Előrebocsátom, hogy az amatőr szintű (munka mellett végzett) országúti kerékpározást és a nem extrém terepen vagy –távokon történő futást venném kicsit górcső alá.
Jómagam versenyszerűen bringáztam 2007-tel bezárólag, 2008-tól pedig a futásban találtam meg azt az örömöt, amit az ember egy sportággal kapcsolatban jogosan elvár akkor, amikor versenyzésre (is) adja a fejét.
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy csak a „kényszer vitt rá” az országútizásra, de tény, hogy olyan mértékű térdfájdalmakkal járt 10 perc után bármilyen futómozdulat (értsd: rekortánon, futópadon, erdőben), hogy a számomra jobban elviselhető tekerő mozdulattal meghajtott kerékpár maradt az állóképességi sportok közül (úszni hézagosan tudok, és akkor már indokolatlanul meg is szépítettem a vízhez kötődő viszonyomat).
Legnagyobb meglepetésemre azonban egyszer csak megszűnt az elviselhetetlen szúrás (talán egy horvát nyaraláson vettem észre), amit egyrészt a térdközeli izmok megerősödésének és a fokozatosan növelt futóterhelésnek, másrészt egy glükozamin tartalmú kenőcsnek tudok be, amely elméletileg porcképző hatású.
Akkor vegyük sorba azt a néhány megközelítést, ami alapján össze tudom hasonlítani, hogy számomra mivel jelent mást az egyik, mint a másik:
A leginkább szembetűnő és egy munka és család mellett sportoló szempontjából kulcsfontosságú, hogy ugyanazt az edzésintenzitást és -terhelést rövidebb idő alatt lehet elérni futással. Ez már abból látható, hogy a legkönnyedebb tempó esetében is 10-20-szal többet ver a szív, mint egy sík terepen végzett, könnyedén, esetleg kis hátszéllel megtámogatott kerékpározáskor. Hozzávetőlegesen azt lehet talán elmondani, hogy x óra bringázás x/2 óra futással egyenértékű. (ez távban olyan harmadának, de inkább negyedének felel meg). Mindez kulcsfontosságú lehet olyan esetben, amikor az embernek nincs egyszerre 4-5, csak 1-2 órája edzésre.
Az izületekre, gerincoszlopra, forgó részekre gyakorolt hatás mindenképpen többszöröse futómozdulat esetében, amit célszerű jól kiválasztott edzőcipővel és rezgéselnyelő extra talpbetéttel tompítani. Hozzáteszem, hogy nekem viszont a derekam szenvedte meg a többórás tekeréseket, de ez adódhatott a rossz „nyeregfogás”-omból is.
Nem elhanyagolható, bár nem kifejezetten a fizikai igénybevétellel függ össze a költségekben kifejezhető különbség, amit nem is kell különösképpen magyaráznom, hisz egy-egy valamirevaló kerékpár ára több havi átlagfizetésnek felel meg.
A megtehető nagyobb távolságok miatt bringával igazán mesés helyekre lehet eljutni akár itthonról indulva is (Alpok, Balaton, Ausztria, Szlovénia, tengerpart), azonban akinek Zala is csodaszép, az futva is naponta felfedezheti a táj szépségét.
Sérülésveszélyesebb bringázni, mint egyenes terepen futni: edzésen azért, mert az országút baleseti statisztikáit nem kell külön bemutatni, versenyen pedig az összeakadás esélye hordoz magában komoly egészségügyi kockázatot.
Verseny szempontjából mindenképpen a futás malmára hajtja a vizet az a tény, hogy míg a kerékpárversenyeken nem ritka a „stéherezés” (a másik szélárnyékában történő nem túl szimpatikus energiakímélő üzemmód folyamatos, akár a teljes verseny idejére kiterjedő fenntartása) és a másik testi épségét is veszélyeztető agresszív helyezkedés, addig a futásban mindenki saját zsírján kénytelen teljesíteni, mert nincs hely, alkalom és energia sem a fentiekre. (hisz még lefelé és hátszélben is minden méterért keményen meg kell küzdeni).
Fentiekkel nem kívántam letenni a voksot egyik vagy másik mellett sem, inkább csak kedvem támadt összefoglalni a szegényes tapasztalataimat. Lényeg, hogy sportoljunk, ha lehet, akkor állóképességet (így a szív- és érrendszert) fejlesztő mozgásfajtákat, olyat, ami alacsony sérülésveszélyt hordoz magában, hisz ismerjük a frankót (by Rudy): A futó ne kosarazzon, mert elüti a villamos :-)
korpa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése