel az erőmet - gondoltam.

Jó 180-an választották szombat esti kikapcsolódásként a burgenlandi megmérettetést, melynek különlegességet a sötétedésbe nyúló lebonyolítás adott, melyhez fáklyákat illesztettek a járdaszegélybe a 4,2km-es körpálya mentén. Bár megvilágítani az itthon is oly népszerű spanyol csigákon kívül nem sok mindent tudtak, de a vonalvezetést jól visszaadták.

Azt terveztem, hogy minden egyes kilométert 4 perccel teljesítek, azaz nem futom el az elejét, így majd a végén is marad szufla a lendület (még hogy lendület) megtartásához.

A táv maga egy elnyújtott emelkedőkkel és éles kanyarokkal tarkított, településen belül kijelölt körpályában mutatkozott meg, melyet 5-ször illett teljesíteni. Könnyű belátni, 17 perces körátlaggal lettem volna elégedett, ha tartom a tervezett tempót.

Viszonylag jól esett az első szakasz, és az sem lepett meg, hogy a rendszerint közvetlen riválisaim kicsit elléptek tőlem. Majd jól elfáradnak majd a végére, gondoltam naívan. 17 percen belüli idő, sínen vagyok, noha jó messze kerültem az elejétől, de ez ma nem érdekelt.

Kezdtem viszont érezni, hogy így még 4 karikát talán csak biciklivel tudnék teljesíteni, de nem gyalog. A második 4 km már sokkal nehezebben esett, valahogy mégis hoztam az összidőt, de csak mert az eleje pár mp-cel gyorsabban ment.

A harmadik körtől viszont elszállt minden erőm, úgy éreztem, egy adott tempót minden további nélkül tudok tartani, ami viszont éppen arra volt elég, hogy boldog-boldogtalan elfusson mellettem, asszonyok, gyerekek, idősek, fiatalok, szóval mindenki, akit leginkább nézőként, vagy csak kísérő családtagként szoktam normális esetben a pálya mentén látni.

Ebben az időszakban voltam a legmélyebben, de feladni semmiképpen nem akartam, inkább másfél órán belüli időre mérsékeltem időeredményben kifejezett elvárásaimat és számoltam vissza a kilométereket.

A legszörnyűbb az egészben, hogy egyáltalán nem érdekelt már semmi. Ha lépéseket hallottam mögülem, már azt vártam, hogy tulajdonosa mikor megy el mellettem, majd távolodik reménytelenül, csak ne idegesítsen már tovább, én meg majd befutok saját, szerény igényeim szerint…

Ez alól kivételt csak az utolsó 3 kilométer jelentett, amikor nem túl nagy meglepetésemre egy fiatal, Vasas-os lány húzott el mellettem, akinek a tempóját valahogy csak felvettem és amikor 400m-rel a cél előtt felfutott ránk egy másik sporttárs is, még maradt egy kevés erőm elfutni tőlük. Ez a sikerélmény erősen a „halottnak a csók” kategóriáját súrolta, éppen csak ahhoz volt elég, hogy elmondhassam, hogy legalább egy csöppnyi tartás szorult még belém.

A köridőim: 16:41, 17:21, 18:09, 18:26, 18:09 --- 1h28m46s total, 33. hely/5. kategória ---amire nem lehetek büszke és a következő félmaratoni versenyemig biztosan nyomasztani fog az emlék, mely sokkal inkább volt keserves mint élményszerű…

Eredmények

korpa

Ultrafutás már!!!

Mivel meg szeretném szerezni a bronzjelvényes túrázó címet az év hátralevő részében egész sok túrára fogok menni, na nem túrázni (gyalogolni) hanem lefutni az adott távolságot. A Rokin először a 70-es távot spéciztem ki magamnak, de mivel az augusztus végén rendezendő 12 órás futásra pihenten és jó erőben szeretnék menni, ezért csak a 40 kilis távra esett a választás.

Reggel korán kellett kelnem mivel Hahótról busszal mentem Nagykanizsára. Nagykanizsán most jártam életemben másodszor, az Erzsébet téren kívül semmit nem ismertem. Elindultam abban a reményben valahogy majd csak odatalálok a rajt helyre, meg útközben kérdezgetek. Ment előttem egy csaj, túratáska volt rajta, meg szabadidő ruhában volt, (meg még jól is nézett ki) gondoltam ő is a Rokira megy, így utána eredtem. Mentünk vagy egy jó kilométert mikor utolértem és már majdnem beszélgetni kezdtem vele, amikor hirtelen elfordult jobbra és bement a kórházba, így nem túl jól sikerült a mutatvány, magamra maradtam. De sebaj nekiálltam kérdezgetni járókelőket merre is menjek. Az egyik idősebb néni meg is kérdezte mit csinálok ott, elmagyaráztam, hogy tájékozódási túrára megyek, ha odatalálok a rajthoz. Sikerült is odatalálnom, gyors nevezés és feszült várakozás. Kb. olyan 100-an indulhattunk reggel 6 órakor tömegrajttal. Az elején mindenki csak sétált, majd hirtelen szökési kísérletek történtek. Az egyik ilyen szökési kísérletben én is részt vettem, de sajnos nem értünk haza, de egy gyorsasági hajrán a 3-ik helyet szereztem meg.

Részletek: az elején 2 srác egyből rákapcsolt, mire eszméltem már kb. 300-400 méter előnyük volt. Minden mindegy alapon nekiálltam felzárkózni hozzájuk. Közeledtem-közeledtem de 100 méternél közelebb nem férkőztem hozzájuk, de sajnos a tempó egy kicsit nagyon gyors volt nekem aminek később meg is lett a böjtje. Két választásom maradt, vagy megyek egyedül vagy bevárok valakit mögülem, hogy párban fussunk. A második verziót választottam. Mivel még sosem voltam teljesítménytúrán, a turista jelzéseket a legkisebb mértékben sem értettem, ismertem. Ezért Rudi javaslatára egy másik futó mögé álltam ill. mellé és így mentünk egy darabig. Nem volt túl beszédes kedvében a srác akit kispéciztem magamnak. Ha kérdeztem egy szavas válaszokat adott így többnyire csak én beszéltem. Palin felé mentünk a bicikli úton, mikor 3 kilométer körül észrevettem, hogy a Lubics Szilvi szembe fut velünk, majd megállít, hogy megkérdezze lehet e még nevezni? Nem tudtunk biztos választ adni, csak annyit, hogy próba szerencse. Aztán könnyes búcsút vettünk egymástól, mivel belement a szemembe egy bogár és nekiállt könnyezni a szemem. Utunkat folytatva tovább Palinnál a Kék út jelzésre kellett kanyarodni. Gyorsan itt a hátunk mögött hagytuk a várost és a semmi közepén futottunk homokos, kavicsos, aszfaltos utakon. A táj nem volt változatos, de annál szebb látvány. Az első ellenőrző pont Zsigárdon volt, ahova 3-ikként érkeztem meg, lesprinteltem a mellettem futót. Zsigárdon én 12 házat számoltam meg (lehet, hogy több volt). Az ellenőrző pont után ahol semmi frissítő nem volt balra kanyarodtunk, a változatosság kedvéért ismét az erdőbe mentünk. Jött egy nagyon homokos rész, olyan volt mint egy sivatag, csak a hőség hiányzott. Futni alig lehetett rajta, az ember lába mintha mindig kicsúszna. Hál Istennek „csak” két kilométeren keresztül kellett élvezni ezt a szakaszt. Beértünk Hosszúvölgybe, reméltem itt hosszan futhatunk le a völgybe, de nem völgybe futottunk, hanem emelkedőnek hosszan, miért is nem Hosszúpart lett a falu neve? A következő faluban Homokkomáromban történt az első emlékezetes eset. Egy idősebb férfi megállít, hogy meséljem el hova futok. Elmeséltem, majd mondja ős is lefutná ezt a távot, csak ne fájna a lába ennyire. A mellette lévő néni felnevetett majd én is és további jó utat kívántak. A partnerem nem állt meg beszélgetni, így elhúzott tőlem, visszacsúsztam a 4.-ik helyre. A hátát még láttam, de csak száz méterig utána soha többet. Az utamat egyedül kellett folytatnom. Útközben figyeltem nagyjából, hogy működnek a turista út jelzések és reménykedtem benne, hogy a látottakat hasznosítani is tudom. Egy hosszú emelkedő következett majd felértem egy mezőre. 4-es útelágazás volt. Merre tovább? Szerencsémre jött egy idős bácsi aki jó irányba terelt. Neki is persze el kellet mesélnem honnan futok hova és miért. Az út hála Istennek lejtős volt, így nagyon nem kellett erőlködnöm, hogy gyorsan fussak. Leértem, majd egy aszfaltos úton kellett futni. Reménykedtem, hogy sokáig tart még ez a jó út. A gondolataimba belefeledkeztem és nem kanyarodtam le a kék jelzésnél. Ismét szerencsém volt 300 méter után egy srác utánam ordibált, hogy nem jó irányba mentem. Vissza kellett fordulnom és mire odaértem a srác már elhúzott, így még egy helyet hátracsúsztam. Nagyon kemény kaptató volt, futási kísérletet nem is tettem, tudtam, hogy reménytelen. Az út annyira rossz volt, hogy terepjáróval is csak nehezen járható. Itt is pár kilométerig eltartott mire felértünk. A tetőn volt egy ellenőrző pont. Sehol senki csak egy háromszög alakú valami meg két toll volt kirakva. Nem tudom mit kell ilyenkor csinálni, örülnék ha majd valaki megosztaná velem ezt az információt. Saját kezűleg beírtam a rubrikába itt is jártam. Az út egy igen gazos részen vezetett, egy sáv volt járható, amit az előttem járok kitapostak nekem. Ezúton is köszönöm! Beértem egy völgybe. Hatalmas nagy volt. Vaddisznó hajtásokat rendezhetnek itt, mert körben vadászlesek sorakoznak, vagy 2 tucat, ha nem több. Egy pillanatra itt elgondolkoztam azon, hogy járt az egyik ismerősöm. Elment sétálni az erdőbe, mikor kiért egy mezőre 20 csőre töltött vadászfegyver közép pontjában volt, mivel vaddisznó hajtás volt. Ne egy kicsit itt meg is torpantam. A vizem amit magammal vittem elfogyott, meg hát a vadállatoktól félek, és ráadásul ez a vadászos dolog sem ment ki a fejemből. Az utat azért folytatni kellett. Itt ért el egy holtpont. A lábaim nem akartak engedelmeskedni, megtette hatását az elején való száguldás. De azért lassan kocogtam a lejtőn le. Hirtelen valami zörgést veszek észre a hátam mögött, a pulzusom a plafonba járt hirtelen a rémülettől, vajon mi jön mögöttem. Hátranéztem és örömmel vettem észre, hogy csak a Lubics Szilvi fut mögöttem. 6 kilométer hátrányt ledolgozott 22 kilométer alatt, nem véletlen 100 km-es OB harmadik. Végre egy kis társaság, gondoltam, mire a gondolat végig futott az agyamon már el is tűnt előttem. Amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment. A mezőről befutottam az erdőbe, már kezdett meleg lenni, így jó volt benn futni egy kicsit az erdőben. Itt a láb elé kellett nézni, mert könnyen bukfencezhetett volna az ember, nekem is majdnem összejött a mutatvány. Itt jó volt futni, nagyon jó földes út volt. Megérkeztem az oltárci vadászházhoz. Itt frissítő pont is volt. Reménykedtem, hogy majd megkínálnak minket a vadászok egy kis vadásztokánnyal, de sajnos csalódnom kellett. Megittam vagy egy liter folyadékot, mivel már nagyon szomjas voltam. A hátizsákos kulacsomba nem töltöttem nem akartam mások elöl meginni a vizet, így folyadék utánpótlás nélkül kellett megtennem a hátralévő tízen sok kilométert. Hosszú egyenes, majd hirtelen ismét be az erdőbe. Egy kis emelkedő. A lábaim már nem nagyon engedelmeskedtek így sétára kellett váltanom. Egészen a börzöncei hegyig erdőben mentünk. Itt a turista utat figyelve elindultam jobbra, de utánam kiabáltak nem jó irány. Hallgattam a többségre így visszafordultam. Mind kiderült jó irány volt amit mondtak, csak az ellenőrző pont jobbra volt. Itt egy kis kavar volt, mert az új sárga útvonalon mentünk, de még a régi sárga útvonalon volt az ellenőrző pont. Erre akkor jöttek rá az előttem haladók amikor már közel 2 kilométert megtettünk rosszul. Így séta vissza, ismét beírtam a rubrikába itt is jártam, majd vissza a jó útra. Nem vigasztalt az , hogy nem csak én rontottam el hanem más is. Mentálisan nagyon hátravetett az a tény, hogy 4 kilométert fölöslegesen tettem meg. A víz hiány meg csak tetézte a bajt. Reménykedtem abban, hogy a börzöncei hegyen valaki csak megkínál a börzöncei rettenetesből, de egy árva lélek sem volt a hegyen. Nálunk a baki hegyen ilyen nem fordul elő, itt minden fél kilométernél megkínálnak. Már rutinos vagyok ezen a téren, kiismertem a baki borokat, tudom melyik a guggolós bor, melyik a földre köpős bor, melyik a délután még vezetnem kell bor és melyik a jó minőségi bor. Börzöncén is gyűjteni szerettem volna a tapasztalatokat, de elmaradt talán majd jövőre. Az utamat már csak gyalog tudtam folytatni. Semmi erőm nem maradt egy cél lebegett a szemem előtt 14 kilométer (ha nem tévedünk el csak 10) és vége. Minden lépés már fájt. Néhány rossz lépés a bokámat nagyon igénybe vette így óvatosan kellett mennem. A börzöncei hegyről kiérve az Isten háta mögé tévedtünk. Méteres gaz volt mindenhol. Egy kitaposott út volt. Mivel igen lassan tudtam csak menni a mögöttem érkezők felsorakoztak, volt hogy 10-en jöttek mögöttem. 2-3 kilométerenként meg kellett állnom, a szomjúság meg a fájdalom miatt muszáj volt. A feladás gondolata foglalkoztatott, de hogyan, a semmi közepén vagyok ha feladom ide biztos nem jön értem autó ami elvinne a célhoz, így mindenképp még sétálnom kell. Azért gyűltek a méterek, mindenki biztatott aki elment mellettem és én mindenkitől egy kis vizet kértem, kaptam is mindenkitől, de nem mertem sokat inni, nehogy megigyam helyettük. Ilyenkor mintha szárnyra keltem volna, újra megjött az erőm és újra neki tudtam állni futni, de 500 méter után a kiszáradás miatt újra sétálnom kellett. Lassan beértünk a hahóti hegyre, de előtte volt egy kemény szakasz, egy nagy mezőn kellett menni, árnyék a közelben sehol, ami egy kicsit megviselt. Itt találkoztam favágókkal, az egyik viccesen megkérdezte: Nincs semmi bajom? Erre mit lehet válaszolni? Viccesen mondtam neki még nincs semmi bajom, majd megkérdeztem nem akar egy kicsit futni (igaz a 130 kilójával nehéz lenne). Utána még hozzátettem: igaz, hogy lehet ilyen hülyét kérdezni, (egy kicsi szünet) pardon csak maga volt itt! Nézett értelmesen ki a fejéből nem értette mit akarok mondani ezzel. A hahóti hegytől már csak 2 kilométer volt a cél. Innét minden métert számoltam és lassan megláttam a buszmegállónál a célt. Nagy meg könnyebülés, végre célba értem. Az emléklapot és a kitűzőt átvettem majd legszívesebben megittam volna egy nagyfröccsöt. Autóval voltam és nem akartam a jogsimmal játszani megmaradtam a szőlőlénél.

Ismét sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Meg kell tanulnom beosztanom azt ami van. Nem fölélni a verseny első harmadában és utána lesz ami lesz. Jövőre már biztosan jobban sikerül. Remélem jövőre többen is képviseljük az Aszfaltszaggatókat. Jó kis edzés, a táj gyönyörű az esetek többségében, meg olyan helyekre eljut így az ember ahova másképp biztos nem megy el.

Alig várom már a jövő augusztust!

Nyári szünet

A nyaralási időszak elérte a blogunkat.