Múlt vasárnap került megrendezésre az OTP Maraton Staféta Szombathelyen.
Mivel még sohasem vettem részt ilyen típusú versenyen, fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom.
Az 5x 2km így szóban elképzelve nem tünt soknak. Kicsit végiggondolva az egészen, már kezdett fejtörést okozni, hogy hogyan tudom teljesíteni. Hiszen 2km futás után általában 20pec pihi jött.
Az első kör után beszélgettem a Tóth Tibivel (Sárvári Kinizsi SE), hogy ki volt az az "őrült", aki ezt kitalálta. Ő ráadásul egy térdmütát után vállalta be, de azt mondta:
"A verseny után teljesen más lesz a véleményed"
Ez így is lett, a végén már nagyon jól áreztem magam.
De hát addig mág el kellett telni egy kis időnek.
Igazából csapatunkban mindenkinek volt valami "kínja", ami miatt nem tudott 100%-os lenni.
Tamásnak enyhe combizom húzódása volt, a Sólyom szombaton indult egy 24km-es versenyen, án pedig még nem teljesen erősödtem vissza a sérülésem után.
A Bálint volt talán a kivétel, aki az utolsó körében is megfutotta ugzanazt az őrült tempót, mint az elsőben.
Sajnos a többiek által elért előnyünket a Sárvári Kinizsi SE erősságe Pongi mindig lefaragta, sőt meg is előzött.
Az utolsó körben sem volt esélyem ellene, így tréfásra vettem a figurát.
Amikor már majdnem utolért, elkezdtem hátrafelé futni és szurkolni Neki.
A végén a Szakos Peti meg is szekált, hogy nehogy elmondjam a csapattagoknak.
Összességében egy nagyon hangulatos verseny volt, ha jövőre beférek valamelyik csapatba, akkor ismét részt fogok venni rajta, immár tapasztalatokkal gazdagabban.
2008. május 21., szerda
2008. május 18., vasárnap
Duatlon ranglistaverseny Nagykanizsa 2008-05-18
Miután a kaszói OB futamra az előző héten realizált kisebb megfázásom okán nem futottam be (ha a szervezők olvassák, a megígért előnevezési díj visszautalása még mindig nem érkezett meg a folyószámlámra) és mert Kanizsa amúgy nagyon is az, de innen nézve azért nem a világ vége, joggal merült fel bennem a duatlon ranglistaversenyen való indulás lehetősége.
A cerr-cup radenci állomása ugyan előző napra esett, de a nevezési összeg olyan aránytalanul sokat könnyített volna az eurós bankszámlámon, hogy azt határoztam, hogy fájó szívvel, de kihagyom a megmérettetést. (a félmaratoni távot amúgy lehet, hogy le se tudnám futni…) De ahogy elnéztem az eredményeket, talán maradt a kupában az összetett pozícióm a helyén.
Hála a szintén ma megrendezett szentendrei középtávú triatlon OB-nek (vagy valami nagyon másnak), elég gyér számú mezőny gyűlt össze, ahhoz képest, hogy sokáig nem lesz újabb duatlon verseny, ami olyan úszni nem tudókat, mint jómagam, elkeseredéssel tölt el, hisz a teljes triatlon szezon irreleváns így számomra. (elég idiótán venné ki magát mellben letudni az első számot)
A szokásos koreográfiának megfelelően előbb az ifik(18 év alatt) és a hölgyek, majd a felnőttek, juniorok és szeniorok indultak egy mezőnyben. A futótáv részben egy régi laktanyán át vezetett, kábé úgy mintha a majdnem teljesen megboldogult zegi hadkieg.-en át jelölték volna ki. Nem mintha ez fontos lenne, de mutatja, hogy nem zárták le a teljes belvárost, mint 2 éve itt Egerszegen, így a rendezés során nem sok minden jelenhetett áthidalhatatlan problémát. A frissítőállomások látványa szerény ellátmányt ígértek, mégis a lelkes szervezők minden ponton nyújtózkodtak felénk egy pohárkával, sőt, mintha kicsit meg is sértődtek volna, ha nem vetted igénybe a szolgálataikat. (akkor engem most nemigen szerethetnek).
A versenyről: szokásomhoz híven, vagy reálisabban fogalmazva: formámhoz mérten, lassabban kezdtem mint jónéhányan, és mint oly sokszor, most is úgy éreztem, hogy a teljes létszám elhömpölyög tőlem. Szerencsére párszáz méter után fel tudtam venni egy elfogadható tempót, és tökegyedül, de látva az előttem lévőket tudtam le az 5km-t (17’30”, ha jól volt kimérve a táv, de gyanúsan hamar beértem).
A kerékpárt egy pécsi és egy zalatriatlonos sráccal kezdem el, tekertem le és fejeztem be, de a sok fordító miatt 4-szer kellett realizálnom, hogy egy Gáborral és Péterrel kerültem egy társaságba, mert épp annyiszor buzdították őket a fordulóknál, ahányszor engem meg nem :-)
34.3-as átlagot mentünk, ami nem túl jó idő, főleg, hogy nem volt nagy szél, bár néhány sunyi emelkedő azért meg-megdobta az ember pulzusát.
A maradék 2.5 km futás során a pécsi sporttárs kicsit ellépett tőlem (könnyedén meg is nyerte a szeniorok kategóriáját), de sikerült beérnem 1h02m52s-es eredménnyel, összetett 9.-ként, felnőtt 5. helyen.
Összességében elégedettebb vagyok, mint Somogyszil után, ám nagyon szomorú amiatt, hogy a következő duatlon futam csak ősszel lesz, megfordítva pedig amiatt, hogy úszás órán mindig átengedtek kettessel, pedig nyilvánvaló volt, hogy folyton letettem a lábamat a felmérők során, a fejemet soha nem emeltem ki és így a medence sarkában kötöttem ki egy-egy ’vak’ hossz után…
Eredmények
korpa
A cerr-cup radenci állomása ugyan előző napra esett, de a nevezési összeg olyan aránytalanul sokat könnyített volna az eurós bankszámlámon, hogy azt határoztam, hogy fájó szívvel, de kihagyom a megmérettetést. (a félmaratoni távot amúgy lehet, hogy le se tudnám futni…) De ahogy elnéztem az eredményeket, talán maradt a kupában az összetett pozícióm a helyén.
Hála a szintén ma megrendezett szentendrei középtávú triatlon OB-nek (vagy valami nagyon másnak), elég gyér számú mezőny gyűlt össze, ahhoz képest, hogy sokáig nem lesz újabb duatlon verseny, ami olyan úszni nem tudókat, mint jómagam, elkeseredéssel tölt el, hisz a teljes triatlon szezon irreleváns így számomra. (elég idiótán venné ki magát mellben letudni az első számot)
A szokásos koreográfiának megfelelően előbb az ifik(18 év alatt) és a hölgyek, majd a felnőttek, juniorok és szeniorok indultak egy mezőnyben. A futótáv részben egy régi laktanyán át vezetett, kábé úgy mintha a majdnem teljesen megboldogult zegi hadkieg.-en át jelölték volna ki. Nem mintha ez fontos lenne, de mutatja, hogy nem zárták le a teljes belvárost, mint 2 éve itt Egerszegen, így a rendezés során nem sok minden jelenhetett áthidalhatatlan problémát. A frissítőállomások látványa szerény ellátmányt ígértek, mégis a lelkes szervezők minden ponton nyújtózkodtak felénk egy pohárkával, sőt, mintha kicsit meg is sértődtek volna, ha nem vetted igénybe a szolgálataikat. (akkor engem most nemigen szerethetnek).
A versenyről: szokásomhoz híven, vagy reálisabban fogalmazva: formámhoz mérten, lassabban kezdtem mint jónéhányan, és mint oly sokszor, most is úgy éreztem, hogy a teljes létszám elhömpölyög tőlem. Szerencsére párszáz méter után fel tudtam venni egy elfogadható tempót, és tökegyedül, de látva az előttem lévőket tudtam le az 5km-t (17’30”, ha jól volt kimérve a táv, de gyanúsan hamar beértem).
A kerékpárt egy pécsi és egy zalatriatlonos sráccal kezdem el, tekertem le és fejeztem be, de a sok fordító miatt 4-szer kellett realizálnom, hogy egy Gáborral és Péterrel kerültem egy társaságba, mert épp annyiszor buzdították őket a fordulóknál, ahányszor engem meg nem :-)
34.3-as átlagot mentünk, ami nem túl jó idő, főleg, hogy nem volt nagy szél, bár néhány sunyi emelkedő azért meg-megdobta az ember pulzusát.
A maradék 2.5 km futás során a pécsi sporttárs kicsit ellépett tőlem (könnyedén meg is nyerte a szeniorok kategóriáját), de sikerült beérnem 1h02m52s-es eredménnyel, összetett 9.-ként, felnőtt 5. helyen.
Összességében elégedettebb vagyok, mint Somogyszil után, ám nagyon szomorú amiatt, hogy a következő duatlon futam csak ősszel lesz, megfordítva pedig amiatt, hogy úszás órán mindig átengedtek kettessel, pedig nyilvánvaló volt, hogy folyton letettem a lábamat a felmérők során, a fejemet soha nem emeltem ki és így a medence sarkában kötöttem ki egy-egy ’vak’ hossz után…
Eredmények
korpa
2008. május 10., szombat
Összegzés meg minden egyéb
A hosszú futásaimat mindig úgy próbálom időzíteni, hogy szombatra essenek. E hét szombaton elvállaltam egy túlórát, így a hosszú futás elvileg elmaradt volna. De támadt egy nagyszerű ötletem. Mi lenne, ha munka után nem busszal mennék haza, hanem hazafutnék. Ha Egerszegen laknék akkor nem lenne nagy a távolság, de mivel Bakon lakom így ha csak hazafutok az is 17 kilométer. Még beleteszek egy két kitérőt és össze is jön 20-22km, ami már elfogadható. Reggel elaludtam és a gyors bemelegítés már meg is volt 200 méter sprint. Szerencsére a busz sofőr már ismer és megszokta, hogy majdnem minden reggel lekésem a buszt. Korán beértünk Egerszegre, a céges buszig majd fél órát kellett volna várni. Gondoltam egyet és ha már délután hazafutok, akkor reggel elfutok a cégig (bár ne tettem volna). Futottam vagy 200 métert és valamiben megbotlottam, hatalmas nagy hasast vágtam az aszfalton. Akik mögöttem jöttek jót nevettek, utólag már én is:) Na de nem olyan fából faragtak mind akit egy esés eltántorít, felálltam és futottam tovább. Laza 3 km reggeli futás, ébresztőnek pont megfelel. A cégnél aztán szem ügyre vettem magam, egy kis horzsolása térdemen, beütöttem az oldalam és egy kicsit fáj a bordáim környékén ha levegőt veszek valamint még a bal csuklóm nagyon fáj. Nem volt kellemes érzés, de hát ez van. A légzés közbeni oldal fájdalom nap közben elmúlt de a csukló fájdalom valahogy nem akar múlni. Remélem nem komoly. Ha hétfőig nem gyógyul meg magától akkor sajnos orvoshoz kell fordulnom. Fehér köpeny szindrómám van, borsózik a hátam ha már kórházba kell mennem (még ha csak látogatóba is) nem még ha engem kezelnek. Fél 2, végre vége a munkának irány haza. Gyors átöltözés futó ruhába, kulacs töltés és előre. Az első kilométer jól ment, igaz az lejtő volt:) Miután egyenes részre értem a kezem, pontosabban a csuklóm hirtelen elkezdett nagyon fájni. Nagyon kellemetlen volt, nem tudtam a futásra koncentrálni. Leültem pihenni hátra elmúlik, de a fájdalom tovább tartott. A futásnak lőttek. Arra jött egy ismerősöm, lestoppoltam, szerencsémre ő is ment haza, így engem is elvitt. Mostanában nem fogok a hazafutással kísérletezni.
A sárvári futás után eltelt egy hét, most már reálisan tudom értékelni a dolgokat. A futott 70 km nem sok, de:
-sokan még egy maratont sem futottak le, én meg majdnem (14 km híján) két maratont teljesítettem
-többen is a tapasztaltabb ultrafutók közül feladták a versenyt idő előtt én meg végigcsináltam
-valahogy el kell kezdeni, és fél éves futó múlttal azért ez az eredmény nem olyan rossz
-csak olyanok mondták, hogy kevés ez a futó teljesítmény, akik életükben nem futottak még 10 kilométert
A verseny után mikor mindenki gratulált az olyan érzés volt, mintha én nyertem volna, nagyon jó érzés.
A többiek semmit nem írnak a versenyről?
A sárvári futás után eltelt egy hét, most már reálisan tudom értékelni a dolgokat. A futott 70 km nem sok, de:
-sokan még egy maratont sem futottak le, én meg majdnem (14 km híján) két maratont teljesítettem
-többen is a tapasztaltabb ultrafutók közül feladták a versenyt idő előtt én meg végigcsináltam
-valahogy el kell kezdeni, és fél éves futó múlttal azért ez az eredmény nem olyan rossz
-csak olyanok mondták, hogy kevés ez a futó teljesítmény, akik életükben nem futottak még 10 kilométert
A verseny után mikor mindenki gratulált az olyan érzés volt, mintha én nyertem volna, nagyon jó érzés.
A többiek semmit nem írnak a versenyről?
2008. május 5., hétfő
A veszprémi 6 órás futás után kedvet éreztem ahhoz, hogy kipróbáljam magam egyéniben is egy ultraversenyen. Miután megtudtam, hogy Sárváron lesz 12 órás futóverseny, nem is haboztam sokáig, beneveztem. Utólag jó páran óvatosságra intettek, de amit én egyszer a fejembe veszek, attól semmi és senki nem tud eltéríteni.
Sárvárra viszonylag korán megérkeztem, kb. fél 9 körül. Gyorsan elintéztem a nevezésemet, mielőtt hosszú sor alakult volna ki. A nevezés után elindultam felderíteni a terepet. Szinte fél méterenként találkoztam ismerősökkel. Mindenki biztatott és gratulált a bátorságomhoz, hogy megpróbálom a 12 órás egyéni versenyt. Fél 10 körül megérkeztek a még hiányzó Aszfaltszaggatósok is. A nevezési sátor mellett beszélgettünk, mikor legnagyobb meglepetésemre az egyik példaképem Bérces Edit odajött hozzánk.
10 órakor indult a verseny.
A Tamással együtt rajtoltam. Az első 2-3 kört mellette tettem meg. Majd valami oknál fogva felbátorodtam és úgy döntöttem ritmust váltók és egy kicsit gyorsabb tempóra váltok. Sajnos ez a döntés rossznak bizonyult, később ez a bátorságom megbosszulta magát. Az első két óra jól telt el, élveztem a futást. Dél körül az ultrások egyik problémája jelentkezett, a kidörzsölődés. A mellbimbómat kidörzsölte a pólóm. Itthon edzés alatt még nem volt ilyen problémám, így nem készültem ragtapasszal. Sok futót megkérdeztem, van e felesleges ragtapasza. Hárman is adtak ragtapaszt, de egyik sem volt hosszú életű, a következő kör végére mindegyik leesett. Ekkor jött szerencsémre Papp Dénes, aki meglátta milyen problémával küzdök, egyből a segítségemre sietett. Ezúton is köszönöm neki!!! A tapasz amit adott, már bírta a strapát. 1 óra körül elért az első holtpont. Azon gondolkodtam normális vagyok-e? A 12 óra még 9 óra múlva fog letelni, egy örökké valóságnak tűnt. A kilométerek lassan teltek. Úgy döntöttem elkezdek zenét hallgatni, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. Újra megjött a kedvem a futáshoz. Zene hallgatás közben az adott számot elkezdtem fütyülni vagy énekelni, a körülöttem futók nagy megelégedésére. Kaptam is szép bókokat: „Jó a hangom, csak rossz hallgatni”, meg ilyenek. Jól éreztem magam. Közben befutottak Asi-ék is. Az Aszfaltszaggatók szurkoló tábora tovább nőtt 3 emberrel és egy pingvinnel! Sok biztatást kaptam Asi -éktól is, ami szintén nagyon jól eset. Köszönöm!!! 4 óra körül az oldalam nekiállt szúrni, a futást abbahagytam és sétára váltottam. 2-3 kör kellett mire elmúlt a szúrás, de utána nem tudtam rávenni magam, hogy fussak. Így nekem a verseny maradék része már gyalogló versenyhez volt hasonlítható. A többi versenyzőt is kezdte utolérni a „végzet” és jó páran gyaloglásra váltottak. A gyaloglás a legjobb lehetőség a beszélgetésre. Mindenki aki arra sétált amerre én, nekiálltam vele beszélgetni. Sok embert megismertem ezzel a módszerrel és ráadásul még az idő is gyorsabban telt! Többek között beszélgettem Lencsés Évával, aki a 69 évével a legidősebb induló volt. Hlinica Lászlóval, akivel csapatversenyben az Ultrabalatonon indulok. Balogh Ádámmal, akinek szintén sokat köszönhetek, mert ő vett rá arra, hogy még az utolsó 2-3 körben fussak. Az Ádám elmesélte az orvosi kórelőzményét. Az orvosok azt tanácsolták neki, maratont illetve maratonnál hosszabb távon ne fusson. Igyekszik betartani az orvosi utasításokat, néhány apróbb kivétel azért akad. A versenynaptárját is az orvosi tanácsokkal összhangban próbálta meg összeállítani. Indulni fog a Terep 100-on, az Ultrabalatonon, a Bécs-Budapest szuper maratonon, jövőre meg a tervek szerint a Sparthatlonon.
22 óra. Vége a szenvedéseknek. A verseny után mindenki gratulált, hogy az első ultraversenyemet teljesítettem.
Vasárnap volt az eredmény hirdetés, amin mindenképp szerettem volna részt venni, ezért úgy döntöttem Sárváron alszok. Pantocsik Feri (Panferik) intézte a szállást nekem is. Fél 11 körül szerettünk volna elindulni, de csak szerettünk volna. Az autó aksija megadta magát. Mindennel próbálkoztunk, de nem sikerült az autót indulásra kényszeríteni. Éjfélkor úgy döntöttünk, hogy az én autómmal megyünk a szállásra és vasárnap próbáljuk meg az autót életre kelteni. A szállásra érkezve megint nagy szerencsénk volt. A szoba kulcsa, bent ragadt a zárba. Se kivenni, se elfordítani nem lehetett a kulcsot. Fél 2-ig próbálkoztunk valahogy ön betörést végrehajtani, de nem jártunk sikerrel, nem maradt más lehetőség, be kellett törnünk az ajtót.
Vasárnap fél 11 körül értünk vissza a verseny helyszínére. Újra gratulációk hada fogadott.
Sok tapasztalattal lettem gazdagabb, és ezeket augusztus 30-án a csákvári 12 órás országos bajnokságon már hasznosítani fogom.
Még egyszer mindenkinek köszönöm a sok bíztatást, amit a verseny előtt és alatt kaptam.
2008. május 3., szombat
3.Moravski Tek 2008-05-03
A sárvári ultratávú futások árnyékában rendezték meg a cerr-cup 3., Moravske toplicei fordulóját, 11.6km-es távon, 44’23” idővel összesítés 17., korcsoport 4. lettem, így sajnos pár másodperccel lemaradtam a dobogóról. Úgy látom más sajnos nem nagyon írt mostanság ide, ezért szívesen olvasnék sárvári versenyről írásokat. Peti2 már feni is a tollát, ahogy hallom:-)
A versenynek nem volt saját honlapja, eredmények csak excelben.
korpa
2008. április 28., hétfő
Nagykanizsa-Zalakaros 2008-04-27
Idén egyesületünk két férfiváltóval és ugyanennyi egyéni versenyzővel képviseltette magát a Nagykanizsa-Zalakaros futóversenyen, így a tavalyi, elmondások szerint nem csekély létszámtól jócskán elmaradva lett képviselve az Aszfaltszaggatós vonulat.
Az időjárás ideális jellegét a megélénkülő szél sem tudta igazán kimozdítani, főleg annak tükrében, hogy előző nap zivatarszerű égzengés rázta meg a környéket. A nevezés és rajtszámfelvétel a buszállomás árnyékában rendben lezajlott, viszont a váltóhelyek autós megközelítése (7 és 13km magasságában) csak sokadik próbálkozásra sikerült, köszönhetően annak, hogy nem vettük igénybe a 'céges' busz hivatásos soförjének nevezési díjban már megfizetett szolgáltatásait és hogy megbízható(nak hitt) térképolvasóink végtelenül gyenge napot fogtak ki:-)
Egyéniben Ági és Sergyán Gábor vette fel a messze nem reménytelen küzdelmet a 20km-es dimbes-dombos útvonallal, míg az egyes váltó Roli-Olivér-Korpa, a kettes Horváth Peti2-Zsolt-Asi összetételben riogatta az ellenfeleket.
Megdöbbenve vettük észre, hogy néhány csapat elképzeléseinkkel ellentétben mérsékelten riadtan indult meg a rajtból kilőve, de tartva az előre meghatározott iramokat, mindkét váltó és az egyéni indulóink is nagyon szépen teljesítve letudták a közel félmaratoni távot. Asitól tudom, hogy a túlzottan erős kezdéséből adódó kiszáradása nyomán jelentős deficittel zártak az útjába eső frissitőállomások, de egy útszéli tölgyes is kárát látta kissé széteső emésztésének:-)
A befutó után a termálfalu ingyér' fogadta megfáradt szervezetünket, ám a közel 40 fokos gyógyvíz azt a maradék energiát is kiszívta belőlünk, amit az autókig ránk váró gyalogútra tartogattunk.
Az eredményhírdetés a Kanizsai Napok rendezvénysorozat keretein belül került megrendezésre, de nagy bánatunkra nem zártak ki előlünk szabálytalan váltás miatt senkit. (Pedig esküszöm, a többiek a csapi dombtető előtt elváltottak már:-) )
Az eredmények azt tükrözik, hogy tavaly erősebb mezőny gyűlt össze, mégis az Ági és az egyes váltó bronzérme jól fog festeni az egyesület képzeletbeli dicsőségfalán, de a Gábor abszolút hatodik helye és a kettes váltó teljesítménye is nagyon szép tett volt a síknak erős jóindulattal sem nevezhető útvonal fényében.
A fotók Asi színpadközeli produkciójának eredményei, a meghatódottságtól megremegő kezeit a képek minősége jogosan sínylette meg:-)
korpa
Az időjárás ideális jellegét a megélénkülő szél sem tudta igazán kimozdítani, főleg annak tükrében, hogy előző nap zivatarszerű égzengés rázta meg a környéket. A nevezés és rajtszámfelvétel a buszállomás árnyékában rendben lezajlott, viszont a váltóhelyek autós megközelítése (7 és 13km magasságában) csak sokadik próbálkozásra sikerült, köszönhetően annak, hogy nem vettük igénybe a 'céges' busz hivatásos soförjének nevezési díjban már megfizetett szolgáltatásait és hogy megbízható(nak hitt) térképolvasóink végtelenül gyenge napot fogtak ki:-)
Egyéniben Ági és Sergyán Gábor vette fel a messze nem reménytelen küzdelmet a 20km-es dimbes-dombos útvonallal, míg az egyes váltó Roli-Olivér-Korpa, a kettes Horváth Peti2-Zsolt-Asi összetételben riogatta az ellenfeleket.
Megdöbbenve vettük észre, hogy néhány csapat elképzeléseinkkel ellentétben mérsékelten riadtan indult meg a rajtból kilőve, de tartva az előre meghatározott iramokat, mindkét váltó és az egyéni indulóink is nagyon szépen teljesítve letudták a közel félmaratoni távot. Asitól tudom, hogy a túlzottan erős kezdéséből adódó kiszáradása nyomán jelentős deficittel zártak az útjába eső frissitőállomások, de egy útszéli tölgyes is kárát látta kissé széteső emésztésének:-)
A befutó után a termálfalu ingyér' fogadta megfáradt szervezetünket, ám a közel 40 fokos gyógyvíz azt a maradék energiát is kiszívta belőlünk, amit az autókig ránk váró gyalogútra tartogattunk.
Az eredményhírdetés a Kanizsai Napok rendezvénysorozat keretein belül került megrendezésre, de nagy bánatunkra nem zártak ki előlünk szabálytalan váltás miatt senkit. (Pedig esküszöm, a többiek a csapi dombtető előtt elváltottak már:-) )
Az eredmények azt tükrözik, hogy tavaly erősebb mezőny gyűlt össze, mégis az Ági és az egyes váltó bronzérme jól fog festeni az egyesület képzeletbeli dicsőségfalán, de a Gábor abszolút hatodik helye és a kettes váltó teljesítménye is nagyon szép tett volt a síknak erős jóindulattal sem nevezhető útvonal fényében.
A fotók Asi színpadközeli produkciójának eredményei, a meghatódottságtól megremegő kezeit a képek minősége jogosan sínylette meg:-)
korpa
2008. április 20., vasárnap
Sveti Jurij ob Scavnici 9km 2008-04-19
A Közép Európai Régió Kupa (cerr-cup) második állomásaként a szervezők egy helyes kis szlovén tavacskát (amolyan Gébárti tó kaliberűt) és annak környékét jelölték ki helyszínül, pontosabban egy 3km-es körpályát, melyből a férfiaknak hármat, a hölgyeknek kettőt kellett teljesíteni. Ellentétben az übersbachi útvonallal, akadt itt mindenféle talajtípus: füves rét, erdei köves út, aszfalt, földes szakasz, fahídon átkelés, azaz egy tájfutó igazán otthon érezte volna magát. Mivel egy húzósabb emelkedő is a versenyzők útját állta és a szél is gorombán odacsapott, túlzás lett volna rekreációs kirándulásként felfogni az eseményeket.
A rengeteg magyar, szlovén, osztrák és horvát résztvevő (a férfimezőny 97-et számlált) tette igazán nemzetközivé a futamot, a bemelegítés perceit csak a magyar fülnek kissé idegen, ám a Muravidéki Magyar rádió repertoárjában biztosan megtalálható szlovén popzenei betétek zavarták meg némelyest.
A rengeteg magyar, szlovén, osztrák és horvát résztvevő (a férfimezőny 97-et számlált) tette igazán nemzetközivé a futamot, a bemelegítés perceit csak a magyar fülnek kissé idegen, ám a Muravidéki Magyar rádió repertoárjában biztosan megtalálható szlovén popzenei betétek zavarták meg némelyest.
A versenyről: a rajt után hamar körvonalazódtak az erőviszonyok, jellemzően az első kilométer emelkedője szedte szét a mezőnyt, magam két szlovénnak látszó sporttárssal vettem üldözőbe egy hátulról osztráknak tűnő (SV Güssing feliratos mezben tempózó) úriembert, és mivel szerencsésen alakultak erőfeszítéseink, az erős szembeszeles szakaszon már be tudtunk állni libasorba. A kör végén 3:32-es kilóméteridőket jelzett a pulzusmérő, és bár jobb lett volna gyengébben kezdeni, egyedül csak gyötrő kínok és túlzott energiaráfordítás árán tudtam volna legyűrni a szeles részeket.
A második
Orvosi eset lett volna meglepődni azon, hogy a jól ismert emelkedővel indul az utolsó szakasz is, az viszont azonnal taccsra vágta az átmenetileg kialakult lelki egyensúlyomat, hogy a dombtetőn már le is dolgozta hátrányát a szlovén-osztrák delegáció, így a befutó előtti jó mérföldnyi távolság annak jegyében telt el, hogy ki tudja hármunk közül legjobban regenerálni egyre fáradó szervezetét. Végül sikerült megelőzni a végig nagyon jó tempót futó sporttársakat és 3:39-es átlagkilóméterekkel a 10. helyen (kategória 5.) végezni.
korpa
2008. április 5., szombat
Somogyszil Duatlon OB sprint futam 2008-04-05
Mivel a tavalyi bringásszezon után örömmel vettem tudomásul, hogy a futásokat újra bírják a térdeim, eldöntöttem, hogy megpróbálkozok ezzel az egyszerűségénél fogva is csodálatos sportággal és mivel a kerékpározás is megmaradt a szívem csücskében, adta magát, hogy a kettőt kombinálva a duatlonba (is) belekóstolok. 3 éve már indultam a zalaegerszegi futamon, azaz pontosan második alkalommal álltam rajthoz szabadidősként (mivel nem rendelkezem lincencel nem fogadták el a ZASZ-os egyesületi hovatartozásomat :-( ) ilyen versenyen.
OB futamról lévén szó, a magyar triatlonos egyesületek nagy számban képviseltették magukat, így az összes induló száma is több százra volt tehető, ezen belül a sprint (5k futás-20km kerékpár-2.5km futás) ranglista futamon 100 feletti versenyző várta a rajt pillanatát. Örömmel ismertem fel a Zalatriatlonos delegációt, a fiatalabb generációt (Kádár Márton, Marai Péter, Cserjési Szilárd és a többiek), akikkel már a szilveszteri futáson is jót meccseltünk, illetve a Déri Miklóst és a Kárász Palit is. Így már annyira nem is éreztem elveszettnek magam.
OB futamról lévén szó, a magyar triatlonos egyesületek nagy számban képviseltették magukat, így az összes induló száma is több százra volt tehető, ezen belül a sprint (5k futás-20km kerékpár-2.5km futás) ranglista futamon 100 feletti versenyző várta a rajt pillanatát. Örömmel ismertem fel a Zalatriatlonos delegációt, a fiatalabb generációt (Kádár Márton, Marai Péter, Cserjési Szilárd és a többiek), akikkel már a szilveszteri futáson is jót meccseltünk, illetve a Déri Miklóst és a Kárász Palit is. Így már annyira nem is éreztem elveszettnek magam.
A versenyről: végtelenül megnyugtatott, hogy sikerült ezúttal nem elfutnom az elejét és az sem zavart, hogy hosszú sorokat láttam magam előtt nagy rössel megindulni. A második kilóméternél már látszott, hogy az edzettségükhöz képest túlzott tempót bevállalók egy része már jelentős oxigénhiánnyal küzd, ezt kihasználva sikerült az első futás végére több pozíciót is javítanom és 3’36-os ezrekkel befutnom a depóba. Ott addig akadozott a fülembe a napszemüvegem, hogy bár sterilre tisztította azt, felrakni már nem sikerült. Hasonlóan ’ügyesen’ bántam a sisakommal is, utóbbit azonban már nem helyezhettem a fűbe, így erős felindultságomban már be is nyeltem egy fél perces felesleges időveszteséget.
A kerékpározás ennek megfelelően és a tavalyihoz képest kevésbé acélos edzettségem miatt nehezen indult, de végül az utolsó 15km-t egy 5-8 fős bolyban teljesítettem, viszont az összedolgozás teljes hiánya miatt a kelleténél (azaz a létszámból adódó aránynál) jóval többet kellett vezetnem. Úgy érzem, itt bent maradt jó 2-3 perc egy harmonikusan dolgozó bolyhoz képest. A depóban aztán láttam, hogy a Polar 6 perc múlva készül elütni az egy órát, tehát igyekeznem kellett.
A második futás alapesetben végtelenül rosszul szokott esni, de ma valahogy jól éreztem a lábaimat. A kerékpáros csoportomtól végül sikerült elszakadnom és lényegében egymagam tudtam le a végét 4 perces kilométerekkel, sokat jelentett volna, ha ott még egymást húzva többekkel sikerült volna együtt maradnunk, egy fél perccet ott is lehetett volna egymáson javítani.
Az eredményem (1h04m14s) végül a 37.helyre sorolt be, amin lesz még mit faragni (kerékpárban, depózásban és az utolsó futásban látok még perceket), de második próbálkozásra az is nagy örömöt jelentett, hogy a zalaegerszegiek között nem tri-/duatlonosként a legjobb időt sikerült elérnem.
Ha a fent leírtak alapján valakinek megtetszett a lehetőség és lenne kedve kipróbálni ezt a változatos, ám nagyon intenzív (90% feletti átlagpulzus várható) sportágat, csatlakozhatna hozzám a következő verseny (máj 4 , Kaszó, Somogy megye) alkalmával.
korpa
4. Sárvár-Fürdő félmaraton
Lehet, hogy nem is nekem kellene beszámolót írnom, hiszen csak a 2.számú váltónk befutó embere voltam.
DE! Ez volt az első versenyem a sérülésem óta, ami után a talpam már nem fájt.
Nagyon jó érzés!
A versenyre mindenki időben érkezett. Igaz az előnevezők közül többen is visszamondták illetve volt olyan is, akiről csak a helysznen tudtuk meg, hogy nem jött el.
Az idő kicsit csípős volt, ennek ellenére sokan döntöttek a rövidnadrágos futás mellett.
4 egyéni futó illetve 5 váltóban futóval képviseltük egyesületünket.
Az 1. számú váltónkat erősebbre szerveztük, hogy a dobogóra felkerüljön.
Tamás annyira megfutotta a 2.szakaszt, hogy két másik váltó emberét is megelőzte.
Azzal, hogy onnan már egészen a célig befutott, nagyon meggyötörte a Janit, akinek a nyelve a sok lógatástól annyira kiszáradt, hogy muszáj volt némi sörrel leöblíteni annak érdekében, hogy a kiszáradástól megóvja a szervezetét.
A hölgyek között az Ági az első helyen végzett.
A további eredmények majd a Sárvári Kinizsi SE honlapján elérhetőek lesznek.
Középen a női győztes, azaz Ági
A 2.helyezett férfi váltó. (Pisti, Tamás, Jani)
2008. április 4., péntek
Az egyik futással foglalkozó honlapon láttam a veszprémi 6 órás futóverseny kiírását. Egyedül a 6 óra soknak tűnt, ezért döntöttem úgy, hogy csapatversenyben kéne rajthoz állnom. A HUNRUN.COM csapatba még kerestek futókat és kaptam az alkalmon. Én lettem a csapat egyik tagja. A csapattársaim Krisz (a HUNRUN.COM szerkesztője) és Vass Gergely (leendő Ironman).
A futómúltjuk sikerekben gazdag, tehát nagy bátorság volt hozzájuk csatlakozni, de nem bántam meg.
Úgy beszéltük meg, hogy péntek este már elmegyünk Veszprémbe, egy nap ráhangolódást tartunk. A tájékozódó képességem hagy maga után kívánnivalót, ezért indulás előtt beszereztem egy GPS navigációs készüléket. Mint utóbb rájöttem enélkül sokra nem mentem volna. Én 5 óra körül érkeztem meg. A csapattársak sehol. Telefonálok mikor jönnek, a válasz nemsokára érkezünk. Este fél 12 körül meg is érkeztek. Jó kis esti programot találtak ki. Az aznap vett videokamerát és fényképezőgépet próbáltuk ki. Érdekes program volt. Hajnali 2 óra körül nagyjából rájöttünk, mit hogyan kell használni. Gyors fürdés és alvás mert holnap illetve ma verseny. A reggeli ébresztő nagyon kellemes volt. Mit együnk reggelire? Irány a Tesco. Mindenki bevásárolt magának, vissza a szállásra, kaja és iránya versenyközpont. A verseny előtt 10 perccel meg is érkeztünk. Gyors nevezés. A váltó első tagja elment bemelegíteni, Krisz beállította a kamerát (a HUNRUN.COM-on közvetítették a versenyt) én meg elmentem feltérképezni a pályát.
A rajtnál nekem jutott egy nemes feladat. Fotóznom kellett a rajtot. Egész sok és egész jó képeket sikerült készítenem, erről meg is tudtok győződni a HUNRUN.COM-on. Mindenkit fényképeztem aki éppen arra futott. Tamást is egész sokszor lencsevégre kaptam, elvégre klubtársam.
Úgy egyeztünk meg, hogy a csapatban mindenki két órát fut. Nekem jutott az utolsó két óra. Igen lassan telt az idő, alig vártam már, hogy én is futhassak. Az időt fényképészkedéssel és beszélgetéssel próbáltam elütni. 12 óra, az első váltás ideje. Az idő egész jó volt nagyjából délig. Dél körül elkezdett esni az eső. Végre egy kis változatosság, el tudom képzelni a futók mennyire örültek neki. Én behúzódtam és a sátorból néztem, hogy a többiek hogyan futnak az esőben. Fedett helyről jó volt nézni, de imádkoztam azért, ha én futok akkor ne essen. Az imáim meghallgatásra találtak. 2 óra előtt nem sokkal az eső elállt. Nekiálltam a bemelegítésnek. Ha itthon futok nem szoktam bemelegíteni, bár tudom ennek később még meglesz a böjtje. De most úgy gondoltam nem veszem félvállról és rendesen bemelegítek. Kb. 20 percet nyújtottam, tornáztam meg ilyenek. 2 óra. Megkaptam a „stafétabotot”. Irány előre. Figyelmeztettek, hogy az eleje egy kis sunyi emelkedő, nem meredek, de a 2.-ik óra után már egy kicsit illetve nem is kicsit nehéz lesz. A tanácsokra ügyeltem és igyekeztem betartani amit tanácsoltak. Az első kör egész gyorsan lement. Egy kör 1388,5 méter. A kört szerintem egész jól sikerült kialakítani. Bár egy két furcsaság azért akadt. Ami nekem nagyon tetszett az az emelkedő végén található temető. Gondolták, ha valaki nem bírja akkor majd oda beugorhat egy kicsit. A frissítőpontnál a 4.-ik kör után álltam meg. Nagyon bőséges volt a választék, Nehezen tudtam választani. Italnak a málnát választottam. Gondoltam lassan futok az elején és úgy iszom meg a frissítőt. Nem volt jó ötlet, mert az egész rámburult. A szép fehér pólón, amit erre az alkalomra kaptam egy jó nagy piros folt lett.
Szerintem egész jól ment a futás. A csapattársak és akikkel ott összebarátkoztam folyamatosan biztattak, ami nagyon jól esett. A futók között is akadtak, akik amikor látták , hogy nehezen megy az emelkedő, bíztattak. Aminek örülök, és büszke vagyok, hogy egy két kedvencem illetve példaképem is bíztatott, többek között Frank Tibor és Tölli Tamás.
Az utolsó 10-15 percben állandóan az órámat néztem. Alig akart vége lenni a versenynek. 4 óra. Vége. Nagy megkönnyebbülés. Sikerült! „Vége a szenvedéseknek.”
A verseny után tésztaparti. A menü lángos volt. A szervezők mintha tudták volna a gondolatom, hogy lángost ennék szívesen. Mindenki ment kajálni. Hosszú sorok kígyóztak.
Fél 5. Eredményhirdetés. Először a női kategóriában adták át a kupát és az érmeket. Majd következett a csapatverseny eredményhirdetése. Szinte most is a fülemben hallom: A 3.-ik helyezett a HUNRUN.COM csapata. Kihúztam magam, kimentünk, kezet fogtunk a szervezőkkel és átvettem a kupát a csapat nevében. Villogtak a vakuk, kattogtak a gépek, mintha az olimpiai éremátadáson lennénk (na jó ez egy kis túlzás, de azért fényképeztek minket). Majd a többi dobogósnak is átadták a serleget. Mindenki gratulált mindenkinek, mindenki büszke volt a teljesítményére. A verseny után volt egy fogós kérdés, kié legyen a kupa, amit kaptunk. Aminek örülök, hogy mindenki egyöntetűen arra szavazott, hogy enyém legyen a kupa, mivel ez volt az első futóversenyem. A kupát kölcsönadtam mindenkinek, hogy a kupával közösen készítsenek képet magukról. Az eredményhirdetés után elkezdett sötétedni, és búcsúzkodnunk kellett egymástól. Megbeszéltük a sárvári 12 órás futáson találkozni fogunk. Egész gyorsan hazaértem, és otthon nagy büszkén újságoltam, hogy a dobogó harmadik fokára állhatunk fel. Másnapra könnyű edzést terveztem. Egy kis bicajozás a Vadása tóra, ami 88 km. A túrán találkoztam egy kedves ismerősömmel Rudival. Jót beszélgettünk tekerés közben, és jó volt újra együtt tekerni a bringaklubosokkal.
Hétfőn sajna munkanap volt, korán kelés meg minden rossz. Az az egy dolog vigasztalt, hogy sokan gratuláltak a Veszprémben elért eredményemhez.
Síri csend
Nagyon úgy néz ki, hogy ez a kezdeményezés is kudarcba fullad.
A kezdeti lelkesedés nagyon gyorsan lelohadt, pedig nagyon bíztam benne, hogy egy ilyen lehetőséget nem szalasztunk el, hogy a futás során szerzett élményeket megosszuk másokkal.
Remélem, hogy a futó versenyidény megkezdésével az írási kedv is nőni fog az élmények sokasodásával.
Talán a holnapi sárvári verseny kicsit felébreszti téli álmából a társaságot.
Nem is értem, hogy miért nincs senkinek sem írni valója, hiszen sokan készülnek a versenyre, és biztos lehetne tapasztalatokat szerezni mások edzési módszeréből.
A kezdeti lelkesedés nagyon gyorsan lelohadt, pedig nagyon bíztam benne, hogy egy ilyen lehetőséget nem szalasztunk el, hogy a futás során szerzett élményeket megosszuk másokkal.
Remélem, hogy a futó versenyidény megkezdésével az írási kedv is nőni fog az élmények sokasodásával.
Talán a holnapi sárvári verseny kicsit felébreszti téli álmából a társaságot.
Nem is értem, hogy miért nincs senkinek sem írni valója, hiszen sokan készülnek a versenyre, és biztos lehetne tapasztalatokat szerezni mások edzési módszeréből.
2008. március 17., hétfő
Vasárnapi futások
Az utóbbi időben a közös futások vasárnap 15,00-kor indulnak.
Úgy tűnik, hogy a korábbi lelkesedés kicsit alább hagyott, csak a Gábor és a Pisti a rendszeres résztvevő, az én biciklis kíséretemmel.
Tegnap kicsit változott a felállás, hiszen nagy örömúnkre Bálint is megtisztelt minket a jelenlétével. Igaz a futás elején a természet törvénye az erdőbe szólította a Bálintot.
Meglátjátok merre járhatott, mert ott biztos zöldebb a növényzet. :)
Ennek következtében, illetve a Pisti Vakaros hegyi száguldása miatt a Bálint jelentősen lemaradt. A többiek teljesn fair play módon lassítottak, de így is akkora előnyre tettek szert, mint a Vakaros hegyi út- Posta u. kereszteződés és a Flex távolsága.
Azt tudtuk, hogy a Bálint jó futó, de a lejtőn való száguldása még a Pistit is meglepte.
Engem a Botfai siratófal annyira megfogott, hogy csak a Balatoni úthoz vezető úton értem be Őket.
Kicsit elkezdtem cukkolni a Pitit, így az lett a vége, hogy 17km/órás átlaggal kezdtek el száguldani. A Gábor le is maradt, igaz nem sokkal. Később a Bálint is lemaradt a Pistitől, szerintem a hosszú futások miatt nem akart egy esetleges sérülést megkockáztatni.
Nagyon jó hangulatú futás volt a szeles, de szép időben.
Nagy kár, hogy csak ennyien voltunk.
Bízom benne, hogy a tavaszi napsütéses időszak azért sok embert kicsal majd a szabadba.
Úgy tűnik, hogy a korábbi lelkesedés kicsit alább hagyott, csak a Gábor és a Pisti a rendszeres résztvevő, az én biciklis kíséretemmel.
Tegnap kicsit változott a felállás, hiszen nagy örömúnkre Bálint is megtisztelt minket a jelenlétével. Igaz a futás elején a természet törvénye az erdőbe szólította a Bálintot.
Meglátjátok merre járhatott, mert ott biztos zöldebb a növényzet. :)
Ennek következtében, illetve a Pisti Vakaros hegyi száguldása miatt a Bálint jelentősen lemaradt. A többiek teljesn fair play módon lassítottak, de így is akkora előnyre tettek szert, mint a Vakaros hegyi út- Posta u. kereszteződés és a Flex távolsága.
Azt tudtuk, hogy a Bálint jó futó, de a lejtőn való száguldása még a Pistit is meglepte.
Engem a Botfai siratófal annyira megfogott, hogy csak a Balatoni úthoz vezető úton értem be Őket.
Kicsit elkezdtem cukkolni a Pitit, így az lett a vége, hogy 17km/órás átlaggal kezdtek el száguldani. A Gábor le is maradt, igaz nem sokkal. Később a Bálint is lemaradt a Pistitől, szerintem a hosszú futások miatt nem akart egy esetleges sérülést megkockáztatni.
Nagyon jó hangulatú futás volt a szeles, de szép időben.
Nagy kár, hogy csak ennyien voltunk.
Bízom benne, hogy a tavaszi napsütéses időszak azért sok embert kicsal majd a szabadba.
2008. február 28., csütörtök
Egyéni csúcs
Az előző nap kemény volt a munkahelyen és estére vendégeket is vártunk. Az utolsó pillanatban lemondták a látogatást, ezért a feleségemmel egy igazi békés főzőcskézős-lépcsőháztakarítós-Columbo-nézős estét rendezhettünk és ráadásul egy pohár finom tokajival zárhattuk a napot. Aznap pihentem, mert kicsit éreztem a bal térdem, de csütörtökre mindenképpen hosszú kört terveztem, ezért nem mulasztottam el ötre állítani az órát.
Nem kezdődött túl jól a nap. A vekker hangjára nem ébredtem fel azonnal, előtte félálomban még felvillant egy kép: egy durva szintrajz képe, ami kicsit megijesztett: nem az Everest-et akarom ötperces tempóban megmászni, csak kilométereket szeretnék gyűjteni laza tempóban, hogy ne kelljen nagyon felébrednem, mielőtt hazaérek.
A készülődés a szokásos módon telt, de a reggeli szemétszállításra kirakott kukák mellett (arra tettem az órát, hogy hamarabb meglelje a műholdjelet) nem volt kedvem a megszokott rövid gimnasztikára sem: mire előhalásztam az mp3 lejátszó fülhallgatóit és megtaláltam a lejátszás gombot, már kész is volt az óra.
A futás is döcögősen indult: az Apocalyptica pörgős dalai nem villanyoztak fel és az első száz méteren nem találtam a léptek ritmusát. Elkönyveltem magamban, hogy ma túlélésre kell játszanom. Az első emelkedő (aminek a legyőzése már az első kilométeren meggyőz arról, hogy valahogy a többi kaptatút is legyűröm) megvolt, aztán nyomtam tovább anélkül, hogy az időkre koncentráltam volna. Közben másik zeneszám következett, ez teljesen magával ragadott, szinte megszűnt a külvilág. A lépteim kisimultak, erőlködés nélkül haladtam. Talán kicsit jobban magamba fordultam a kelleténél, mert a város szélénél egy sötét, földesutas szakaszon megakadt a bal lábam és estem egy nagyot. A kezeimre érkeztem, aztán a bal térdem és a bal oldalam ért le. Egy pillanat alatt felpattantam és futottam tovább. Két másodperc alatt felmértem a károkat. Mindkét tenyerem felhorzsolódott és fájt, a bal lábamon földes lett a nadrág, és a térdem is megütődött. A könyökem is fájt. Egy röpke pillanatra felmerült a gondolat, hogy visszaforduljak, de mivel nem volt ízületi sérülésem vagy izomhúzódásom, tovább nyomtam.
A Posta út melletti kerékpárút jól ki volt világítva, itt ránéztem az órára és meglepődve láttam, hogy nem is állok olyan rosszul: Öt kilométernél ötperces átlagnál jártam. Az esés sem testileg, sem lelkileg nem viselt meg, hát nyomtam tovább jó tempóban. A Karácsony-hegyi mászás előtt még összeszedtem pár másodperc előnyt, és jó taktikának bizonyult lassítani a legmeredekebb részen, mert a maradék két kilométerny emelkedőn nem csak botorkálni tudtam.
Tíz kilométernél csak 33 másodperccel voltam 50 percen kívül és itt láttam meg az esélyt a csúcsjavításra. Teljesen rendben voltam - semmi fájdalom, semmi húzódás - és mivel a német metálbanda időközben átadta a mikrofont a Queen együttesnek, Freddy Mercury hangjába kapaszkodva még nagyobb tempóra kapcsoltam. A lejtős részen egy 4:05-ös és egy pontosan 4 perces kilométert nyomtam és bár Bozsokon lemerült az akkumulátor és csak a környezet zajai szórakoztattak, tartottam a tempót.
A vasúti felüljárón sprinteltem az emelkedőn és nem engedtem a tempóból a lejtőn sem. A lámpaváltásra várva volt öt másodpercem kifújni magam és kicsit megtisztítani a nadrágot, aztán jött az utolsó 1100 méternyi városi szlalomozás.
Az eredmény magáért beszélt. Olyan gyors voltam, hogy még nyújtan is volt időm, mielőtt felmentem a lakásba, felébresztettem a feleségem, megmutattam neki a sebeimet és elmeséltem neki, hogy milyen gyorsan futottam.
Gondolkoztam azon, minek köszönhető, hogy ilyen jól sikerült a futás (4:45-ös kilométerátlag). Talán a szuperkompenzáció miatt lehetett, de nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ez különösen érdekessé teszi az edzéseket: hajnalban felkeléskor nem tudhatom, hogy fog végződni a futás. Vagyis hogy jól vagy annál is jobban, mert a kedvenc zenéim vagy a madárcsicsergés, a kergetőző macskák, a parkerdőben megugró őz mind garanciái a kellemes időtöltésnek.
Nem kezdődött túl jól a nap. A vekker hangjára nem ébredtem fel azonnal, előtte félálomban még felvillant egy kép: egy durva szintrajz képe, ami kicsit megijesztett: nem az Everest-et akarom ötperces tempóban megmászni, csak kilométereket szeretnék gyűjteni laza tempóban, hogy ne kelljen nagyon felébrednem, mielőtt hazaérek.
A készülődés a szokásos módon telt, de a reggeli szemétszállításra kirakott kukák mellett (arra tettem az órát, hogy hamarabb meglelje a műholdjelet) nem volt kedvem a megszokott rövid gimnasztikára sem: mire előhalásztam az mp3 lejátszó fülhallgatóit és megtaláltam a lejátszás gombot, már kész is volt az óra.
A futás is döcögősen indult: az Apocalyptica pörgős dalai nem villanyoztak fel és az első száz méteren nem találtam a léptek ritmusát. Elkönyveltem magamban, hogy ma túlélésre kell játszanom. Az első emelkedő (aminek a legyőzése már az első kilométeren meggyőz arról, hogy valahogy a többi kaptatút is legyűröm) megvolt, aztán nyomtam tovább anélkül, hogy az időkre koncentráltam volna. Közben másik zeneszám következett, ez teljesen magával ragadott, szinte megszűnt a külvilág. A lépteim kisimultak, erőlködés nélkül haladtam. Talán kicsit jobban magamba fordultam a kelleténél, mert a város szélénél egy sötét, földesutas szakaszon megakadt a bal lábam és estem egy nagyot. A kezeimre érkeztem, aztán a bal térdem és a bal oldalam ért le. Egy pillanat alatt felpattantam és futottam tovább. Két másodperc alatt felmértem a károkat. Mindkét tenyerem felhorzsolódott és fájt, a bal lábamon földes lett a nadrág, és a térdem is megütődött. A könyökem is fájt. Egy röpke pillanatra felmerült a gondolat, hogy visszaforduljak, de mivel nem volt ízületi sérülésem vagy izomhúzódásom, tovább nyomtam.
A Posta út melletti kerékpárút jól ki volt világítva, itt ránéztem az órára és meglepődve láttam, hogy nem is állok olyan rosszul: Öt kilométernél ötperces átlagnál jártam. Az esés sem testileg, sem lelkileg nem viselt meg, hát nyomtam tovább jó tempóban. A Karácsony-hegyi mászás előtt még összeszedtem pár másodperc előnyt, és jó taktikának bizonyult lassítani a legmeredekebb részen, mert a maradék két kilométerny emelkedőn nem csak botorkálni tudtam.
Tíz kilométernél csak 33 másodperccel voltam 50 percen kívül és itt láttam meg az esélyt a csúcsjavításra. Teljesen rendben voltam - semmi fájdalom, semmi húzódás - és mivel a német metálbanda időközben átadta a mikrofont a Queen együttesnek, Freddy Mercury hangjába kapaszkodva még nagyobb tempóra kapcsoltam. A lejtős részen egy 4:05-ös és egy pontosan 4 perces kilométert nyomtam és bár Bozsokon lemerült az akkumulátor és csak a környezet zajai szórakoztattak, tartottam a tempót.
A vasúti felüljárón sprinteltem az emelkedőn és nem engedtem a tempóból a lejtőn sem. A lámpaváltásra várva volt öt másodpercem kifújni magam és kicsit megtisztítani a nadrágot, aztán jött az utolsó 1100 méternyi városi szlalomozás.
Az eredmény magáért beszélt. Olyan gyors voltam, hogy még nyújtan is volt időm, mielőtt felmentem a lakásba, felébresztettem a feleségem, megmutattam neki a sebeimet és elmeséltem neki, hogy milyen gyorsan futottam.
Gondolkoztam azon, minek köszönhető, hogy ilyen jól sikerült a futás (4:45-ös kilométerátlag). Talán a szuperkompenzáció miatt lehetett, de nem vagyok biztos benne. Mindenesetre ez különösen érdekessé teszi az edzéseket: hajnalban felkeléskor nem tudhatom, hogy fog végződni a futás. Vagyis hogy jól vagy annál is jobban, mert a kedvenc zenéim vagy a madárcsicsergés, a kergetőző macskák, a parkerdőben megugró őz mind garanciái a kellemes időtöltésnek.
2008. február 26., kedd
Hegyitúra Hohe Zetz
Régóta fennálló meghívást fogadtam el a hétvégén, február 23-24-én, ami nagyon jó döntésnek bizonyult, hiszen Ausztriában több helyen is megdöltek az eddigi hömérsékleti rekordok, igy aztán Stájerországban sem fáztunk. Az utam Weiz nevü, 9000 lelket számláló helységbe vezetett, ahol Samuel barátom és kedves felesége látott vendégül. Egy régi sportbarátról révén szó, természetesen futócipöt is vittem magammal, hiszen a héten egyéb sportágak meg a tanulás miatt szinte semennyi futókilóméter sem gyült össze, amit hétfö este bediktálhatnék Rolinak. No szerencsére vendéglátóm nem hagyott cserben, így felmásztunk a Hohe Zetz nevü csúcsra, ami 1264 méterrel van a tengerszint felett. A táv nem volt túl hosszú, de nekem mégis teljesértékü edzésnek számított a túra. Tudniillik nemrég brutális vihar söpört végig a környéken, hatalmas fákat csavart ki gyökerestöl, így sok helyen akadálypálya lett az amúgy is meredek útból. Fényképezéssel meg nézelödéssel kb. 1 óra alatt fordultunk meg, este meg egy konditeremben edzettünk vagy 2,5 órát.
2008. február 25., hétfő
Balaton-felvidéki túrafutás
Kedves feleségem egy kellemes túrát tervezett néhány volt tanítványával, és ugyan tudtam, hogy hozzájuk nem akarok csatlakozni (számomra túl sok az ott elfogyasztott alkohol és túl kevés a megtett kilométer), a helyszín szimpatikusnak tűnt és ha már mindenképpen szükség volt rám, mint személyi sofőrre, úgy gondoltam megnézem a hegyeket is.
Mivel az egyetemista csoport csak későbbre ígérte magát, fél egykor Szentbékkálán parkoltunk le és elsétáltunk a Kőmezőre. Fantasztikusan néznek ki a sziklák szétszórva a mezőn, érdekes kaland volt először megtalálni az utat közöttük, majd szikláról sziklára ugrálva visszatérni.
A kékkúti "bázisra" háromnegyed kettőkor érkeztünk, és ugyan még nem érkeztek meg a többiek, én utamra indultam, mert februárban még korán sötétedik. A Balatonfelvidéki Túrák című könyvből kimásolt térkép megviccelt az elején, mert az északi irány nem felül volt, hanem átlósan. Félkilométernyi kerülő után azonban végül Salföld felé kocogtam és egy régen tapasztalt élményt éltem át újra: izzadt a homlokom a napsütésben. Másfél kilométernyi útszéli autókerülgetés után a faluhoz értem, amin átvágva a papírtérkép és a hiányos turistajelzések alapján kezdetben mezők közötti poros szekérúton, majd erdei ösvényen eljutottam a pálos kolostor romjaihoz, ahol megettem az első szendvicsemet. Ugyan még messze voltam a Badacsonytól, emelkedni kezdett az út és elkezdődött a hátizsákkal nehezített küzdelmem a gravitáció ellen. Ez a környék határozottan eltér a Zalai-dombságtól. Itthon csak akkor nem futok meg egy emelkedőt, ha nem akarok, vagy ha nagyon elfáradtam. A szombati túrán nyolc kilométerrel a lábaimban sétára kellett váltanom a több száz méter hosszú, helyenként 35-40%-os kaptatókon. Pár percbe beletelt, amíg meg tudtam barátkozni a gondolattal, de aztán úgy döntöttem, hogy feladok bármilyen időtervet és egyszerűen a legjobbamat fogom nyújtani, bármire legyen is elég az.
Az emelkedő tetején elértem a kék jelzést és tudtam, hogy innentől sokkal könnyebb dolgom lesz: ha a többi jelölést nem is frissítik, a kéket biztosan nem hanyagolják el. Hullámzó terepen, kidőlt - vagy kidöntött fákon átmászva haladtam az erdei ösvényen, nagyon kellett figyelnem, hova lépek. Nemsokára zártkertek közé értem és innen újabb laza szakasz következett Badacsonytomajig, onnan pedig a sárgán fel a hegyre. Úgy terveztem, hogy amint lehet rátérek a piros háromszögre - nem azért, mert a sárga nem volt elég meredek, hanem mert az tűnt legrövidebbnek. Az útitervet nem sikerült tökéletesen megvalósítanom, valahogy a pirosra keveredtem, aztán a keletiről a déli oldalra jutottam, ahol a Balaton látképe tökéletesen kárpótolt a plusz kilométerekért. Aztán megláttam egy piros háromszöget, ami mintha jobbra vezetett volna. Arra viszont csak laza talajú, legalább 60%-os "fal" és egy egyenesen felfelé vezető ösvény tartott, olyan tipikus négykézlábas fajta. Felmásztam rajta, később kicsit javult a helyzet, mert legalább voltak bokrok, amikbe kapaszkodhattam. Volt, hogy meg kellett állnom, hogy megtaláljam, merre vezet tovább az út, de végül valahogy visszakeveredtem a kék jelzésre, miközben felértem a hegycsúcsra. Itt megálltam negyed órára. Ettem, ittam és megterveztem az útvonalat: Gulács, Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Szabóhegy és vissza Kékkútra.
Nekiindultam a Gulácsnak. Egy ideig ismerős volt a terep, mert erre vezet a Tanúhegyek csúcsmaraton útvonala is, amit két és fél éve teljesítettem. Az a verseny viszont a Gulács derekán szintben vezető ösvényt érintette, én viszont onnan a zöld háromszögön felmentem a hegy csúcsára, hogy gyűjtsek egy kis extra szintet. Ez olyan ösvény volt, hogy azon túl, hogy felfelé nem volt futható a meredeksége miatt, a kövek, fák, kanyarok azt is megakadályozták, hogy lefelé jó tempóban haladjak. A Zöldön továbbmentem a Szentgyörgy-hegy felé, aztán mivel újra éhes és szomjas lettem, Nemesgulács előtt megálltam. Itt jöttem rá, hogy milyen késő van: 16:45-öt mutatott az óra, egy és negyed óra múlva lemegy a nap, nálam pedig nincs fejlámpa.
Ismeretlen, hegyes terepen ez nem nyerő kombináció. Telefonáltam a feleségemmel, aztán úgy döntöttem, hogy a Szengyörgy-hegyet és a Csobáncot csak legközelebb (amikor legkésőbb tízkor elindulok) ejtem útba, most csak a Szabóónegy tetejét hódítom meg. Visszafelé újra fel kellett másznom a Gulács oldalára, itt megint nehezen volt járhatü az ösvény, nem haladtam úgy, mint szerettem volna. A hegytetőt azért nem hagytam ki, nem is bántam meg, a harmadik csúcsról sem volt rosszabb a kilátás, mint az előzőekről. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy már majdnem teljesen lement a nap. Gyorsan lezúgtam a hegyről és továbbindultam. Meglepően gyorsan sötétedett és véletlenül tettem is egy bő kilométeres kitérőt: nem vettem észre, hogy jobbra kanyarodott a zöld jelzés és egy szélesebb utat követve végül egy fakitermelésnél kellett visszafordulnom.
Innentől megint gyorsultam: elkezdett dolgozni bennem az adrenalin. A jelzések színét már nem láttam, csak azt, hogy van ott valami. A térképet sem tudtam elolvasni, a GPS szerint mentem, mindig csak keletre. Illetve csak igyekeztem, mert az út nem arra vezetett. Bár egy szőlőbirtok mellett volt egy jól futható út, de az délnek fordult - újra be kellett vetnem magam az erdőbe. Szerencsére nem voltak kövek az ösvényen - nem láttam volna meg őket. Kiértem az erdőből és az óra szerint csak 800 méter volt vissza Salföldig: az út északnak és délnek vezetett, illetve a szőlőtőkék között volt egy széles folyosó. Mivel ez utóbbi vezetett keletre, ezt választottam. Az örömem nem tartott túl sokáig: egy kerítés állta az utamat, előttem egy domb takarta el a kilátást. Egy szolid káromkodás után elindultam délnek, immár majdnem teljes sötétségben: a Hold még nem kelt fel. Vagy kétszáz méter után véget ért a kerítés és mehettem keletnek. További kétszáz méter után felértem a dombra és már láttam Salföld fényeit. Innen már sétagalopp volt a dolog. Visszaértem a faluba, már csak három kilométernyi aszfaltos szakasz várt rám, ismert terepen: 5 és fél perces tempóban nyomtam, amíg oda nem értem az autóhoz.
A vége 31,6 kilométer lett, 1200 méter körüli szintemelkedéssel. Rendesen elfáradtam és elsőre ennyi elég is volt. Legközelebb sokkal korábban indulok, hogy a másik két hegyre is legyen időm, plusz Badacsonytomajról indulok, hogy ne legyen annyi "lapos" kilométer.
Remélem sikerült kedvet csinálnom a futótúrához és legközelebb társam is lesz a kemény mászásokban, óvatos ereszkedésekben és a csodálatos látnivalókban.
Mivel az egyetemista csoport csak későbbre ígérte magát, fél egykor Szentbékkálán parkoltunk le és elsétáltunk a Kőmezőre. Fantasztikusan néznek ki a sziklák szétszórva a mezőn, érdekes kaland volt először megtalálni az utat közöttük, majd szikláról sziklára ugrálva visszatérni.
A kékkúti "bázisra" háromnegyed kettőkor érkeztünk, és ugyan még nem érkeztek meg a többiek, én utamra indultam, mert februárban még korán sötétedik. A Balatonfelvidéki Túrák című könyvből kimásolt térkép megviccelt az elején, mert az északi irány nem felül volt, hanem átlósan. Félkilométernyi kerülő után azonban végül Salföld felé kocogtam és egy régen tapasztalt élményt éltem át újra: izzadt a homlokom a napsütésben. Másfél kilométernyi útszéli autókerülgetés után a faluhoz értem, amin átvágva a papírtérkép és a hiányos turistajelzések alapján kezdetben mezők közötti poros szekérúton, majd erdei ösvényen eljutottam a pálos kolostor romjaihoz, ahol megettem az első szendvicsemet. Ugyan még messze voltam a Badacsonytól, emelkedni kezdett az út és elkezdődött a hátizsákkal nehezített küzdelmem a gravitáció ellen. Ez a környék határozottan eltér a Zalai-dombságtól. Itthon csak akkor nem futok meg egy emelkedőt, ha nem akarok, vagy ha nagyon elfáradtam. A szombati túrán nyolc kilométerrel a lábaimban sétára kellett váltanom a több száz méter hosszú, helyenként 35-40%-os kaptatókon. Pár percbe beletelt, amíg meg tudtam barátkozni a gondolattal, de aztán úgy döntöttem, hogy feladok bármilyen időtervet és egyszerűen a legjobbamat fogom nyújtani, bármire legyen is elég az.
Az emelkedő tetején elértem a kék jelzést és tudtam, hogy innentől sokkal könnyebb dolgom lesz: ha a többi jelölést nem is frissítik, a kéket biztosan nem hanyagolják el. Hullámzó terepen, kidőlt - vagy kidöntött fákon átmászva haladtam az erdei ösvényen, nagyon kellett figyelnem, hova lépek. Nemsokára zártkertek közé értem és innen újabb laza szakasz következett Badacsonytomajig, onnan pedig a sárgán fel a hegyre. Úgy terveztem, hogy amint lehet rátérek a piros háromszögre - nem azért, mert a sárga nem volt elég meredek, hanem mert az tűnt legrövidebbnek. Az útitervet nem sikerült tökéletesen megvalósítanom, valahogy a pirosra keveredtem, aztán a keletiről a déli oldalra jutottam, ahol a Balaton látképe tökéletesen kárpótolt a plusz kilométerekért. Aztán megláttam egy piros háromszöget, ami mintha jobbra vezetett volna. Arra viszont csak laza talajú, legalább 60%-os "fal" és egy egyenesen felfelé vezető ösvény tartott, olyan tipikus négykézlábas fajta. Felmásztam rajta, később kicsit javult a helyzet, mert legalább voltak bokrok, amikbe kapaszkodhattam. Volt, hogy meg kellett állnom, hogy megtaláljam, merre vezet tovább az út, de végül valahogy visszakeveredtem a kék jelzésre, miközben felértem a hegycsúcsra. Itt megálltam negyed órára. Ettem, ittam és megterveztem az útvonalat: Gulács, Szentgyörgy-hegy, Csobánc, Szabóhegy és vissza Kékkútra.
Nekiindultam a Gulácsnak. Egy ideig ismerős volt a terep, mert erre vezet a Tanúhegyek csúcsmaraton útvonala is, amit két és fél éve teljesítettem. Az a verseny viszont a Gulács derekán szintben vezető ösvényt érintette, én viszont onnan a zöld háromszögön felmentem a hegy csúcsára, hogy gyűjtsek egy kis extra szintet. Ez olyan ösvény volt, hogy azon túl, hogy felfelé nem volt futható a meredeksége miatt, a kövek, fák, kanyarok azt is megakadályozták, hogy lefelé jó tempóban haladjak. A Zöldön továbbmentem a Szentgyörgy-hegy felé, aztán mivel újra éhes és szomjas lettem, Nemesgulács előtt megálltam. Itt jöttem rá, hogy milyen késő van: 16:45-öt mutatott az óra, egy és negyed óra múlva lemegy a nap, nálam pedig nincs fejlámpa.
Ismeretlen, hegyes terepen ez nem nyerő kombináció. Telefonáltam a feleségemmel, aztán úgy döntöttem, hogy a Szengyörgy-hegyet és a Csobáncot csak legközelebb (amikor legkésőbb tízkor elindulok) ejtem útba, most csak a Szabóónegy tetejét hódítom meg. Visszafelé újra fel kellett másznom a Gulács oldalára, itt megint nehezen volt járhatü az ösvény, nem haladtam úgy, mint szerettem volna. A hegytetőt azért nem hagytam ki, nem is bántam meg, a harmadik csúcsról sem volt rosszabb a kilátás, mint az előzőekről. Az egyetlen kellemetlen dolog az volt, hogy már majdnem teljesen lement a nap. Gyorsan lezúgtam a hegyről és továbbindultam. Meglepően gyorsan sötétedett és véletlenül tettem is egy bő kilométeres kitérőt: nem vettem észre, hogy jobbra kanyarodott a zöld jelzés és egy szélesebb utat követve végül egy fakitermelésnél kellett visszafordulnom.
Innentől megint gyorsultam: elkezdett dolgozni bennem az adrenalin. A jelzések színét már nem láttam, csak azt, hogy van ott valami. A térképet sem tudtam elolvasni, a GPS szerint mentem, mindig csak keletre. Illetve csak igyekeztem, mert az út nem arra vezetett. Bár egy szőlőbirtok mellett volt egy jól futható út, de az délnek fordult - újra be kellett vetnem magam az erdőbe. Szerencsére nem voltak kövek az ösvényen - nem láttam volna meg őket. Kiértem az erdőből és az óra szerint csak 800 méter volt vissza Salföldig: az út északnak és délnek vezetett, illetve a szőlőtőkék között volt egy széles folyosó. Mivel ez utóbbi vezetett keletre, ezt választottam. Az örömem nem tartott túl sokáig: egy kerítés állta az utamat, előttem egy domb takarta el a kilátást. Egy szolid káromkodás után elindultam délnek, immár majdnem teljes sötétségben: a Hold még nem kelt fel. Vagy kétszáz méter után véget ért a kerítés és mehettem keletnek. További kétszáz méter után felértem a dombra és már láttam Salföld fényeit. Innen már sétagalopp volt a dolog. Visszaértem a faluba, már csak három kilométernyi aszfaltos szakasz várt rám, ismert terepen: 5 és fél perces tempóban nyomtam, amíg oda nem értem az autóhoz.
A vége 31,6 kilométer lett, 1200 méter körüli szintemelkedéssel. Rendesen elfáradtam és elsőre ennyi elég is volt. Legközelebb sokkal korábban indulok, hogy a másik két hegyre is legyen időm, plusz Badacsonytomajról indulok, hogy ne legyen annyi "lapos" kilométer.
Remélem sikerült kedvet csinálnom a futótúrához és legközelebb társam is lesz a kemény mászásokban, óvatos ereszkedésekben és a csodálatos látnivalókban.
Egy hétköznap reggel holdfogyatkozással
A futóklubot felkavaró vasárnapi edzés - az előző napi 20 kilométeres szintes terepfutással együtt - testileg is megterhelő volt. Vasárnap este felhőkarcolónyinak tűnt az amúgy majdhogynem pihentető három emelet a lakásunkig, ráadásul nem is vágytam a futásra. Két napot terveztem kihagyni, hogy teljesen regenerálódjam, aztán végül három lett belőle, mert szerdán háthával ébredtem és a csípős hideg helyett a dunyhakúrára szavaztam.
Csütörtökön viszont már nem volt kegyelem. Előző este korán ágyba kerültem és mivel erősen foglalkoztatott, hogy fognak esni a kilométerek, nem is tudtam nyugodtan aludni. Álmomban is róttam a kilométereket, négykor felébredtem egy percre, végül szinte megváltás volt az ötórai óracsipogás.
Egy puszi a feleségemnek finoman, hogy fel ne ébredjen (ki szereti, ha sodrófával várják haza?), majd időjárás-ellenőrzés. A konyhaablak nyugatra néz, ahol fényesen kellene, hogy süssön a Hold, de csak egy kis darabja világít, a többi mélybordó derengésbe burkolózik. Holdfogyatkozás - nyugtázom, aztán a hétköznapi rutin szerint öltözés, egy pohár víz és reggeli dolgok, bő 15 percben előadva. Jól felöltözöm, de kesztyűt és dokkmunkás sapkát nem viszek, mert az ablakon kidugva nem fagytak le az ujjaim.
Óvatosan indulok, a Mátyás király utcai emelkedő végén nem is kell levegőért kapkodnom, és az emelkedőn sem görnyedtem előre - ez jó pont, legalább elmarad a derékfájás. Amint a gerincre érek, jobbra fordítom a fejem és gyönyörködöm a Holdban. Már nagyobb, mint amikor felkeltem és az a legmókásabb, hogy C betűt formáz, mégis Dagad. A gondolat sokáig lefoglal, szinte észre sem veszem és már a posta úti Flex gyárnál vagyok - ennyit tesz a 10 másodperccel lassabb tempó.
A forgalmas és sötét szakaszt a főútig és az azon való átkelést élve megúszom, úgyhogy megint elmerülhetek a gondolataimba. Most nem látom a Holdat, a hátam mögül próbálja oszlatni a sötétséget, vajmi kevés sikerrel. Most következik a legkeményebb kilométer: a botfai Mária-szobortól a dombtetőig. A levegő párás és északról enyhe szél fúj. Nem vittem magammal mobil meteorológiai állomást, csak tudom, hogy ilyen együttállásnál lehet ilyen erősen érezni a tehéntrágya szagát. Megint látom a Holdt, most a bal oldalon - már alig takarja el a Föld árnyéka és mintha a szokásosnál jóval erősebben világítana, más napokon. Annyira belemerülök a látványba, hogy egyszercsak a dombtetőn találom magam. Ennyire könnyen még sohasem sikerült felfutnom a kaptatón. Azért visszavan még másfél kilométernyi emelkedő, amit nem szabad túl erősen megfutnom - utálok sérülten futni, sérülés miatt tétlenül ücsörögni meg méginkább.
Negyed hétkor értem az adótoronyhoz, ami az emelkedő végét jelenti és ekkor tűnt el az utolsó morzsányi árnyék is a Hold jobb szélén. Innen már csak két dombocskával kell megküzdenem - meg persze nyolc és fél kilométerrel - és már otthon is vagyok.
Most nem figyelem ez órát, nem próbálok minél többet visszahozni az emelkedőkön elvesztett időből, csak futok lazán, ahogy jólesik. Még Csácsban vagyok, amikor hirtelen ráeszmélek, hogy megvirradt. Már nem kell az utcai lámpák sárgás fényére hagyatkoznom, hogy megkülönböztessem a kirakott kukákat a támadásra készülő kutyáktól - minden tiszta és éles, hosszú idő után a kis ösvényen szelem át a Parkerdőt.
A felüljárón még nem sietek, de a városban már jóval öt percen belül rohanok át. Itt már nincs miért erőt tartalékoljak és minden járókelő számára egyértelművé akarom tenni, hogy FUTOK és nem kocogok.
Frissen, felpörögve futok fel a lépcsőn, hogy a következő nehéz feladatot végrehajtsam: fel kell keltenem a feleségem.
Csütörtökön viszont már nem volt kegyelem. Előző este korán ágyba kerültem és mivel erősen foglalkoztatott, hogy fognak esni a kilométerek, nem is tudtam nyugodtan aludni. Álmomban is róttam a kilométereket, négykor felébredtem egy percre, végül szinte megváltás volt az ötórai óracsipogás.
Egy puszi a feleségemnek finoman, hogy fel ne ébredjen (ki szereti, ha sodrófával várják haza?), majd időjárás-ellenőrzés. A konyhaablak nyugatra néz, ahol fényesen kellene, hogy süssön a Hold, de csak egy kis darabja világít, a többi mélybordó derengésbe burkolózik. Holdfogyatkozás - nyugtázom, aztán a hétköznapi rutin szerint öltözés, egy pohár víz és reggeli dolgok, bő 15 percben előadva. Jól felöltözöm, de kesztyűt és dokkmunkás sapkát nem viszek, mert az ablakon kidugva nem fagytak le az ujjaim.
Óvatosan indulok, a Mátyás király utcai emelkedő végén nem is kell levegőért kapkodnom, és az emelkedőn sem görnyedtem előre - ez jó pont, legalább elmarad a derékfájás. Amint a gerincre érek, jobbra fordítom a fejem és gyönyörködöm a Holdban. Már nagyobb, mint amikor felkeltem és az a legmókásabb, hogy C betűt formáz, mégis Dagad. A gondolat sokáig lefoglal, szinte észre sem veszem és már a posta úti Flex gyárnál vagyok - ennyit tesz a 10 másodperccel lassabb tempó.
A forgalmas és sötét szakaszt a főútig és az azon való átkelést élve megúszom, úgyhogy megint elmerülhetek a gondolataimba. Most nem látom a Holdat, a hátam mögül próbálja oszlatni a sötétséget, vajmi kevés sikerrel. Most következik a legkeményebb kilométer: a botfai Mária-szobortól a dombtetőig. A levegő párás és északról enyhe szél fúj. Nem vittem magammal mobil meteorológiai állomást, csak tudom, hogy ilyen együttállásnál lehet ilyen erősen érezni a tehéntrágya szagát. Megint látom a Holdt, most a bal oldalon - már alig takarja el a Föld árnyéka és mintha a szokásosnál jóval erősebben világítana, más napokon. Annyira belemerülök a látványba, hogy egyszercsak a dombtetőn találom magam. Ennyire könnyen még sohasem sikerült felfutnom a kaptatón. Azért visszavan még másfél kilométernyi emelkedő, amit nem szabad túl erősen megfutnom - utálok sérülten futni, sérülés miatt tétlenül ücsörögni meg méginkább.
Negyed hétkor értem az adótoronyhoz, ami az emelkedő végét jelenti és ekkor tűnt el az utolsó morzsányi árnyék is a Hold jobb szélén. Innen már csak két dombocskával kell megküzdenem - meg persze nyolc és fél kilométerrel - és már otthon is vagyok.
Most nem figyelem ez órát, nem próbálok minél többet visszahozni az emelkedőkön elvesztett időből, csak futok lazán, ahogy jólesik. Még Csácsban vagyok, amikor hirtelen ráeszmélek, hogy megvirradt. Már nem kell az utcai lámpák sárgás fényére hagyatkoznom, hogy megkülönböztessem a kirakott kukákat a támadásra készülő kutyáktól - minden tiszta és éles, hosszú idő után a kis ösvényen szelem át a Parkerdőt.
A felüljárón még nem sietek, de a városban már jóval öt percen belül rohanok át. Itt már nincs miért erőt tartalékoljak és minden járókelő számára egyértelművé akarom tenni, hogy FUTOK és nem kocogok.
Frissen, felpörögve futok fel a lépcsőn, hogy a következő nehéz feladatot végrehajtsam: fel kell keltenem a feleségem.
2008. február 20., szerda
Sportember
Ma délután nagyon unatkoztam és egy kicsit elgondolkoztam az eddigi „sportmúltamról”.
10 hónappal ezelőtt nagy „sportembernek” számítottam, ami kimerült abban, hogy minden reggel elolvastam a sportújságot. Valami csoda folytán kedved éreztem ahhoz, hogy nekiálljak sportolni. Mivel nem nagyon szerettem mozogni, ment a gondolkodás melyik sportot válasszam. A biciklire esett a választás. Az elején 10-15 km-t tekertem, megtetszett ez a sport, kezdtem komolyabban venni. Később csatlakoztam az Egerszegi Bringaklubhoz. Minden vasárnap mentünk, megyünk túrázni. Nagyon jó kis összetartó társaság jött össze, van egy 10 fős mag, akikkel rendszeresen tekerek. Az első nagy beruházásom a biciklisportban, biciklis ruha vásárlása volt. Miután megmondtam otthon a ruha árát, annyit mondtak, nem vagy normális, ennyi pénzt kiadni egy ruháért. Mindegy, nem számít, az a lényeg jól érezzem magam. Rövidesen a biciklimet is lecseréltem, vettem egy túrabiciklit. Ennek az árát meg sem mertem mondani, a családi béke miatt. A kilométerek egyre csak gyűltek, egyre jobban ment a tekerés. A Zalakaros Maraton kerékpáros versenyen elért kategória második helyem hatalmas lökést adott, megtaláltam a nekem való sportot. Az országutisok világába is belekóstoltam, és nagyon megtetszett. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy vegyek egy országúti biciklit is. Nagy családi viták után végül vettem egyet. A fateromnak kölcsönadtam egy körre, utána csak annyit mondott, irigyellek. Az ember miközben biciklizik szabadnak érzi magát, főleg országútival, szinte szárnyal az utakon. Jött a tél. Valami mást kellett csinálnom télen, mert az ízületeket kímélni akartam. Kitaláltam futni fogok. Mikor megmondtam otthon, már csak legyintettek egyet, ha ezt akarod. November 2-án délelőtt vettem az első cipőmet, délután pedig elkezdődött a futókarrierem. És remélem a lendületem még sokáig megmarad.
2008. február 14., csütörtök
Találkozás Balczó Andrással
2008. február 8-án pénteken a Kőszegi Polgári Kaszinó vendége volt a Jurisics-vár lovagtermében Balczó András, a Nemzet Sportolója és Kincse, aki "Szenvedésbe ágyazott gyönyörűség" címmel tartott előadást telt ház előtt. Egyesületünkből Devecseri Bálint vett részt az eseményen.
"Annyit elárulhatok, hogy fantasztikus élmény volt, sok alapigazságra világított rá életpéldáján keresztül, ráadásul szemtanúja lehettem az első Bérces-Balczó találkozásnak is :-) Beszéljenek helyettem a képek!" - írja Bálint a levelében.
2008. február 11., hétfő
Edzés vagy mégsem
Mivel még pihentetetm a lábamat, meg sem fordult a fejemben, hogy fussak ezen a héten.
Ettől függetlenül azért hiányzik a futás, és a futótársaság.
Emiatt úgy döntöttem, hogyha az Ági hazaér a szokásos vasárnapi futásából, akkor megpróbálom utolérni a többieket kerékpárral. A Többiek: Keszi és Pisti, valamint ahogy utólag kiderült Sólyom is.
Mivel az Ági elég későn ért vissza - a Dani miatt később tudott elindulni - fél 3 után nekieredtem, hogy utolérjem a srácokat.
Mint utóbb kiderült ez nem is olyan egyszerű dolog.
Hogy ne kelljen egész Zalaegerszegen keresnem Őket, felhívtam Keszit az "elektromos pórázán" (mobiltelefon), hogy merre járnak.
Kiderült, hogy már a Jánkán járnak. Mivel a Keszi úgy tájékoztatott, hogy Botfa felé mennek - nem akartam megerőltetni a lábam a Botfai siratófalon - így uccu neki, hogy még a Flexelőtt utolérjem Őket.
Ez nem jött össze.
Volt egy sejtésem, hogyha sehol sem látok egy fia futót sem, akkor Ők már messzebb járhatnak.
Újabb futás után ki is derült. Sikerült telefonvégre kapnom a Keszit.
Mondhatom nagyon megörült a hívásomnak a siratófal közepén.
No nem baj, akkor gyorsan valami rövidebb úton gyorsan a másik irányból.
Egy-két akadályt megkerülve sikerült összefutnom velük egy kicsivel a Balatoni úttól beljebb.
Onnan már én is jöttem Velük visszafelé.
Néha olyan érzésem volt, hogy befog a kerékpárom fékje, kisebb lemaradások után elég nehéz volt utolérnem Őket.
Az Uszodánál még beszélgettünk egy keveset.
Nagyon hiányolták a többi egyesületi tagot. Ők nagyon szívesen felvállalnák a lassabb futást is, csak minél nagyobb tömegben futhassanak.
Teljesen egyetértek Velük, hiszen azért, - azzal a céllal - hoztuk létre az egyesületet.
Mivel mindhárman vizesek voltak, így gyorsan lezártuk a beszélgetést, mindenki gyorsan lefürdeni és átöltözni.
Nagyon jól éreztem magamat, hiszen futótársaimmal lehettem, igaz nem a teljes futás időtartamára.
De megérte! :)
Ettől függetlenül azért hiányzik a futás, és a futótársaság.
Emiatt úgy döntöttem, hogyha az Ági hazaér a szokásos vasárnapi futásából, akkor megpróbálom utolérni a többieket kerékpárral. A Többiek: Keszi és Pisti, valamint ahogy utólag kiderült Sólyom is.
Mivel az Ági elég későn ért vissza - a Dani miatt később tudott elindulni - fél 3 után nekieredtem, hogy utolérjem a srácokat.
Mint utóbb kiderült ez nem is olyan egyszerű dolog.
Hogy ne kelljen egész Zalaegerszegen keresnem Őket, felhívtam Keszit az "elektromos pórázán" (mobiltelefon), hogy merre járnak.
Kiderült, hogy már a Jánkán járnak. Mivel a Keszi úgy tájékoztatott, hogy Botfa felé mennek - nem akartam megerőltetni a lábam a Botfai siratófalon - így uccu neki, hogy még a Flexelőtt utolérjem Őket.
Ez nem jött össze.
Volt egy sejtésem, hogyha sehol sem látok egy fia futót sem, akkor Ők már messzebb járhatnak.
Újabb futás után ki is derült. Sikerült telefonvégre kapnom a Keszit.
Mondhatom nagyon megörült a hívásomnak a siratófal közepén.
No nem baj, akkor gyorsan valami rövidebb úton gyorsan a másik irányból.
Egy-két akadályt megkerülve sikerült összefutnom velük egy kicsivel a Balatoni úttól beljebb.
Onnan már én is jöttem Velük visszafelé.
Néha olyan érzésem volt, hogy befog a kerékpárom fékje, kisebb lemaradások után elég nehéz volt utolérnem Őket.
Az Uszodánál még beszélgettünk egy keveset.
Nagyon hiányolták a többi egyesületi tagot. Ők nagyon szívesen felvállalnák a lassabb futást is, csak minél nagyobb tömegben futhassanak.
Teljesen egyetértek Velük, hiszen azért, - azzal a céllal - hoztuk létre az egyesületet.
Mivel mindhárman vizesek voltak, így gyorsan lezártuk a beszélgetést, mindenki gyorsan lefürdeni és átöltözni.
Nagyon jól éreztem magamat, hiszen futótársaimmal lehettem, igaz nem a teljes futás időtartamára.
De megérte! :)
2008. február 10., vasárnap
Edzés egy kicsit másképp - avagy a félresikerült edzés
Én is írok egy kis szösszenetet, ne érje szó a ház elejét:)
Végre egy szombat ami tökéletesnek indul. Nem kell sem melózni, sem a hegyre menni, sem semmi mást csinálni, csak azt amit akarok. Elhatároztam, hogy tartok egy keresztedzést. 35-40km tekerés és 10-12km futás. Délután 1 órakor indultam. A biciklizéssel nem is volt gondom a második kilométerig. Baktüttösre ahogy el kell fordulni Bak után egy okos szőke Wartburgos néni a kanyarban rám húzta az autót, nekem meg nem volt más választásom, mint megnézni az útpadkát közelebbről is. A jutalmam egy nyolcas. De semmi gond haladok tovább, mert nem olyan vagyok, akit az ilyen apróságok meghátráltatnak. Az út többi része nyugodtan telt, egészen Söjtörig. A munkatársamnál disznót vágtak. Szerintem sok embernek nem kell bemutatni egy falusi disznóvágás hangulatát. Beinvitált, gyors ismerkedés mindenkivel, anyóssal, apóssal, sógorral, szomszédokkal, szinte fél Söjtört megismertem röpke fél perc alatt, olyan sokan voltak. El tudom képzelni mennyire örültek nekem, de mindegy, nem is hozzájuk jöttem, csak a házigazdához. A házigazda beinvitált a lakásba. Leültünk egy asztalhoz. Mit kérsz? -hangzott a kérdés. Mire válaszoltam volna, a nagyfröccs már ott volt a kezembe és mivel vendégségbe voltam, a házigazdát nem illik megsérteni, megittam. A poharat letettem az asztalra szépen megköszöntem, mondtam, hogy edzeni indultam, sokáig nem érek rá, lassan indulnom kell. Nem baj, a bringa ráér- hangzott a válasz. A poharam ismét teli volt. A házigazdát most sem akartam megbántani, meg a fröccs se menjen kárba megittam. Mondtam már, többet tényleg nem kérek, mert még kemény út áll előttem. Hiába mondtam. Beszélgettünk egy kicsit, eszegettünk, iszogattunk. Később mindenki bejött a házba. Eljött az ideje, hogy könnyes búcsút vegyek mindenkitől. Kiléptem az ajtón és már sötétedett. Na már csak ez hiányzott. Lámpa nélkül sötétedéskor. A problémát sikerült megoldani. Egy elemlámpát szigetelőszalaggal felraktunk hátulra, így azért valamennyire látott a mögöttem érkező. A szemből érkezők meg villogattak, úgy csináltak, mintha nem tudnám, hogy nincs elöl világítás. Este fél 7 volt mire hazaértem. A jó kis edzést amit elterveztem abból csak 21 km biciklizés valósult meg.
Nem baj lesz ez még így se.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)