2010. április 17., szombat

Hatalmas gödör után feltámadás: hatodik lettem a 100 km-es országos bajnokságon



Nem titkoltan nagy reményekkel (8 órán belüli időeredmény és dobogós helyezés tervével) utaztam el Kisbérre, ahol április 10-én reggel 7 órakor rajtolt el a Magyar Köztársaság 2010. évi 100 km-es bajnoksága. A merész tervekre a hosszú és kemény, de jól sikerült alapozás, és az ennek köszönhető kiváló forma jogosított fel. Viszonylag kezdőnek mondható ultrafutóként azonban, kalkulálnom kellett a kevés tapasztalatomból adódó rutintalansággal is, mely végül meg is tréfált, így elmaradtam a saját céljaimtól. Mindezek ellenére életem egy nagy élménye volt a szombati futás, igyekszem belőle valamit visszaadni a beszámolóban.

A férfi mezőny erejéről csak annyit, hogy 2009-ben ugyanezen a versenyen 30-an álltak rajthoz, ebből 17-en teljesítették a teljes távot, és 2-en értek célba 9 órán belül. Idén ugyanez a három szám rendre: 28, 25, 7.

Kanizsai testvérklubunk egyik jeles ultrafutójával (mellesleg a klub elnökével), Sznopek Józsival autóztunk a verseny helyszínére már előző este. Így (akár a versenyt megelőző teljes hét) az utolsó nap is nyugodtan, a versenyre történő ráhangolódás szempontjából ideálisan telt el, Józsival jót beszélgettünk, ellátott néhány hasznos tanáccsal is. Nyújtás, lazítás, pihenés, evés, ivás, alvás, belemelegítés: minden a terv szerint történt, így minden szempontból felkészülten állhattam a rajt helyszínére, ahol pontban 7 órakor együtt meghallgattuk a nemzeti himnuszt. Aztán rajt!

Nyugodtan indultam, a szívem azonban már az elején nyugtalanítóan szaporán dolgozott: a pulzusom néhány száz méter után már 150 körül járt, és végül ott stabilizálódott is. A tempó 4:40 volt, annyit is terveztem, csak olyan 130 körüli pulzusra számítottam ennél a sebességnél. Hiszen edzésen tízből tízszer 128 és 132 közé esik az átlagpulzus egy ekkora tempóval végzett futás esetén. Hogy most mitől volt mégis 150, rejtély.. Valószínűleg a versenydrukk számlájára írható, semmilyen más racionális magyarázatot nem találok. Szóval haladtam szépen 4:40-el, az előzetes várakozásoknak megfelelően hárman húztak el már az elején: Bogár Jani, Kovács Zsolti és Hajduska Balázs. Követtem őket a negyedik helyen. A pálya egy 8,33 km-es, kissé elhagyatott régi országút Kisbér és Bakonysárkány között, értelemszerűen hat oda-vissza kört kellett teljesítenünk. A szintvonal nagyon hullámos, durva emelkedő nincs, de teljesen sík rész is alig: szinte végig vagy enyhe lejtőn vagy enyhe emelkedőn futottunk. Alapvetően egész nap 10 fok körüli hőmérséklet és felhős idő volt, de kaptunk egy kis napsütést és egy kis jégesőt is. És az egészhez hozzájött még egy erőteljes északi szél, ami ráadásul a nap során egyre fokozódva délutánra már helyenként viharos erejű volt. Így összességében meglehetősen változó, időnként szélsőséges körülmények között versenyeztünk, ami felemás hatással van az ultrateljesítményre: fejben, lelkileg kedvezően, hiszen a változatosság segít elviselni a sok-sok órás monoton küzdelmet. Fizikailag azonban szépen lassan felőrli az erőt, hogy hol ellenszél, hol emelkedő, hol mindkettő ellen dolgozunk órákon keresztül.

A táv első felében különösebb esemény nem is történt: a magas pulzus ellenére könnyedén, látszólag erőlködés nélkül haladtam. Félmaratonnál 1:38, maratonnál 3:17, 50 km-nél pedig 3:56 volt a részidőm. A harmadik körben azért már kezdtem érezni a lábaimat, kezdett felhalmozódni a magas pulzustartományban természetes módon termelődő tejsav. De még annyira nem volt zavaró, minimális lassulást eredményezett csak. Persze az első órákban végig azon agyaltam, hogy vajon nem fog-e később visszaütni a magas pulzus: az eszemmel mindig arra jutottam, hogy de igen. De a szívemre hallgatva mentem tovább, nem lassítottam. Nagy hiba volt. Nagy pofon járt is érte!

Nem is kellett rá sokáig várni: a negyedik körben, ahogy visszafordultam (58 km-nél jártam ekkor) az addig támogató hátszél átcsapott igen kellemetlen ellenszélbe. Nem telt bele 5-6 perc, és fejben teljesen összeomlottam. A lábaim alig akartak már mozogni, úgy éreztem, csak erőlködök, de nem haladok semmit. A sebességem félelmetesen lecsökkent: 6-7 perces kilométerekkel haladtam. Nagyon megijedtem, úgy éreztem, lehetetlen, hogy még egy maratont végigfussak ilyen állapotban. Nem vigasztalt az sem, hogy sorstársaim arcáról is hasonló ijedtséget és küzdelmet tudtam leolvasni: a kezdetben vigyorgó tekintetek helyett vicsorgó arcokkal találkoztam, amikor szembekerültünk egymással a pályán. Felmerült bennem a feladás gondolata, és az agyam kezdett is már érveket keresni hozzá. És talált is: bebeszéltem magamnak, hogy görcsöl a lábam (ebben talán volt is némi igazság), meg hogy szédülök, meg hogy nem kellene kockáztatni egy komolyabb sérülést, ez a verseny már úgyse sikerül, hát legalább Sárvárra maradjon esélyem, hogy addig kipihenem magam és majd akkor bizonyítok. Volt még hátra 6-7 km ebből a körből, addig gondoltam még végigmegyek, de már mindvégig a feladás határozott szándékával futottam és számoltam vissza a km-eket, a perceket. Még soha életemben nem adtam fel egy versenyt sem. Most azonban, 66,6 km-nél, elérve az autót, megálltam és megállítottam a stoppert is. Befejeztem. Be akartam ülni vagy inkább feküdni az autóba, amíg magamhoz nem térek egy kicsit.


Hirtelen azonban mégis más jutott eszembe: gondoltam elsétálok a kb 50 m-re lévő rajt-cél állomáshoz, és bejelentem nekik (mármint a szervezőknek), hogy kiszálltam. Így is tettem. Emberileg megértően fogadták, de azonnal közölték, hogy szó sem lehet róla, hogy megállok. Bíztattak, hogy csak fejben vagyok szétesve, egyek-igyak és majd meglátom, hogy magamhoz fogok térni. Felajánlották, hogy le is masszírozzák a lábam. Hagytam magam, minden segítséget és tanácsot elfogadtam, de továbbra sem akartam továbbmenni. A masszírozás nagyon jól sikerült, Kati néni rendkívül jól értette a dolgát, elsősorban a vádlim volt teljesen beállva. Mivel mindenki olyan kedves és segítőkész volt, gondoltam továbbindulok, kocogok pár száz métert, aztán visszaoldalgok a kocsihoz. Elindultam, és a stoppert is újraindítottam (17 percig volt megállítva). Ebben a pillanatban érkezett Bérces Edit, lelkesen biztatott, én meg mondtam neki, hogy fel fogom adni. Ugyanazt mondta ő is: szó sem lehet róla, tessék továbbmenni.

És láss csodát: egészen felfrissült a lábam, nem is esett olyan rosszul a kocogás. Sebesség rendben, pulzus rendben. Hmmm. Erre nem is számítottam. Nem telt bele 2-3 perc, és újra összeraktam magam fejben is: egészen biztos lettem benne, hogy lefutom még az ötödik kört, és aztán utána szépen a hatodikat is. Időközben, a pihenőm alatt visszaestem a negyedik helyről a nyolcadikra (sőt még a női versenyben vezető Görög Vera is megelőzött), de elszántan a nyomukba eredtem. Az ötödik körben visszafelé nem volt elég az ellenszél, még jött a jégeső is. Azonban egy cseppet sem zavart, magabiztosan, minden körülménnyel dacolva haladtam tovább. 80 km-t elhagyva már kezdtem számolgatni: úgy láttam, még beérhetek 9 órán belül. Arra nem is számítottam, hogy a célhoz közelítve egyre gyorsulni tudok még, és közben két ellenfelemet is megelőzöm. Egy 4:32-es utolsó km-el beértem a célba, nemhogy 9 órán, de 8:50-en belül.


1. Hajduska Balázs 7:52:20
2. Kovács Zsolt 8:21:30
3. Bogár János 8:29:45
4. Pula Tamás 8:44:43
5. Lajkó Csaba 8:44:44
6. Lakatos Roland 8:49:35

100 km-t lefutni óriási élmény! Nem tudok mást mondani, másodjára is éppen akkora izgalmat jelentett, mint elsőre. Szavakkal nem lehet visszaadni, de érdemes megtapasztalni.


A jövőt illetően nagyon hasznos dolgokat tanultam szombaton, hogy milyen hibákat kell majd elkerülnöm. És hadd osszak meg néhány igen biztató momentumot, amik nagyon szép reményekre adnak okot a jövőbeli ultraversenyeimre:
1. 8 óra 49 perc futás után meglepően frissen értem be a célba. Simán le tudtam guggolni, nem húztam a lábam, egy picit fájt a sípcsontom (valszín a sok lejtőfutástól), de ezen kívül szinte semmi bajom nem volt. Ez elég biztató mondjuk egy többnapos verseny tekintetében.
2. A keringésem is nagyon stabil maradt, a meglehetősen zord időjárás ellenére egy percig sem fáztam, nem jártam úgy, mint Belgiumban tavaly. Ez is mutatja, hogy mennyivel felkészültebb voltam most, még ha nem is sikerült a tavalyi időt megfutnom.
3. A gyomrom is váratlanul jól vizsgázott. Semmilyen problémám nem volt, egyszer sem kellett megállnom a verseny közben, pedig (főleg már a táv utolsó harmadában) meglehetősen rendszertelenül ettem-ittam mindenfélét, amit találtam az amúgy pazar frissítőállomásokon (a saját magam által előre elkészített frissítőkön kívül persze).

A verseny közben a dobogón mindvégig nagy küzdelem folyt, rengeteg helycsere történt menet közben, roppant izgalmas volt mindezt a futópályáról követni. Végül azonban Balázs győzelméhez és annak jogosságához nem férhetett kétség. Drukkoltam a három zalai résztvevőnek is, és mindhárman kitettek magukért: Vera előttem egy perccel ért be, kiváló idejével fölényesen nyerte a női versenyt, pedig a rajtnál ott volt a mezőnyben a rutinos és gyors Kovács Réka, és a spártai hősnő Horváth Mónika is. Józsi is stabilan futott, jó formában van az Ultrabalaton előtt, Szabó Béla pedig több mint másfél órát javított egyéni csúcsán. Gratula mindenkinek!


Saját teljesítményemet így túl a versenyen is úgy ítélem meg, hogy a formám alapján nem voltak elrugaszkodottak a verseny előtti elképzelések. Okosabb versenyzéssel sikerülhettek volna. Nem vagyok csalódott, lesz még bőven alkalmam, hogy bizonyítsam, több is van bennem. Például mindjárt jövő hét végén, Sárváron...

Statisztikák, kiegészítések



Edit felvételei (a cikk illusztrációi is innen vannak)

A nettó (pihenők és megállások nélküli) futóidőm 8:24:28 lett (ez 5:03 átlagtempót jelent). Átlagpulzusom 144-re jött ki. A hat darab 16,66 km-es körben az egyes értékek így alakultak:
1 1:17:44 4:40 148 (80%)
2 1:17:07 4:37 152 (82%)
3 1:19:48 4:47 153 (83%)
4 1:32:55 5:36 144 (78%)
5 1:28:56 5:21 138 (75%)
6 1:27:55 5:16 131 (71%)

Pulzus és Tempó grafikon:


1 megjegyzés:

Rudi írta...

Nem kétséges, nagy eredmények várnak még rád! :-)