MegyeFutás 2010 - szervezői szemmel

Az egy hetes rendezvénysorozat lezárultával szeretnék mérleget vonni, és értékelni az esemény megrendezését.

Először kezdjük a tényszerű adatokkal, számokkal, statisztikával! A hét során a napi résztvevők számát összeadva 52-t kapunk, ez ténylegesen 28 különböző futót jelent. Ők 28-an összesen 942 km-t futottak a hét nap során. Hozzájuk csatlakozott még mintegy 25-30 segítő, autós kísérő, biciklis kísérő, szurkoló.

A legfontosabb célt, hogy a nyári holtszezonban a mozogni vágyók Zala megye körbefutása apropóján összefogjanak és együtt sportolhassanak, úgy gondolom, sikerült elérnünk. A további célok, úgy mint a megye területének tényleges körbefutása, zavartalan sportolás és új sportbarátok szerzése már csak részben teljesültek. Nézzük sorban:

- A megye területének tényleges körbefutása. Az első négy napon sikerült mindig szerencsésen megérkezni az adott napra kijelölt célállomásra. Pénteken aztán a csekély számú (de annál elszántabb) futó és a korai sötétedés okán a résztvevők derekas küzdelme ellenére ez a sorozat megszakadt, igaz, később egy egyéni akció nyomán ezt a hiányt sikerült bepótolni. Ahol viszont igencsak hiányosra sikerült a teljesítés, az a két hétvégi nap. Sajnos nagyon kevés jelentkező gyűlt össze, akik a teljes napos bulit bevállalták volna, így mindkét nap kénytelenek voltunk jelentősen rövidíteni az előre eltervezett útvonalon.

- Zavartalan futás. Az igencsak szerény költségvetéssel, lényegében önköltségen szervezett eseménytől nyilván nem is várta senki a profi, minden részletre kiterjedő szervezettséget. Ezzel együtt azért azt gondolom, ha döcögősen is, de haladtak a dolgok, óriási fennakadás nem történt soha a hét nap folyamán. A kisebb fennakadásokat, nehezebb helyzeteket általában (sok ember segítségével, összefogásával) sikerült áthidalni. Említhetném a szeszélyes időjárást, mely a napok során, elsősorban kedden igencsak áthúzta az előzetes kalkulációkat. A szervező rutintalanságából adódóan az egyes szakaszokra szánt idők is jócskán alul lettek becsülve: nem is a futás tempójával volt a gond, hanem a találkozók, szünetek kalkulálásával. Mindenhol számoltam 5-10 percet holtidőre, amíg mindenki megérkezik, üdvözöljük egymást, stb, de valójában inkább a duplájával vagy a triplájával kellett volna számolni. Emiatt lényegében folyamatosan késésben voltunk, s többször megesett, hogy idő előtt ránk sötétedett. A jelentkezések fegyelmezettségével is akadtak gondok: tisztelet a kivételnek, de sokan a legeslegutolsó pillanatban szóltak nekem, vagy éppen változtattak, és ez igencsak megnehezítette az autók előkészítését.

- Új sportbarátok szerzése. Talán a legfontosabbat hagytam a végére, saját megítélésem szerint ez (lehetne) a Megyefutás legnagyobb értéke. Hogy Zala megyéből a futók, atléták, tájfutók, triatlonisták, biciklisek minél nagyobb számban találkozzunk, sikerüljön új barátságokat kötni és minél jobban megismerni egymást. Ebből a szempontból örömteli, hogy mutatkozott érdeklődés több városból, több sportágból és új sportolókat is sikerült megismerni és talán bevonzani a futók közösségébe. Ugyanakkor talán nem vagyok egyedül a véleményemmel, hogy ebben még óriási tartalékok lehetnének. A lehetségesnél valamivel mérsékeltebb részvétel okát én magam a nyári időpontban (rengeteg a családi program), az Egerszeg-orientált szervezésben (más városokból, Keszthelyt kivéve, meglehetősen visszafogott volt az érdeklődés), a kicsit kései meghirdetésben (már sokaknak volt lekötött programja erre a hétre), és a visszafogott hírverésben (bár több médiához is eljuttattam a felhívást, egyedül a Zalai Hírlap közölte le) látom.

A jövőre nézve nagyon remélem, hogy hagyomány lesz a rendezvényből, és évről évre egyre többen csatlakoznak majd hozzá. Gondoljunk csak bele, annak idején hogyan kezdődött a szilveszteri futás, és mi lett belőle! Én személy szerint egyáltalán nem vágytam a szervezői szerepre, és nem is ragaszkodom hozzá, kizárólag azért vállalkoztam rá, mert úgy tűnt, idén máskülönben elmaradna az esemény. Társszervezőként a jövőben nagyon szívesen segítenék, mindenkinek az ötleteit szívesen fogadom is ehhez.

A jövő potenciális Megyefutás szervezőinek több dilemmával is szembe kell nézniük:

1. rövid szakaszok-hosszú szakaszok?

A hosszú szakaszokat úgy tűnik, kevesen tudják megoldani munka és család mellett, rövid szakaszokból viszont egyszerűen nem lehet körbeérni egy hét alatt.

2. reggeli futás-esti futás?

A délelötti szakaszok előnye lehetne az iskolák bevonásának lehetősége (persze ehhez iskolaidőben kellene rendezni), és hogy hétközben is lehetnének hosszabb szakaszok. Az esti futások hátránya, hogy sötétedésig még nyáron is csak néhány óra jöhet szóba, nagy előnye viszont, hogy azon futók is csatlakozhatnak, akik napközben dolgoznak.

3. Egerszeg orientáció-egész megye orientáció?

Idén tudatosan a megyeszékhelyre koncentráltunk, Egerszeghez közeli rajt és célállomásokat jelöltünk ki (főleg hétköznapokon), hogy legyen egy fix mag, akikre számíthatunk a futás során végig. Ez részben be is jött, hiszen az egerszegi futótársadalom (elsősorban persze az Aszfaltszaggatók vitték a prímet) minden nap szépen képviselve volt, azonban egyértelmű, hogy a többi városból a vártnál is mérsékeltebb volt az érdeklődés. Elsősorban igaz ez Nagykanizsára, ahonnan a teljes hét során mindössze egy darab jelentkező akadt, ebben azonban szerencsétlen körülmények (a Kanizsai Futóklub több programjával is ütközött a Megyefutás) is szerepet játszottak.

4. szerény rendezés-profi rendezés?

Amennyiben jutna idő és pénz (például pályázat útján) a Megyefutás előkészítésére, nyilván sokkal színvonalasabb rendezvényt lehetne tartani. Megmutatkozhatna ez (2009-hez hasonlóan) szponzori ajándékokban, médiamegjelenésben, hírverésben, a résztvevők költségmentességében, az őket elismerő díjakban, iskolák bevonásában, stb... Persze a pénzen kívül nem árt hozzá a szerteágazó kapcsolatrendszer sem.

Mindent egybevetve azt mondhatom, hogy a Megyefutás 2010 nem okozott csalódást, a résztvevőknek minden nap szép élményeket, olykor emlékezetes kalandokat tartogatott. Én boldog vagyok, hogy valamennyi szakaszon tanúja lehettem az eseményeknek, igazán örömmel kísértem végig a napról-napra változó társaságot, és sok szép pillanatra fogok emlékezni még évek múlva is.

Eddigi szakaszok:

Képek (16 db) hétfő Beszámoló (Korpa) Egerszeg-Kehida
Képek (35 db) kedd Beszámoló (Roli) Kehida-Szentiván
Képek (23 db) szerda Beszámoló (Endre) Szentiván-Teskánd 
Képek (26 db) csütörtök Beszámoló (Korpa) Teskánd-Söjtör 
Képek (8 db) péntek Beszámoló (Bandi) Söjtör-Dobronhegy
Képek (18 db) szombat Beszámoló (Roli) Kis Zala(egerszeg) kör
Képek (45 db) vasárnap Beszámoló (Roli) Keszthely-Egerszeg

Minden egy helyen: MegyeFutás 2010

Az első Megyefutás: MegyeFutás 2009

MegyeFutás 2010 - hétvégi napok

Az előzetes terveket némileg felborítva (a hétvégi útvonalakat jelentősen átrendezve), viszont az eredeti célt (fussunk együtt egy jót kellemes társaságban) mindenképpen elérve sikerült abszolválni a Megyefutás szombati és vasárnapi szakaszát is.

Haladjunk sorjában. Szombaton három komplett család (Némethék, Keszeiék, Sifterék) is jelezték részvételi szándékukat, ehhez kapcsolódtunk még ketten Rudival. Azonban a délelött különböző elfoglaltságok és a szüntelenül szakadó eső miatt kimaradt, így ebéd után láttunk neki a futásnak, és a fennmaradó szűk időben egy rövidebb egerszegi kört jelöltünk ki a mai napra. Janiék meghívásából a rajt és a cél helyszíne is a cserhegyi Németh-villa volt, ki autóval (Sifterék, Keszeiék), ki futva (Rudi), ki pedig futva-megyezászlóval közelítette meg a fél hármas találkozó helyszínét. Nyolcan (két Andi, Kriszta, Attila, Bandi, Jani, Rudi és Roli) vágtunk neki a TV-toronynak, majd a Panoráma úton leereszkedve a jánkahegyi újabb emelkedőnek. Végül a Zárdától még lefutottunk a Zrínyi útig, innen pedig már visszajöttünk a városba, és már csak az újabb hegymászás volt hátra, hogy együtt fejezhessük be a 14 km-es kört. A futás után Andi és Jani jóvoltából kellemes italozás-falatozás-beszélgetés következett. Összességében elmondhatjuk, hogy jól éreztük magunk együtt nyolcan, és a Zala megye zászlót körbevittük egyet a megyeszékhelyen.

Vasárnap reggel Korpa vágott neki a Dobronhegy-Zalalövő (pénteken a sötét miatt kimaradt) résznek, és ha már nekivágott, természetesen sikeresen (és milyen gyorsan: a 4:30-as tempó minden bizonnyal a megyefutás leggyorsabb része volt) teljesítette is a 24 km-t.

Ebéd után aztán két autó (benne egy segítő: Bogi és hat futó: Évi, Andi, Sólyom, Attila, Rudi és Roli) indult el Egerszegről, hogy találkozzon a Keszthelyen már türelmetlenül várakozó kis csapattal: Eszterrel, Verával, Dórával, Jánossal és Bálinttal. A Helikon parkon, a sétálóutcán és a kastélyon keresztül indultunk útnak, a sétálóutcán az éttermekben üldögélő vendégek ütemes tapssal biztattak bennünket. A futást és az autók vezetését összehangoló, logisztikai bravúrokat sem nélkülöző feladatot szépen oldottuk meg: változó létszámban és összetételben, de rendületlenül haladt a karaván: és a megyezászló egyre közeledett a megyeszékhely felé. Hévíz, Alsópáhok, Szentgyörgyvár, majd innen a Zala gáton Zalaapáti volt az útvonal. Apátitól alternatíva híján a főúton, hosszú és kemény emelkedőkön át haladt tovább a staféta. Igen kellemetlen napot fogtunk ki: a hirtelen meleg, párás idő nem igazán kedvezett a futáshoz, de ez nem szegte kedvét a csapatnak. Pacsa, Zalaszentmihály, Pölöske után (az időhiány miatt némi autós segítséggel) Búcsúszentlászló következett, ahonnan három elszánt futó (Vera, Gábor és Roli) vágott neki a legkeményebb, 6 kilométeres Búcsúszentlászló-Botfa szakasznak. Kemény emelkedők, szántás, sár, erdő vártak ránk, de végül aránylag gyorsan sikerült odaérnünk a szilveszteri versenyről jól ismert állomáshoz. Innen már csak jó négy kilométer várt ránk az aranyoslapi találkozóig: abban viszont még egy kemény emelkedőn, a Jánkahegyen kellett átmásznunk. Továbbra is hárman, Verával és Gáborral értünk le Aranyoslapra, ahol aztán jó sokan csatlakoztak hozzánk. Így aztán népes társaság (19 fő) kocogta vagy biciklizte le az idei megyefutás utolsó métereit.

A célban Keszi pezsgőzéssel, a Zalai Hírlap pedig fotózással várta a résztvevőket. A szervező (vagyis én, Roli) köszöntötte a nap (Görög Veronika, 48 km) és a hét (Sifterné Doszpot Andrea, 113 km) legszorgalmasabb km-gyűjtőjét. Így zárult az egy hetes rendezvénysorozat. Szervezőként szeretném megköszönni mindenkinek a részvételt, futóknak és segítőknek egyaránt!

Képek szombatról

Képek vasárnapról

5. nap Söjtör-Dobronhegy (Zalalövő helyett)

Nem indult könnyen a nap szervezési szempontból, mivel Roli esküvőre volt hivatalos a tervezett induláskor. Én (Bandi) úgy indultam Söjtörre, hogy egyedül futok Zalatárnokig. Arra gondoltam, hogy ne szakítsuk meg a zászló útját, ennyit illik vállalnom a projektből. Gellénházán a kocsiban tudtam meg, hogy lesz társam az elején is. Feri hozta egyik tájfutó tanítványát (Lukács Gergő) és biztosította a kíséretet Petrikeresztúrig. Az út első szakaszát jó tempóban (5:10) aszfalton tettük meg Hencsepusztáig Tófejen át. Ebben benne volt gyermekkorom legendás tófeji emelkedője is (söjtöri gyerek vagyok, erre szoktam bringázni annak idején). Majd elfogyott az aszfalt és megtettük első, de korántsem utolsó terepes-saras-emelkedős szakaszunkat. Szentkozmadombjára értünk, ahol érdekes régi elhagyott  házak és egy kastély látványa fogadott minket. Zalatárnokon már várt minket Timi és Roli, ahonnan egy rövid útvonalmódosító megbeszélés és frissítés után ismét terepre indultunk már hármasban elvileg a kék turistaúton. Gyakorlatilag a jelzést nem sok helyen találtuk meg. Bár az irányt végig tartottuk, kalandosan értük el Petrikeresztúrt. Volt benne kerítésmászás, kemény emelkedő sárban, őzcsapattal találkozás, völgyön átkelés, pincesorra felfutás ismét kemény emelkedőn, sáron leereszkedés. A faluban elbúcsúztunk a tájfutóktól, ketten vágtunk neki a következő szakasznak Milejszegig tervezve. Petrikeresztúrtól aszfaltos, de állandóan emelkedő főúton futottunk addig a pontig, ahonnan le kellett fordulnunk egy kb. 2 km-es földutas szakaszra.

Ezután kezdődött az eddigieknél is keményebb, már-már elkeserítőnek mondható rész. Hamar egy olyan "úton" találtuk magunkat, amit egy óriástraktor nyomvonalában tettünk meg, majd ez is elfogyott és a bozóton kellett átvágnunk. Majd következett egy a lápos területen megtett hurok után a csalános és a 3 m magas nádason való átkelés. (szerencsénkre a patak nem tartalmazott vizet). Innen megváltásszerűen földúton ismét futva közlekedtünk észak felé. Két falu templomtornyát láttuk, úgy gondoltuk, hogy Milejszeg és Nagylengyel, akkor balra megyünk toronyiránt. Ismét emelkedő - már eléggé készen voltam - szeméttelep és nagy büszkén futottunk be PÁLFISZEGRE, mint azt az üdvözlőtábláról leolvastuk. A "szimpatikus", két elhárított kutyatámadással fűszerezett falu után már várt minket Timi. Zászlós fotózkodás után 2,5 km-t vele tettem meg, majd a dobronhegyi csárdánál befejeztük a napot. Nekem így 29.6 km-em lett. Roli még kacérkodott a folytatás gondolatával, de inkább hazahoztak Kávásra.

Térkép ide kattintva: Söjtör-Dobronhegy terep

Keszei András

Kiegészítés (Lakatos Rolandtól):

Jómagam Zalatárnokon csatlakoztam Bandihoz és Gergőhöz a pénteki kalandos szakaszon. Ez volt az egyetlen rész, amit már nem jutott időm bejárni biciklivel, ráadásul tájékozódás és talaj szempontjából is rendkívül nehéz volt a Tárnok-Petrikeresztúr és a Milejszeg előtti erdei-mezei rész. Az elején jól jött Gergő tájfutó tapasztalata, de aztán Bandival ketten vágtunk neki a maradéknak. Mint utólag kiderült, rossz bekötőúton (túl korán) indultunk el, mentségemre csak annyi szolgáljon, hogy elég régi és pontatlan a túristatérkép. A vége az lett, amit Bandi már szemléletesen leírt: átvágtunk egy nagy területű, méter magas csalánerdőn, hogy egy még nagyobb területű, 3 méter magas nádasban találjuk magunkat. Amin keresztül csak azért tudtunk egyáltalán elindulni, mert valami vaddisznó csapás nyomán nagy nehezen járható volt. Semmit nem láttunk, és pont itt kezdett szürkülni: pár percünk maradt a teljes sötétségig. Csak remélni tudtuk, hogy sem vaddisznócsorda, sem áthatolhatatlanul mély víz nem vár ránk a nádas közepén. Egyetlen támpontunk a gps volt, ami alapján homályosan sejtettük a helyes irányt. Egyszóval piszok meredek szitu volt, de végül kikeveredtünk belőle valahogy Pálfiszegre. Nagy kaland volt, irigykedhet, aki kimaradt belőle! :)

Eddigi szakaszok:
Képek (16 db) hétfő Beszámoló (Korpa) Egerszeg-Kehida
Képek (35 db) kedd Beszámoló (Roli) Kehida-Szentiván
Képek (23 db) szerda Beszámoló (Endre) Szentiván-Teskánd 
Képek (26 db) csütörtök Beszámoló (Korpa) Teskánd-Söjtör 
Képek (8 db) péntek Beszámoló (Bandi) Söjtör-Dobronhegy 

Minden egy helyen:
MegyeFutás 2010

3. nap Zalaszentiván-Teskánd

Így utólag is gratulálok a tegnapi nap futóinak külön kiemelve Andi teljesítményét. Nekünk szerencsésebb időjárás jutott se túl meleg, se eső, így a 17.00 órás találkozó után a Pláza parkolóból 4-en indultunk Szentiván felé még autóval :) Jelesül Roland (főszervező), Feri (tájfutók képviseletében), Gizke (mozgó frissítő állomás képviselője) és Endre (e sorok szerény írója). Zalaszentivánon már várt minket két kerékpáros kísérőnk Emese és István (futókat buzdítók képviseletében). Az induláshoz a falu végét jelző táblához kocogtunk majd elindultunk 3-an közösen, hogy utána a megbeszéltek szerint az első etapot én vigyem végig. Az induláshoz egy zsemle színű kutya is csatlakozott de csak a fényképezés erejéig - gondolta meg van a magához való kutya esze mit rohangáljon ha nem kap kaját. Gizke, Roli és Feri az autóba pattanva elindultak az egervári várhoz. A szentiváni templomnál a biciklis kisérők és köztem kisebb vélemény különbség alakult ki a helyes irány vonatkozásában - Emese határozottan megindult Zeg. felé, pár métert a csorda ösztön hatására én is megtettem, de végig gondolva az út hosszát inkább vissza fordulva a Zalaszentlőrinc felé vettem az irányt, úgy is rólam nevezték el (sajnos Szentendrét nem érintettük). Az első kilométerek jól tellettek, néha beszélgetve - néha kicsit magamban elmélyedve tettük meg a 7-8 km-et. Vasboldogasszony határában már ismerős terepen futhattam hiszen itt dolgoztam 8 évet az egervári Tsz-ben. A várnál Feri barátunk friss erővel és elhatározással csatlakozott hozzám és folytattuk utunkat. Következett Egervár majd a faluban elfordulva Lakhegy felé megkezdtük első igazán komoly emelkedőnket. Emese bringával még repetázott is a domb első feléből visszagurult, meg nézni valóban meredek-e. Mi elhittük első látásra is így szépen haladtunk felfelé az első majd második emelkedőn. Lakhegyre felérve a község közepén várt minket a frissítés. Itt Roli is csatlakozott hozzánk kipróbálva, a lába hogy bírja. Kb. 2 km-t megtéve hármasban vittük a jelképes stafétát futva, majd a lakhegyi-vasvári út kereszteződésénél én az autó kényelmét felvállalva kiszálltam a trióból. Győrvári kanyarban egy frissítés után Roli, Feri és két bringás kísérőjük tovább indult Vas megyei levegőbe is beleszagolni. Mi tovább mentünk Petőmihályfára, hogy ott verjünk állomást. Nem tudom aludtam-e vagy csak nagyon elábrándoztam, de nekem nagyon rövid időnek tűnt amikor a kis csapat beszélgetését meghallottam - szerintem teleportáltak vagy mi, mert olyan hamar megérkeztek, gyors kapkodás víz, csoki és már száguldottak is tova Andrásfa felé. Ezen a helyen is kaptak egy kis utánpótlást, de már rutinosabban gyorsan kikészítettem mindent, mire befutottak terülj-terülj csomagtartó várta őket.
A következő állomás Nagykutas volt itt már én is vissza szálltam a ringbe és átvéve Feri helyét Rolival közösen készültünk az utolsó 10 km megtételére. Víz, banán, csoki hajrá - irány Kiskutas. Rövid szakasz volt se perc alatt ott voltunk, majd irány a kutasi pincék illetve Hatháza. Feri aki a gépkocsi parancsnoki ülést (anyós ülés) foglalta el Nagykutas óta, mondta Gizkének, hogy a hegyi út kiválóan járható így az autó is utánunk indult. Később beigazolódott: a tájfutónak a földút már sztráda, így mi futók gyorsabban haladtunk mint mögöttünk a frissítés. Biciklis kisérőink is saraztak egy csöppet, de mi futók száraz lábbal vettük az akadályokat. (Feri, ha olvasod a szivacs és sampon a hatházi első ház mellé raktam, ott áll a koszos autó is :) ) Hatházára beérve egy gólya álldogált peckesen a lámpa oszlop tetején. Kicsit aggódva futottunk felé mivel a gólyabélcsatorna vége az út felé nézett és félő volt esetleg ijedtében hátha kijön valami. No de nem volt gond szocializált gólya volt és méltóságosan szárnyra kapva, ott hagyta a földhöz illetve biciklihez ragadt halandókat. A reptéri kutyák ugatásától kísérve már nagyon közel voltunk aznapi célunkhoz, jött a körforgalom ezt is szabályosan a közepén futva tudtuk le, majd Andráshida, majd a Zala híd. Itt kedves biciklis kísérőink már nem bírva lassú tempónkat (fáztak is már kicsit) elbúcsúztak és haza felé vették útjukat. Köszönjük nekik kitartásukat. Rolival Teskánd felé fordulva a cél egyenes szagát megérezve kapkodtuk lábainkat és még sötétedés előtt a teskándi sportpályához érve teljesítettük a távot. Jó futás volt, remélem hagyomány lesz, és aki még nem futott itt a hétvége, hajrá ne hagyjátok ki.

Endre

Megyefutás 2. 2010-08-05 Teskánd-Söjtör

Csütörtökön már jóval népesebb, sőt, az eddigi legnépesebb mezőny indult neki a kb. 30 km-es szakasznak. A lányok-asszonyok becsületét Sifter Andi és Viki mentette meg, a másik nem képviselői közül pedig Fehér Feri két tájfutónövendékkel, Sergyán Gabi, egy civilben egyetemista és focibíró srác, Déri Miki és én gyülekeztünk a focipályánál. Kerékpáros kísérőnk HPeti2, míg autós Roland személyében mára is akadt. Miután elkészült a szokásos és az eddigiek közül a legszélesebb csoportkép, máris Rám felé vettük az irányt: Andi és Gábor vezetésével 5 perces tempóban futottunk.

Déri Miki Babosdöbréténél elköszönt tőlünk, aztán egy rövid frissítés és egészségügyi szünet után következett a "félelmetes" rámi szerpentin. Ez nekem mindig kissé a hegyvidéki környezetet idézi, jobbra-balra erdőség, lent a falu, előttünk a kanyargó út.

Nagylengyelnél a tájfutó különítmény vett búcsút tőlünk, akiket Roland visszaszállított a rajthelyre, mi pedig immár öten érkeztünk meg Gellénházára, ahol előbb egy, majd máshol már két megtermett, de amúgy békés kutya mellett oldalogtunk el.

Innen irány a Sárhidára vezető MOLos átkötőút, ahol sík résszel már nem is találkoztunk, ellenben hullámvasútszerűen változó szintkülönbséggel. Ekkor megjelent Jani is drótszamarán (ha nem sértődik meg ezen), de mint kiderült csak azért, hogy a Vikivel összeveszhessen:-) (talán olyan megfontolásból, mert előzőleg mindenki mindenkivel félreértette egymást a tekintetben, hogy melyik Andrea a sok közül jön/nem jön a futásra)

Az utolsó domb tetejéig a focibíró sráccal emberesen megnyomtuk a kilométereket, a végén már a felfeléken is közel 4 perces tempóval haladtunk.

A többieket természetesen bevártuk a tetőn, én pedig innen vissza a város felé, míg a többiek Söjtör irányába indultak tovább. (innentől nem tudom mi történt velük, de jó eséllyél még sötétedés előtt beérhettek).

Nekem a nap során összesen 37km jött össze, amelyből éppen 18-at tudtam a Megyefutás keretein belül elszámolni.

Még képek itt.

korpa

Running in the rain - a keddi hősök: ANDI, EDIT, JANI, OLI

Amikor Zalaegerszegen találkoztunk, hogy nekivágjunk (egyelőre kocsival) a második szakasz teljesítésének éppen rendesen rákezdett az eső. Elindultunk, bíztunk abban, hogy amire Kehidakustányra érünk, a tér és időbeli ugrás megteszi hatását és szép idő vár ránk. Nos, a hőmérséklet kellemes (futáshoz ideálisnak mondható 16 fokos) volt, azonban ott is kezdett szemerkélni, és nyugatra tekintve (onnan fújt a szél) igencsak baljós jeleket véltünk felfedezni csúnya sötét felhők képében.

Minderről tudomást sem véve vidáman vágott neki a kis csapat a Kehidakustány-Zalaszentiván szakasznak. Két hölgy (Andi és Edit) valamint két úr (Jani és Olivér) indult el északra, Zalaszentgrót irányába, hozzájuk csatlakozott biciklivel egy ügyes keszthelyi triatlonos fiú, Bálint. Én pedig autóval próbáltam követni a társaságot.

Egy hihetetlenül hosszú falun, Zalaszentlászlón keresztül vezetett az utunk, az eső itt már egyenesen szakadt. Hősiesen kitartott mindenki, sőt, kívülről úgy tűnt, élvezik is a bőséges égi áldást. Egyedül Bálintnak volt kellemetlen az eső a bringán ülve, így ő végül el is köszönt tőlünk, és gyorsan igyekezett szárazabb helyet találni magának.

Zalaudvarnok (ez már Szentgrót része) után biciklisúton folytathatták a futók a stafétát, nekem pedig közben ki kellett találnom, hogy a kiadós csapadék következtében vélhetően sártengerré változott erdei szakasz helyett merre vezessen az útvonal. Sajnáltam, hogy ki kell hagynunk a szép és vadregényes Csáford-Zalaistvánd részt, de az az igazság, még tiszta időben sem lett volna egyszerű a teljesítése. Így végül más lehetőség nem lévén, Zalabér felé irányítottam a társaságot. Zalaszentgróton Olivér tartott egy kis pihenőt (segített nekem a fotózásban), a többiek pedig a biciklisútról néhány pillanatra megcsodálhatták a város halastavát. Az eső egy rövid időre megállt, de utána újra eleredt egy kicsit, s innentől nagyjából a nap végéig gyengén szemerkélt.

Edit és főleg Andi változatlan lendülettel haladt előre Zalabér felé, és Jani is szép tempóban haladt utánuk-mellettük. Zalabéren Olivér is újra beszállt, úgyhogy a falut elhagyva mind a négyükről készülhetett szivárványos-futós kép. Ugyanis az időközben lebukni készülő Nap kikandikált a felhők alól, és csodaszép (szinte teljes félkör alakú) szivárványt festett a nyári égboltra.

Felemelő érzés volt figyelni a hősöket, amint dacolva az immár 2-3 órás futás fáradtságával, a változatlanul szomorkásan szemerkélő esővel és az egyre erősödő sötétedéssel, csak haladtak és csak haladtak és csak haladtak előre. Ráadásul szemmel láthatóan jókedvűen! Pókaszepetk környékén aztán előbb Jani, majd Edit és Olivér is beszálltak az autóba, hiszen hősiesen küzdöttek egész nap, de a sötétben már igazán nehéz volt tájékozódni is, nemhogy futni. Valamennyien 30 km közelében vagy inkább fölötte teljesítettek!

Innentől egyetlen futóban volt minden reménység, hogy a mostoha körülmények ellenére mégiscsak sikerül a keddre kijelölt célállomás, Zalaszentiván elérése. Őt azonban ezen a napon semmi nem állíthatta meg! Vaksötétben követtük autóval Andit, de amikor melléértünk, mindig meggyőződtünk, hogy fölösleges az aggodalmunk: elszántan, frissen szökdelve haladt előre, és kedvesen mosolyogva viszonozta biztató szavainkat. Kemendolláron már tudtuk, hogy hiába lépte már túl jócskán eddigi leghosszabb futótávját, akkor sem állna meg a célig, ha Egerszegig kellene futnia.

Végül azonban Zalaszentiván határában fogadtuk, és megállítottuk a nap hősét! Több mint 37 km-t teljesített pihenő nélkül, végig lendületes tempóban, fel volt dobva, mi pedig nagyon büszkék voltunk rá! Minden dícséretet megérdemel, de hadd mondjam el, a magam részéről a legnagyobb tisztelettel vagyok mindenki felé, aki helytállt a mai futáson. Ugyan még nem tudhatom, milyen időjárás lesz a hátralévő napokon, de megkockáztatom, hogy messze a legnehezebb körülmények vártak a keddi futókra. Azonban valamennyien hősiesen teljesítették a feladatot, én pedig boldog vagyok, hogy részese lehettem ennek a kalandnak!

Roli

MegyeFutás 2010 linkek:

• 2. nap képek
• 1. nap beszámoló Korpától
• 1. nap képek
• Központi oldal

Megyefutás 2. 2010-08-02 Zalaegerszeg-Kehidakustány

Tavaly még egyáltalán nem, ám idén már az első napon csatlakoztam a Roland által szervezett megyekerülő akcióhoz. Így tett még Varga Dóra keszthelyi, Lőrincz Endre vonyarcvashegyi és Gróf Olivér (hogy kijöjjön, hogy egyedül én voltam egerszegi) bécsi lakos is. A futás a Vizslaparkból indult, ám én csak - miután az előzetesen szintén nevezett Edit egyszerűen elrohant mellettem - Csácsban csapódtam a társasághoz, hogy aztán toljuk neki, mint a meszes:-). Roland előző napi focisérülése következtében és legnagyobb bánatára ezúttal csak a gázpedálnak lépett jól oda.

A város utáni első szakasz Csács-Mária forrás-Pethőhenye útvonalon haladt, még éppen elviselhető melegben, némi kutyatámadással fűszerezve. Ismertem a dögöt, megbeszéltük a dolgot. Néha magas fűben, máskor erdészúton, a végén kavicsos mianevén futottunk kényelmes tempóban, míg én dobtam egy pisit, az Endre frissen lopott bébikukoricát tálalt fel a tenyeréből, ha lehet, ne próbáljátok ki az amúgy falevél ízű, lédús csemegét.

Pethőhenye végén Roland várt már türelmetlenül bennünket, ám írjuk a javára, hogy néhány fénykép elkészítésével még minket is meglepett. Innentől Dóri beszállt hozzá, mi pedig hármasban másztunk fel a nemesapáti havasokba, ahol néhány falubeli olyan látványosságként tekintett ránk, mintha valahol félúton a Jeti és a Loch-nessi szörny között megálltunk volna fejlődéstörténetileg...

Olivér a falu végén szintén pihenőt tartott, így egy rövid frissítést követően immár ketten Endrével csaptunk a böglyök közé. Ezen a 4 kilométeren aszfaltot nem, vagy csak nagyon messziről láttunk, találtunk viszont zsákutcába torkolló földutat, útbaigazító bácsikát és arányaibanjelentős szintkülönbséget. Az egyik ilyenen, miközben learatott búzaszálaktól csúszóssá vált 30-35% körüli kaptatón haladtunk a perzselő napsütésben, fejenként tucatnyi bögöly szúrt ki és meg magának mindkettőnket, megszállottan támadtak, csíptek-haraptak, miközben alig 7 perces sebességgel voltam képes csak haladni egyébként is. A fejpántommal próbáltam elhajtani őket, de a friss vér és az izzadtságom "illata" jól nyomon követhetővé tett a nyílt búzamezőn. A tetőről lefelé átvágtunk (saját ötlet, Endre meg is dícsért érte) egy derékig érő susnyáson is, hogy aztán innen már műúton fussunk be szülőfalumba, Bezerédre.

A Tour de France-on ilyenkor az a szokás, hogy a falubelit előreengedi a boly, majd a népes rokonsága az út mellett köszönti rég nem látott fiát. No, itt ilyenről ezúttal szó sem volt, sőt már annak is örültem, hogy az egykori csirkekeltetőnél portyázó kutyák békén hagytak bennünket:-)
Most itt sorolhatnám a falu nevezetességeit, de az az igazság, hogy legnagyobb megrökönyödésemre még az általam előre beharangozott vegyesboltot és kocsmát is elbontották, mióta utoljára ott jártam, így hitelességemet teljesen elveszítve tértünk be a telkünkre (már ha tényleg a miénk volt, gondolhatta az Endre) egy izotóniás italra és némi frissen érő őszibarackért. A nap éppen lemenőben volt, mi pedig a falu végén futottunk össze csapatunk autós különítményével. Kallósdnak már négyesben vettük az irányt, ahol - és most dögöljön-meg-a-szomszéd-tehene-is alapon mondom - végre a többiek is megtapasztalhatták a böglyök társaságát:-) Olivér egyet észrevételnül olyan agresszíven agyonvágott, hogy a ZASZ-os pólójának vállrésze elázott a vértől. Jól futható erdőszéli földúton szeltük a kilométereket, majd már Kallósd belterületén frissítettünk az autóbol egy utolsót.

Innen már csak a befutó volt hátra: szürkületben, kellemes hőmérséklet mellett, ekkor már kissé gyorsabban közeledtünk Kehida felé, ahol még jópár étterem és fagyizó mellett kellett sóvárogva elhaladnunk, míg egyszer csak a fürdő közelében megálltunk. Ez a kép már itt készült.

Ezután Endre nagyvonalú meghívására (aki egyébként 32km-rel a legtöbbet futotta) majdnem mindenki bedobott egy sört (mennyiségügyileg én nyertem:-) ) és Endréék Keszthely, mi pedig Egerszeg felé vettük az irányt.

Gratulálok minden első napos teljesítőnek, Dórinak különösen, nekem nagyon tetszett az útvonal, bár az is igaz, hogy erősen elfogult vagyok.

2h37m / 28.5 km, pulzust nem mértem, talán most nem is kellett:-)

korpa

MegyeFutás előtt: MegyeTekerés (avagy 263 km biciklin körbe Zalában)

Az augusztus 2-8. között rendezendő MegyeFutás szakaszainak kijelölésekor elhatároztam, hogy mindenképpen végigjárom a futás előtt a távot, megnézni, járható-e minden út, lemérni a távolságot, a szintet, stb... A két hétvégi szakaszt egyben gondoltam teljesíteni, méghozzá kerékpáron, erre került sor július 24-én, szombaton.

Kissé már elcsigázottan a 2009-es MegyeFutás célállomásán,
a Cirill-Metód emlékoszlopnál

Nem lehet mondani, hogy nagy biciklis lennék, még jóindulattal sem. Bár szeretek tekerni, de a futóedzések miatt félre van téve egy kicsit. Korábban életem leghosszabb távja 35 km volt, de lehet vagy úgy tíz éve, ha nem több. A tavalyi évben összesen 126 km-t bringáztam, idén pedig egészen májusig egyáltalán nem ültem rajta. De aztán májusban leporoltam, és ilyen-olyan apropóból használtam egy keveset, mígnem aztán július 2-án az Alföldön sikerült 88 km-t egyben letekerni.

Szóval biciklis múltam és tapasztalatom az nincs, országúti bringám szintén nincs, van viszont vállalkozókedvem (bátorságom vagy vakmerőségem: vitatható). Ketten jelezték, hogy időjárás és egyéb tényezők függvényében esetleg csatlakoznak hozzám, de végül egyedül vágtam neki a távnak. Reggel 6-kor még csöpörgött az eső, de mire végeztem a pakolással (persze a jó előre gondosan előkészített szendvicseket otthon hagytam), már elállt, így 6:36-kor kigurultam a Helikon utcára. Kicsit aggódtam, mert összesen csak három órát aludtam az éjjel (általában későn fekszek, most meg még nehezen is aludtam el), így kicsit álmosan, de azért kalandra készen sikerült elindulnom.

Zalalövő felé a biciklisúton kényelmes lendülettel haladtam, kb 25 km/h sebességgel, bemelegítésnek jó volt. Ott megnéztem a Borostyán-tavat, aztán kezdődött a gyönyörű hetési táj: mindjárt egy jó nagy emelkedővel Csödére. Jól járható erdei úton érkeztem Kerkafalvára, ahonnan teljesen elhagyatott utakon áttekertem egy kicsit Vas megyébe (Kerkáskápolnára), majd innen vissza Magyarföldre, ahol várt rám az újabb emelkedő, na meg az eső. Innentől kezdve egészen Csesztregig (azaz nagyjából egy órán át) szakadt az eső, bőrig áztam. Mindazonáltal élveztem a gyönyörű tájat, és az esőt sem bántam annyira: legalább felfrissült a levegő, és legalább kiderült: nem csak futni, biciklizni is szeretek az esőben. 

Szentgyörgyvölgy, Márokföld, Nemesnép, Csesztreg után fordultam Baglad felé, itt állt el az eső. Megálltam, le is cseréltem a pólómat, mert abból hoztam váltást (semmi másból viszont nem). Egyébként óránként egyszer álltam meg 3-4 percre: egy kicsit ettem-ittam és nyújtottam, na meg belekukkantottam a térképekbe. A biciklizés még nagyon jól esett: nem éreztem semmilyen fáradtságot, csak az ülés volt egy kicsit kemény, kényelmetlen, de az már az elejétől fogva, így nem is foglalkoztam vele különösebben.

Rédicsen keresztül újabb emelkedőn érkeztem meg a szép lendvadedesi tóhoz, majd innen kényelmesen legurultam a bicikliúton Lentibe. Lovászi, Tornyiszentmiklós, Dobri, Kerkaszentkirály, és ott egy újabb gyönyörű horgásztó volt a további sorrend. Ezután érkeztem meg Muraszemenyére. Itt értem el a 100 km-t, ahol tulajdonképpen 1 km-en belül voltam Szlovéniához és Horvátországhoz is. Tettem egy kis kitérőt: meg akartam nézni, vezet-e út a tavak mellett Alsószemenyéig. Sajnos nem, de legalább megnéztem az egykori bányatavak mellé épült hétvégi üdülőházakat. Kb 3 km kitérő után folytattam utam Murarátkán át Letenyéig. A városból kifelé jövet Egyedután eleredt újra az eső, mivel épp esedékes volt a következő megálló (120 km-nél), behúzódtam egy buszmegállóba. Az eső egyre jobban szakadt, így pár perc múlva továbbindultam, és pillanatok alatt bőrig áztam. A horvát határ mentén, Tótszerdahelyen és Molnárin keresztül érkeztem meg Murakeresztúrig, ahonnan a jól ismert úton, Fityeházán és Bajcsán keresztül értem be Kiskanizsára. Közben Bajcsán elállt az eső, aminek már nagyon örültem. Kiskanizsáról irány Nagykanizsa, ahol is a Plaza-nál leparkoltam egy hosszabb pihenőre. A km óra 149-et mutatott.

A mosdóban kicsit rendbeszedtem magam, szusszantam egyet, megnézegettem a térképeket, majd bedobtam egy hatalmas pizza-t, ami után tíz perccel már a kerékpár nyergében ültem. Az egész kanizsai szünet kb 60 perces volt. A város után a jól megszokott Kanizsa-Karos útvonalon haladtam. A nap egy kicsit kisütött, jól esett egy kis meleg, és legalább úgy-ahogy megszáradt a nadrágom, zoknim, cipőm is. Karoson egy nagyszabású biciklisverseny közepébe csöppentem, de nem okoztam bonyodalmat, mivel szerencsémre ellenkező irányban, az út túloldalán jöttek. Na meg az ő szerencséjükre is, hiszen így erőteljes hátszéltámogatással tekerhettek, amiből logikusan következik, hogy én meg erőteljes szembeszél ellen voltam kénytelen dolgozni. Merthogy délutánra nagyon megerősödött az északi szél, pont, amikor leginkább északi irányban kellett haladnom.

Itt bizony már kezdtem fáradni, kezdett kijönni a közel 200 km fáradtsága, az ellenszél egyre durvább volt (és féltem, hogy még tovább fokozódik, ahogy az előrejelzés ígérte), és sajnos a vizem is elfogyott, és sehol sem találtam kutat, ahol pótolhattam volna. Ki voltam száradva, egyre rosszabbul éreztem magam. A Kis-Balatonon áthajtva Zalavár előtt megálltam egy percre a tavalyi megyefutás célállomásán, a Cirill-Metód emlékműnél, majd Zalaváron felcsillant a szemem, amikor végre megláttam egy kutat. Amilyen a szerencsém, nem működött, csalódottan haladtam tovább. Itt egy újabb kitérő következett: nagyjából a reptér bejáratával szemben van egy út, amin keresztül el lehet érni Fenékpusztáig. Ha járható lenne végig, ki lehetne kerülni a 76-os utat, ezt szerettem volna ellenőrízni. Sajnos 800 m után egy lezárt sorompóhoz értem, na meg egy táblához, ami figyelmeztetett, hogy se biciklivel, se gyalogosan nem szabad tovább menni. Kénytelen voltam visszafordulni, és a reptér mellett Sármellékre begurulni erős ellenszélben. Itt a benzinkúton végre sikerült mentes ásványvízhez jutnom. Nagyon jól jött a frissülés, mert még mindig hátravolt nagyjából 70 km.

Más lehetőség nem lévén, a 76-os főúton, nagy forgalomban hajtottam kb 5 km-t, mire sikerült elérni a balatoni kerékpárutat. Itt léptem túl a 200 km-en, és így érkeztem meg Keszthelyre a mólóhoz, ahol igazi nyári élet, tömeg fogadott (mármint nem engem vártak, természetesen, csak úgy ott voltak :-) ). Már annyira fáradt voltam, hogy nem esett igazán jól a pihenő, a megállás, így gyorsan siettem tovább: hangulatos biciklisút vezet át Hévízre, aztán onnan át Alsópáhokra. Innen egy jó hosszú és jó meredek emelkedőt kell megmászni, aztán lefelé gurulva lehet megérkezni Szentgyörgyvárra. Furcsa módon kezdett egy kicsit könnyedén esni a tekerés, túleshettem a holtponton. 

Szentgyörgyváron kihajtottam a Zala partra, ahol is a gáton (kicsit füves, de kaszált úton) aránylag jól haladva értem el az apáti hídig. Az óra fél nyolcat mutatott, azaz nagyjából egy órám maradt sötétedésig. Nem volt megállás: a 75-ös főúton, helyenként igen erős ellenszélben és helyenként igencsak meredek emelkedőkön jutottam el Pacsán és Zalaszentmihályon keresztül Pölöskére. Itt kezdett szürkülni. Eredetileg itt Búcsúszentlászló felé haladtam volna tovább, de most a sötét és a vélhetően sáros utak miatt úgy döntöttem, ezt a szakaszt majd bejárom futva valamikor. Szóval irány a baki tető, ahol a körforgalom után megálltam az emlékműnél. Innen teljes sötétségben, ellenszélben és újra eleredő esőben Bak, Sárhida, Bocfölde útvonalon értem be Egerszegre. 21:44-kor értem oda, ahonnan reggel 6:36-kor indultam, a Helikon utcába.

Leszámítva, hogy teljesen elázva értem haza (a kutyám is alig akart megismerni), olyan nagyon-nagy bajom nem volt. Az ülés nem problémamentes, de izomlázam egyáltalán nincs, szóval sokkal könnyebben megúsztam a kalandot, mint mondjuk a 12 órás futóversenyt.

A Garmin, bár egyszer jelzett, hogy alacsony a töltöttség, de végül kibírta a teljes utat, és hihetetlen mennyiségű adatot rögzített. Egyedül a kanizsai pihenő idejére kapcsoltam ki, így összességében kicsivel több mint 14 órát volt üzemben. A táv első részében (Kanizsáig), hol gyenge ellenszéllel, hol gyenge hátszéllel a következő adatok születtek (táv bruttó idő (nettó idő) bruttó sebesség (nettó sebesség) átlagpulzus):

Egerszeg-Kanizsa (változó, mérsékelt szél)

149 km  7:14  (6:10) 20,6 km/h (24,2) 126

Kanizsa-Egerszeg (többnyire erős szembeszél)

114 km  6:54  (6:08) 16,5 km/h (18,6) 114

Míg a teljes távon:

263 km 14:08 (12:18) 18,8 km/h (21,4) 120

A szintkülönbség a teljes távon 898 m volt, összesen 8637 kalóriát égettem el.

Ekkora távon nem csoda, ha millió érdekes dolgot láttam, képeket azonban nem készítettem, helyette egy fotómontázst csináltam, sorrendben az út mentén látható helyekről, valamennyi képet a Google Earth Panoramio képgyűjteményéből kölcsönözve. Érdemes rákattintani:

Zala megye képekben

Mit is mondhatnék, nagy élmény volt! Egy nap alatt 54 önálló települést látogattam meg, köztük a megye 10 városából 9-et (egyedül Zalaszentgrót maradt ki). Ennél jobb már csak futva lesz, remélhetőleg népes társaságban. Aki csak teheti, jöjjön el a hétvégi szakaszokra, nem fogja megbánni!

Pont mint szilveszterkor: ingyen szauna (avagy négy és fél óra a forrón izzó aszfalton)

A hétvégére a kanizsaiak kezdeményezésére összejött egy kisebb csapat, hogy kipróbáljuk, milyen végigfutni a szilveszteri maraton útvonalán - nyáron. Az időre nem panaszkodhattunk, valószínűleg az amúgy sem hűvös nyár egyik legforróbb napját fogtuk ki, így már a reggel hét órás találkozónál sem fázott senki, már akkor közel 30 fok lehetett. Kanizsáról végül Szilvi jött csak, az Aszfaltszaggatókat pedig Tamás, Sólyom és én képviseltük. Sólyom a hosszabb kihagyása után harminc km körüli távot tervezett, így már a jánkahegyi fordítónál elköszönt tőlünk és hazafelé indult. Merthogy nem a megszokott Deák iskola volt a rajt-cél helye, hanem a Helikon utca, így lényegében a Kiskondás-Kiskondás kört futottuk, plusz az utcánkat oda vissza (2x400m). Az én órám mérése szerint így 41,8 km volt a teljes táv.

Maga a futás jól esett, hiszen kényelmes tempóban jöttünk, és jól elbeszélgettünk közben. Viszont a kutakat már nagyon vártuk, ott tudtunk mindig frissíteni egy kicsit jó hideg vízzel. Mindig jól esett, azonban kb 3 perc múlva a perzselő napon szinte el is múlt a hatása. Gyakorlatilag mindvégig a tűző napon futottunk, idébb-odább tudtunk csak árnyékra menekülni, az út pedig, köszönhetően az elmúlt évek látványos hegyi út fejlesztéseinek, szinte végig aszfaltos volt.

Ami engem illet, kicsit tartottam a hosszú távtól (a melegtől kevésbé, hiszen minden nap melegben edzek, így egész jól viselem), mert április 24. (Sárvári 12 óra) óta 22 km volt a leghosszabb napom. De meglepően jól esett, bár a harmadik órában volt egy kis holtpont, ugyanis a bozsoki kútból nem mertünk inni a "Nem ivóvíz" felirat miatt, így kb 70 percig egy csepp folyadékbevitel nélkül futottam. De aztán a frissítő után magamhoz tértem, és a végéig jól ment. Szilvi edzésterve szerint a 38 és 40 km között volt egy kis ritmusváltás, amikor 10 percet kicsit erősebben kellett megfutni, de azt is egész könnyedén elbírtam. Otthon egy kis nyújtás és zuhany után egészen frissnek éreztem magamat.

Jó kis hangolás volt a Megyefutásra!

Bad Radkersburg félmaraton 2010-06-12

Mindössze 2 héttel előtte szereztem egyáltalán tudomást a verseny létezéséről, amikor még nem látszott, miféle időjárással kell majd számolni. Bár pár éve már a Cerr-Cup keretein belül indulhattam volna itt, akkor azonban ez elmaradt. Most pótoltam, bár sok örömöm nem volt benne.

Több napja már csak az osztrák időjárás-előrejelzéseket bámultam, vajon létezik-e olyan portál, amely csak egy százaléknyi esélyt is ad hűsítő zivataroknak. Nem létezett. Sőt, egyenesen a legforróbb napként harangozták be a szombatot és egy kanyi bárányfelhőt sem rajzoltak be a piktogramra, ami az égképet szimbolizálta. A felkészülésem a kánikulai időszakig zavartalanul zajlott, utána viszont akadt olyan gyorsító edzés, ami egyszerűen tempófutásra szelidült, mert amint a gyors szakasznak nekiálltam, máris vissza kellett vennem az iramból…

Az előnevezés okán viszont mennem kellett, no és az idén már-már elvárt termálbelépő sem hagyott itthon maradni. Terveim szerint lazán szerettem volna futni, hogy ne ártson meg túlzottan másfél órányi szauna, így különösebb izgalom nélkül toporogtam a rajtnál.

rajt után még egy kör a városban

Azt tudni kell, hogy Radkersburgban néhány kenyai és nevesebb osztrák futó is rendszeresen rajthoz áll, előbbieket kevésbé, utóbbiakat jobban megviseli a trópusi meleg.

Sok száz induló jelent meg a fentiek ellenére is a három különböző távon, így a rajt után kissé nehéz volt előre jutni. A tempóm a tervezettnek tökéletesen megfelelt (4:05 körül), így a nálamnál lassabb futók között találtam magam. Itt jórészt felvettem a sebességüket, de egyszer-egyszer könnyedén elfutottam egy-egy csoporttól, hogy fellépjek a következőig. Ezt mindaddig eljátszottam, míg fel nem értem 6 km-nél egy osztrák triatlonos srácig, akitől már nem esett volna jól megválnom, ennek örömére jót beszélgettünk, ironmanről, PB-kről, forróságról, stb.

jellemző kép az útvonalról

Megviselt a kánikula, ráadásul a táv legalább három negyedén árnyék sem akadt, így jórészt 38-40 fokban haladhattunk, szerencsére a fel-feltámadó déli szél némi hűtést azért biztosított.

Olyan 4km-enként várt ránk frissítés, máskor alkalmi zuhany is rendelkezésünkre állt, de így is pár perc után már csak mikroszkopikus szinten maradt nyál az arcüregemben.

talán visszaadja a forróságot

12km után aztán leszakadtam a sráctól, és nehezen, alig 4:30-as tempóval haladtam már csak, ekkor már rengeteg rövidebb távon indult sétált a közelemben és egy mentőautó is jött szembe, a futók arcát erősen vizslatva. Furán esett egy versenyen ennyire lassan haladni, még akkor is, ha előzetesen sem voltak már vérmes reményeim, de igazán az viselt meg, hogy miért érzem ennyire cudarul magam. (nem mintha nem tudtam volna).

ez nem tudom, hol készült

A végét még azért letudtam valahogy (pedig hej, de jó lett volna nekem is egyet belesétálni) és 1:31:35 alatt lényegében bekocogtam a célba 22.-ként (kat. 7.). A versenyt a kenyaiak nyerték, az osztrák futók saját idejeiknél 6-7 perccel – érthető okoból – elmaradtak.

A szokásos 5,3km-es tempóim: 4’07” - 4’17” – 4’19” – 4’29”, pulzus 165.

A repiajándékok közül még több fordulóval magamhoz vettem 15 Gösser Lemont, így egyrészt feljegyezhettem legalább egy komolyabb sportteljesítményt is, másrészt ennek köszönhetően szinte teljesen visszajött a versenyre kiadott anyagi ráfordításom.

tocsogtunk a pocsolyákban, ami nagyon visszavetett:))

Tanulság? Egyrészt, ha egy versenyt lazán akarok venni, akkor ne futkározzak fel egyik csoportról a másikra, mert az energiát vesz el. Másrészt, ha lassabban futok, akkor számoljak azzal, hogy mondjuk 10 perccel többet fogok tölteni szélsőséges körülmények között, ami alkalom adtán megviselhet.

Jelenleg úgy érzem, kánikula esetén az edzések egy részét bringának kellene kitennie, majd az őszi futásokra újra formába lehet lendülni. Az, hogy szenvedve végezzem az időjárás miatt az edzéseket épp azt venné el, ami mindannyiunkat éltet: a futás örömét. Így most ezen gondolkodok, meg hogy mikor megyünk vissza családosan fürdeni:-)

eredmények

korpa

Keszthelyi Kilométerek félmaraton 2010-05-30

Végre újra egy népes verseny, közel egy hónapot kellett rá várni, de Keszthely rendszerint remek hangulattal és sok ismerőssel kecsegtet. Kijelenthető, hogy talán ennyivel korábban még egyszer sem.

A felkészülésem ezúttal sajnos nem volt zökkenőmentes: csak pár napja múlt el egy kissé hosszadalmasra sikerült torokgyulladásom, mert azokon a hideg esős napokon nem működött itthon a fűtés, így a család épeszűbb része több napig az anyóséknál is aludt. Az épeszűbb. Én persze futottam ennek ellenére is, de néhány kifejezetten erős gyorsító edzésem vagy elmaradt, vagy nem túl ideális módon későbbre tolódott; de úgy ám, hogy amikor viszont nekiálltam, egyszerűen le kellett rövidítenem, annyira cudarul éreztem magam már a vége felé.

Szombaton még elindultam egy kisebb helyi 2870m-es futáson, ami kissé intenzívre sikeredett, hála a szinte végig előttem haladó fiam-lehetne típusú tájfutónak, de reméltem, hogy mindez nem állíthat másnap majd megoldhatatlan feladat elé.

Kissé tartottam a nagy melegtől, de mit szóljanak akkor a maratonisták – gondoltam, így gyorsan abba is hagytam az önsajnálatot. Reggel – ha létezik egyáltalán ilyesmi – jó erőben keltem, kis reggeli még hét előtt, macskák szertartásszerű megetetése, az ilyenkor szokásos emelt számú egészségügyi séta a mellékhelyiségbe, aztán irány Keszthely.

A helyszínen egerszegi, kanizsai, keszthelyi és vasi ismerősök köszöntése, a megszokott intenzív bemelegítés, hogy ne essen ramatyul az eleje, aztán már toltuk is neki lejtőn lefele. Eddig mindig emelkedővel nyitottunk, ahhoz képest idén szinte csak wellness-eltünk 2 kilométeren keresztül.

Lefelé a sétálóutcán

Mielőtt átengedtem volna magam a lefelé futás nyújtotta eufórikus gyönyörnek, határozottan magam előtt haladva megpillantottam egy Csurgó feliratú pólót. A rendszeres blogolvasók tudják, hogy ez sok jót nem jelenthet: abszolút outsiderként az illető megnyerte a Kanizsa-Karos versenyt, azóta is rémálmaim tárgyát képezi e kellemetlen emlék:-)

No, azért hamar túltettem magam ezen a sokkon és már fel is vettem valamiféle utazótempót. Néhány futót elkerültem a tóparton haladva, de se Mr. Csurgó, se a hozzá felfutó, majd aztán az őt meg is előző szürke mezes futó nem közeledett. Sőt, legnagyobb megdöbbenésemre, karosi legyőzőm még iramot is váltott néha, így jól visszaelőzte a másikat… Ez itt szórakozik velünk – gondoltam, valószínűleg ma is csak a hátát látom majd. Ez van.

Aztán a kastélyhoz vezető húzós kaptatón mégis mellé kerültem, egy ideig együtt haladtunk, még kezet is fogtunk (sőt, valamiért megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az autószerelő(???) ), majd a lefelén már sikerült ellépnem tőle (talán a nemleges válasz zavarta össze?), így látótávolságban a feljebb említett másik futó maradt, olyan 60m-en belül lehetett. 36 percnél haladtam át a rajtvonalon újra, majd kezdtem kissé megzuhanni agyilag: belegondoltam, hogy a parton, majd a bringaúton, meg majd a városban visszafelé is milyen dög melegben kell majd tartani a sebességet, meg különben is, most előztem meg a mumusomat, hagyjanak engem békén:-)

Első kör vége

Ezután haladt el mellettem a maratoni első, majd egy félmaratonista is, akik nagyon „szépen” el is léptek, ám ekkor meg nekem sikerült beelőznöm a megzuhanó szürke pólóst, ami nagyot lendített kissé alábbhagyó lelkesedésemen. Innen már elég szenvedősre sikeredett a vége, most már borzalmasan esett a kaptató is, a lejtőn sem voltam képes visszahozni az elvesztegetett időt és az utolsó párszáz méter sem felhőtlen pacsizgatásokkal telt (erről jut eszembe, a Keszinek viszont köszönöm a sok útközbeni bíztatást).

A jó hír az, hogy 1:20:25 lett a hivatalos időm, ami remélhetőleg azt jelenti hogy a blumau-i PB nem csak kifutott eredményként értékelhető, a rossz pedig hogy Mr.Cs. előző nap Siófokon félmaratonozott (4. lett!) és így indult (a végére jelentősen le is maradt). Abszolút 8. (k.cs.5.)-ként végeztem, ahogy néztem, majd’ 400-an indultak.

5,3km-es tempóim: 3’44” - 3’49” – 3’54” – 3’54”, pulzus 169, ez talán betudható a torokbibinek.

Gratulálok minden teljesítőnek, különösen a maratonistáknak, Keszei Bandinak pedig jobbulást (az utolsó métereken nagyon leesett a vércukra, sajnos elvitték a mentők)

Egyúttal jobbulást a régóta sérülteknek.

Csoportkép a környéken találtakkal

Eredmények

Borvidék Félmaraton Szülővárosomban

Nehéz és szép félmaraton Szekszárdon. Mind fejben és mind fizikailag.

Olyan felemás érzéssel töltött el a Szekszárdon való futás, amire már több éve nem volt példa, előtte viszont rengetegszer.

Amikor decemberben beneveztem még nem hittem, hogy ennyire felkészületlenül fogok a rajtvonalnál ácsorogni.
Egy kicsit telve félelemmel, hogy mi lesz velem a hegyeken, amiket nagyon jól ismertem. Túlságosan is jól. A Kilátó volt például a kedvenc dombozó résztávom, amit volt hogy 20-szor is megfutottam. De a rajt pillanatában a 17,5 km köröli másodszori felfutás nagyon elborzasztott.

Nagyon nem esett jól, hogy egy csomó ember sétálgatott a városban és nem tudtam eldönteni, hogy ismerem-e őket, vagy csak úgy hiszem. A futók között találkoztam persze egy csomó ismerőssel, az a közel 900 ember között előfordul az ilyen.
A legfőbb szurkolóim pedig a családom volt. Kisfiam, KedveSem, Apukám, Nagymamám. Anyukám sajnos nem lehetett ott már velünk. Ezuton is köszönöm a szervezőknek az egyedi rajtszámot, ami nekem az Anyukám születési dátuma volt. Neki futottam ezt a távot, végig velem volt.

A verseny: A beígért tervezett győztes idő alapján szétválasztott rajtkorodonok nem voltak meg. Az elsőt 1:40 alá írták. Így én oda álltam a rajtvonalhoz. Amit nagyon kevesen akartak, teljesen szellős volt. Csodálkoztam rajta erőssen, hogy ez egy ekkora mezőnynél megtörténik.
A nem edzésem és a sárvári 90 percem után azt gondoltam, hogy egy célom van csak ;o)
1) Végig futni a hegyeket
2) 1:40 alá kerülni

Monspart Saci (Hajrá tájfutás!) jelenlétében történő visszaszámolás után az eleje nagyon meghúzta. A második bolyban haladó szekszárdi futók csak azt jegyezték meg, hogy fussatok csak, a végén majd úgyis meglátjátok. Hát én is szépen haladtam erő beosztós 3:50 körüli ezrekkel az első 5 km-es sík szakaszon, ami nekem nagyon unalmas volt. De ha végig a hegyekben futunk még durvább lett volna a teljes táv.
Aztán elkezdődött a dáridó: 5 perces kili felvelé, a következő 3 perc körül lefelé. Aztán ez párszor még megismétlődött. Sok sétálóval még a környékemen is. Pedig elég jól haladtam.
Az utolsó nagy kb 2 km-es felefelé a már említett Kilátóba már eléggé lassúra sikerült, de végig futva. A tetején láttam, hogy meglesz a tervezett idő is.
Azután a pálya olyan 20 km körül elhaladt a "házunk" előtt is. Ahol sírva fakadtam. Ám ez erőt adott és még két futót megelőztem a végső kisebb emelkedőn. Aztán az utolsó 300 m lefelé a célba már örömfutás volt. Nagyon sok szurkolóval.

A két tervezett cél sikerült: végül 96:10 lett az időm. 22. lettem.
Mi lenne, ha nem lennék kövér és még edzenék is?!
Jellemző a pályára, hogy erős mezőnyben 77 körüli lett a győztes idő. Szóval kemény volt.

A szervezők jövőre is megrendeznék a versenyt, ajánlom mindenkinek.
Bár előbb gyertek el az általunk rendezett Zalaegerszegi versenyekre. ;o)

Aztán visszatérve a gyermekkorom álomvilágából a mai sötét valóságba egy email várt zöld iksz-től, ami egyből kijózanított. Hogy sz*r ez az élet, ha hazug emberek teremtik.

Bad Blumau Lauffestival (Félmaraton) 2010-05-01

Blumau egy átlagos stájer kistelepülés Fürstenfeld árnyékában, azzal a közel sem átlagos jellemzővel, hogy Hundertwasser stílusú termálfüdőjének napijegye 46 EUR-t kóstál. Hogy hogyan jön ez ide? Hát úgy, hogy a 22EUR-s nevezési díj magában foglalta mindezt, no és egy hangulatos futóversenyt.

Egyedül érkeztem a helyszínre, mert végül minden potenciális jelölt visszamondta indulási szándékát.

Próbálkoztam már boldog-boldogtalannal (hú, remélem, most nem sértődik meg senki, akárki tenné, nem rá értettem:-) ), de csak nem jött össze a közös indulás. A jópár versenyszám közül a negyed- és félmaraton vonzotta a legtöbb résztvevőt, utóbbit éppen 200-an választották a munka ünnepének tiszteletére. Jut eszembe, tavaly ilyenkor Mesztegnyőn futottam egy rövidebb zöldgömbös rendezvényen, ahova az akkor még állapotos feleségem is elkísért.

De az már történelem, főleg ha rápillantok egyre inkább rosszcsont lányomra.

Nem úgy mint ami ma várt rám, történetesen 4db 5,275m-es karika Dorfplatz központtal: az első párszáz méter alattomosan emelkedett, majd hullámvasútszerűen átfutottunk a fürdő területén, hogy aztán egy több kilométeres kavicsos-murvás kanyargós szakasz következzen mielőtt az utolsó km már újra a faluközpontban végződött.

A rajt úgy telt, hogy 6mp alatt értem csak elindulástól a rajtkapuhoz, ami kissé furcsán hatott, hisz tömeges rendezvényen ezidáig nem kellett hasonlót megélnem.

Rengetegen szambáztak előttem, de mivel az 5 és 10,5km-esek is együtt vetették bele magukat a sportolás örömeibe, ez nem jött le annyira tragikusan. Olyan 20 fok és erősen szűrt napsütés jellemezte ezt az időszakot. A Therme terültén elhagytam a jó ismerős 53 éves(!) jennersdorfi Michael Strinit, aki állandóan elver ilyen távon, hisz 1:20-21 körüli stabil időket tud az „öreg”. Itt kérek tőle bocsánatot a kifejezésért, hisz a fizikuma egyébként inkább hasonlít egy borzasztóan jó erőben lévő 18 éves sportolóéhoz...

Ez, mármint az előzés, kissé elgondolkoztatott, hogy vajon jó lesz-e ez az öngyilkos taktika valamire, vagy csak indokolatlanul szétforgácsolom az erőimet. Az első negyed 19:21 lett, ami 3:41-es tempó, nem mintha ott és akkor ezt ki tudtam volna számolni fejben, csak most látom. Ekkor már sok-sok perce egyedül haladtam, noha előttem jópáran látszottak nem is olyan messze. A második kör már csak 3:45-ös lett, ám ez is minden várakozásomat felülmúlta, no és az is melengetett egyet a szívemen, hogy mindenki kiállt 10,5-nél, akit láttam.

Ez volt az a pillanat, hogy már kezdett zavarni az időközben előbukkanó nap és fogalmam sem volt, hogyan is állok helyezésügyileg. Természetesen mp3-mal doppingoltam magam (bocs, Oli, amúgy köszönöm, hogy beneveztél:-)), így csak mintha félfüllel (se) hallottam volna egyesektől, hogy „dritter Platz”-harmadik hely. Ekkor már folyamatosan köröztem a nordic-osokat és a lassabb futókat, amit a szűk murvás részeken kifejezetten kellemetlennek éreztem.

a szűk, kavicsos szakasz

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy cukorkát osztogattam a pályaszéli kölyköknek futás közben, igenis küzdöttem a távval és a pályával. Arra gondoltam, ha a kör végén a kijelző remek időt mutat, akkor „feladom” a küzdelmet, ráállítom a pulzusmérőmet a tempó kijelzésére és „sima” 4 percesekkel letudom az utolsó etapot, hisz az is egyéni rekord lesz, különben is minek annyit fejlődni, csak nehezebb lesz majd azután tovább javítani:-)

Hát éppen 59 percet mutatott a 15,75km-es résztávnál a nagyóra, szóval nem búslakodhattam, de azért bevillant, hogy még innen is könnyedén fejre állhatok a végéig egy ilyen, számomra nagy sebesség mellett. Szerencsére nem így történt, és bár erősen számoltam vissza a métereket lelkesen (már ha volt lélekjelenlétem),és 1:19:16-os nettó idővel meg is érkeztem az istentudja hányadik helyen. Érkeztemre – hogy finoman fogalmazzak – nem futott be a helyi tűzoltózenekar, sőt még a nevemet se említették sehol.Sok-sok lekörözött is abban az időben haladt át a fotocellán, csak én ugye megálltam, esetleg ez nem látszott?:-)

Két és fél percre rá már robogott is be a természetesen korcsoport-győztes Michael, újabb másfélre pedig a szombathelyi Rosta Csaba, akit még soha nem sikerült legyőznöm és mindkettejükkel jól átbeszéltük ilyen-olyan tapasztalatainkat. Ezután a kisérőzenekar hirtelen el is játszotta kedvenc blues-slágeremet, a tradicionális Have You Heard-et.

Miközben haladtam vissza már az autóhoz, még hallottam, hogy a hangos bemondta abszolút harmadikként Attila Korpis Zsalaegerzseg-et, amit bátorkodtam magamra venni.

A pódiumra kétszer is felkapaszkodtam a korcsoport ezüstből kifolyólag és összességében ezzel a gyümölcskosárral gazdagabban térhettem haza.

De ami sokkal fontosabb, hogy 1:28, 1:25, 1:23, 1:22 után immár 1:19-es időt is magaménak tudhatok, noha ezt az eredményt jóval későbbre irányoztam elő magamnak. Nem mintha lusta lennék vagy hanyagolnám az edzéseket, de meredeknek tűnt még mindez. GPS mérés alapján 21.0 km-re jött ki a táv, ami jó hír, hisz a sok kanyar és a terep miatt megfelelhet így egy félmaratonnak. Gyorsan tegyük hozzá, hogy tavaly ezzel csak 14. lettem volna (talán mindenki felvonuláson feszített?), de idén úgy tűnik a vaktyúknak is termett némi babér:)

Eredmények

Amint látszik, sok esélyem nem adódott feljebb lépni...

Saját adataim

korpa