Sólyom felhívására még januárban eldöntöttem, hogy kipróbálom magam idén ezen a számomra meglehetősen különleges versenyen. Bár nagyon nem illik bele az edzésprogramomba (az utóbbi két hónapban ugyan sokat futok, de inkább rövidebb, pörgős edzéseket csinálok, a leghosszabb edzésem egy 32 km-es kocogás volt), úgy gondoltam, egy ilyen verseny belefér a naptáramba. Így két legyet üthettem egy csapásra: egyetlen versennyel kóstolhattam bele a terepfutás, illetve az ultrafutás szépségeibe (hiszen korábban csak egyetlen egyszer futottam maratonnál hosszabb távon, de az már évekkel ezelőtt volt, edzésen, és teljesen más jellegű kihívás volt).
Különösebb rákészülés nélkül indultam ma reggel fél hétkor Kávásra, ahol meglepetésemre kisebb tömeg verődött össze a hét órás rajtra. Harmincan lehettünk, nem gondoltam volna, hogy ennyi fanatikus ember áldozza erre a vasárnap délelöttjét. Örömmel üdvözöltem a klub készülödő tagjait, Tamást, Rudit és Endrét (ugye nem hagytam ki senkit?).
Elindultunk. Mint előre terveztem, 5 perces tempót választottam. Kb 10 fős élmezőny alakult ki. Nagy terepfutó rutinom már az első km végén "kamatozott": észrevettem, hogy elhagytam a térképemet. Innentől csak a felfestett jelekre hagyatkozhattam, de mivel nem bízok magamban ilyen szempontból (már a verseny első harmadán kb 17-szer eltévedtem volna), így nem volt más választásom, mint menni a többiekkel. Hárman haladtunk az élen, de többször is elnéztük a jeleket, és beletettünk 100-200 m-es pluszokat, így a többiek mindig felzárkóztak, tehát végül is heten voltunk együtt a mezőny elején. Helyenként óriási sárdagasztás folyt, a cipőm volt hogy duplájára nőtt. Az egyik ilyen durva helyen a kanizsai Varga Zsolti nem is hagyta ki, hogy megjegyezze a többieknek: "Isten hozott Zalában!" :)
Közben elértük az első állomást. Innentől kezdve hárman jócskán elhúztunk a többiektől, egy jól futható részen majdnem 4 perces tempót diktált az élen haladó, én meg nem akartam leszakadni. Közben összehaverkodtunk, az egyik fiú Budapestről jött (őt Balázsnak hívják), a másik Hódmezővásárhelyről, neki sajnos nem tudom a nevét. Sajnos Zalalövő térségében csúnyán elnéztük a jeleket, felmásztunk egy jó magas hegyre, fölöslegesen. Mire észrevettük és visszamentünk, a többiek elénk kerültek, csak egy erős, hosszú sprinttel fogtuk be őket. Aztán a második állomás után (itt már majdnem 20 km-nél jártunk) újra hárman kerültünk előre, de négyen mögöttünk jöttek, látótávolságban.
Gyönyörű tiszta idő lett, nagyon szép erdei tájakon haladtunk, láttunk két vaddisznót és rengeteg őzet. A harmadik állomás (Kustánszeg közelében) elhagyása után egy darabon megnyomtuk kicsit a tempót, így a négy üldözőnk teljesen leszakadt. A vásárhelyi fiú is le-lemaradozott, aztán végleg eltűnt a látótávolságból. Maradtunk ketten Balázzsal. Szinte végig dumáltunk, megtudtam, hogy rutinos túrázó, pl a legutóbbi hasonló versenyen, a Margita Kupán második lett egy 180 fős nemzetközi mezőnyben, úgy, hogy egy befutó sprint végén 8 másodperccel kapott ki a győztestől. Az ugye elég vékony egy 40 km-es verseny végén... Mivel úgy tűnt, nagyjából egy erőben vagyunk, így együtt futottunk, segítettük egymást a tájékozódásban. Neki volt tapasztalata és térképe, nekem meg volt némi helyismeretem (a falukat felismertem már messziről) és egy gps-em. Ezzel együtt inkább őrá bíztam a tájékozódást, de volt, hogy én vettem előbb észre a jelet.
Nagyobb eltévedés nélkül (csak apróbb bizonytalanságokkal) haladtunk jó sokáig, egészen vissza Kustánszegig. Az órám itt már 45 km-t mutatott, mondtam Balázsnak, mire belelkesedett, hogy már csak 5 km van hátra. Kicsit óvatosságra intettem, mert úgy rémlett, ennél még innen több van... Aztán az utolsó előtti, ötödik frissítőnél megkérdeztük a lányt, aki közölte: innen még 13 km. Mit ne mondjak, nagyon feldobódtunk :-) Én mondjuk hamar túltettem magam rajta, de Balázs még jó darabig neki volt keseredve. Pedig úgy tűnt, jobban bírja erővel, elég lazán mozgott. Én meg már kezdtem belehalni a távolságba, hiszen már 50 km-hez közelítettünk, de a sok-sok emelkedő és sár miatt szerintem jóval több munka volt már a lábunkban. Bíztattam is, hogy ha bírja, fusson csak el nyugodtan, de nem volt hozzá még kedve.
Aztán Kustánszeg és Németfalu között jött a nagy eltévedésünk. Ja, azt kihagytam, hogy Kustánszegen Balázs közölte a jó hírt, hogy ő is elhagyta a térképét. Szóval innen csak a jelekben bízhattunk. Amik egyszercsak elmaradtak. Mentünk tovább, hátha jó úton vagyunk, de hiába. Már vagy jó tíz perce nem volt jel. Akkor most mi legyen? Balázs megjegyezte, hogy nagyon sok terepversenyen volt már, de még egyiken sem volt ilyen nehéz tájékozódni. Mondtam neki, nekem meg ez az első, így nincs összehasonlítási alapom. Teljesen kétségbeesett, nekem meg végül eszembe jutott a Garmin. Rávarázsoltam egy útvonaltérképet, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy is van erre az út. Úgy saccoltam, hogy balra sodródtunk el a helyes iránytól. Tehát akkor irány jobbra! Fogalmunk sem volt, merre járunk. Felmásztunk egy magas dombra, aztán le egy völgybe. Aztán fel egy másik magas dombra. Végül megláttunk néhány házat, én már 90%-ig biztos voltam benne, hogy az Németfalu. Átvágtunk néhány udvaron a főútig, itt megkérdeztünk valakit, aki megnyugtatott bennünket: ez bizony Németfalu. Hamarosan észrevettük a jelet is, szóval megnyugodtunk. Amiben viszont nem voltunk biztosak, hogy esetleg közben megelőzött-e valaki bennünk. Úgy saccoltuk, olyan két km-t, több mint tíz percet vesztettünk. Hamarosan utolértünk néhány túrázót, gondoltuk, tőlük megkérdezzük:
"Futók? Igen, voltak, többen is!" "Többen is???" "Igen, úgy öten-hatan." "És nemrégóta?" "Már legalább tíz perce elmentek.." Teljes döbbenet, végül aztán nekem jutott eszembe, hogy azok biztos a rövidebb távon indultak.
Mentünk tovább, Böde irányába. Már 50 km fölött jártunk, erőm a végén járt. A bödei, utolsó állomásig nem szakadtam le, de éreztem, hogy nem bírom végig. Az állomáson megálltam, sokat ittam, Balázs hamar továbbindult. Egy túrázó barátom is éppen itt volt, pár szót váltottam vele. Mire elindultam, már 200 m-re volt, de semmi kedvem nem volt utána indulni, kész voltam teljesen. Innen már ismerős volt az útvonal, így térkép nélkül sem aggódtam, hogy visszatalálok-e Kávásra. A lábaim annyira el voltak nehezedve, hogy egy tisztes lejtőn lefelé futva kénytelen voltam pár méterre belesétálni és pihenni. Azért a végén nagy nehezen beértem, az időm 5:24 lett, a km-számláló pedig 57,95-nél állt meg. Úgy saccolom, ebből kb 3 km-t elvállalok, az az eltévedések miatt volt. De ugye még így is hosszabb a pálya az 50 km-nél, amiről szó volt...
Néhány statisztikai adat: az átlagtempó 5:35 lett, az átlagpulzus 154, és 1044 m emelkedőt mért az óra. Eredetileg 5 perces tempót terveztem (és hozzátettem, ha a pálya valóban 50 km, és nem lesz sár vagy eltévedés, akkor ugye ez olyan 4 órás végeredményt sejtetne). De a pálya hosszabb volt, na meg sár is volt és eltévedés is, így a vége jóval több lett 4 óránál, majdnem 5 és fél. Ugyanakkor visszanéztem a gps méréseiből: ha nem számolom a megállásokat, csak a tiszta futóidőt, akkor az első 50 km-t éppen 5:04-es tempóban tettem meg, sok dagonyázással. Azaz végül is egészen reális elképzelés volt az 5 perces tempó, pedig tényleg nem tudtam, mi vár majd rám 42 km fölött..
Igen tanulságos volt az első terepfutásom, rengeteg nehézséggel szembesültem, amikre nem voltam igazán felkészülve. A tájékozódás, a terep, a kajálás, de említhetném pl a növényzetet is: egyik eltévedésünknél (még az elején) egy kis szederindáson araszoltunk át, onnantól a cipőm tele volt tüskékkel, amik a végére véresre szurkálták a lábamat, de őszintén, ez volt a legkisebb fájdalmam a nap során! :-)
Összességében nagyon-nagyon elfáradtam, de egy kalandos futás nagyon szép élményével gazdagodtam. Úgy sejtem, nagyon jóízűen alszom majd ma éjjel. Gratulálok Sólyomnak és egész csapatának a verseny megrendezéséhez, és köszönöm minden induló nevében a sok munkát, ami mögötte volt!
Roli
